Az első konstantinápolyi zsinat a kereszténység második egyetemes zsinataként számon tartott püspöki gyűlés volt, amelyet I. Theodosius hívott össze Konstantinápolyban 381 májusában. A zsinat ülései július 9-én fejeződtek be, határozatait pedig a császár július 30-án erősítette meg. A gyűlésen mintegy 150, túlnyomórészt keleti püspök vett részt; nyugati püspökök és Damáz pápa hivatalos legátusai nem voltak jelen.
Az egyetemes zsinatok olyan püspöki gyűlések, amelyeknek tanítását és döntéseit az egyház későbbi hagyománya az egész kereszténységre nézve irányadónak ismerte el. A konstantinápolyi zsinat esetében ez az egyetemesség nem egyszerűen az eredeti résztvevői körből következett, hiszen a gyűlésen csak keleti püspökök voltak jelen, hanem a későbbi egyházi recepcióból, vagyis abból a folyamatból, amelynek során a zsinat hitvallási és dogmatikai tekintélyét a keresztény egyházak széles köre elfogadta.
A zsinat központi dogmatikai jelentősége abban áll, hogy megerősítette az első nikaiai zsinat hitvallási irányát, elutasította az ariánus és az ariánus eredetű irányzatokat, valamint világosabban megfogalmazta a Szentlélek istenségébe vetett hitet a makedoniánusok, más néven pneumatomakhusok tanításával szemben. A zsinathoz kapcsolódik a később széles körben elterjedt Nikaia–konstantinápolyi hitvallás, amelyet a khalkédóni zsinat a konstantinápolyi „százötven atya” hiteként idézett. A modern kutatás általában nem egyszerűen a 325-ös niceai hitvallás mechanikus kibővítésének, hanem a niceai hit keleti hitvallási hagyományban élő, a Szentlélekről szóló tanítással kiegészített formájának tekinti.
A zsinat ökumenikus tekintélye nem azonnal, hanem fokozatos recepció útján szilárdult meg. A khalkédóni zsinat 451-ben már a konstantinápolyi atyák hitének tekintette a hitvallást, és a zsinatot a niceai hit folytatójaként kezelte. Nyugaton a zsinat dogmatikai tanítása fokozatosan elfogadást nyert, de különösen a harmadik kánon, amely Konstantinápoly püspökének Róma után tiszteleti elsőbbséget tulajdonított, tartós vitákat váltott ki. A katolikus recepcióban ezért meg kell különböztetni a zsinat szentháromságtani tanításának elfogadását és a konstantinápolyi szék rangjára vonatkozó kánoni következmények vitáját.
Fogalmi háttér
A 4. századi viták megértéséhez néhány görög teológiai kifejezést röviden tisztázni kell. A vita nem pusztán elvont szóhasználatról szólt: a keresztények azt próbálták pontosan kifejezni, hogyan lehet egyszerre vallani az egy Istent, a Fiú valóságos istenségét és az Atyától való megkülönböztetését, valamint a Szentlélek isteni méltóságát.
Az ouszia általában a lényegre vagy létvalóságra, a hüposztaszisz pedig a konkrét személyes valóságra utalt, de e szavak használata a 4. század első felében még nem volt egységes. Emiatt ugyanaz a kifejezés más-más teológiai környezetben eltérő gyanút kelthetett. A latin nyugati teológiában a substantia és a persona szavak töltöttek be hasonló szerepet, de a görög és latin fogalmak nem mindig feleltek meg egymásnak teljesen.
A niceai homoúsziosz kifejezés azt fejezte ki, hogy a Fiú nem teremtmény, hanem az Atyával egylényegű. A későbbi pro-nikaiai teológia ezt úgy kapcsolta össze az Atya, a Fiú és a Szentlélek megkülönböztetésével, hogy egy isteni lényegben három valóságos személyt, vagyis három hüposztasziszt vallott. A konstantinápolyi zsinat ebben a fejlődésben különösen a Szentlélekről szóló tanítás tisztázása miatt vált döntő jelentőségűvé.
A pneumatomakhus név szó szerint „Lélek ellen harcolókat” jelent. Ezt a megjelölést azokra használták, akik a Szentlélek teljes istenségét nem fogadták el, vagy a Szentlelket az Atyánál és a Fiúnál alacsonyabb rendű isteni erőnek, szolgáló lénynek vagy teremtménynek tekintették. A makedoniánus név Makedoniosz konstantinápolyi püspök követőire utalt, bár a modern kutatás óvatosan kezeli, hogy maga Makedoniosz mennyiben volt a későbbi pneumatomakhus tanítás közvetlen forrása.
Történeti háttér
A 325-ös első nikaiai zsinat a Fiú istenségéről és az Atyával való egylényegűségéről szóló vitában fogalmazta meg a homoúsziosz tanítását. A niceai döntés azonban nem zárta le az úgynevezett ariánus vitákat. A 4. század közepén több, egymástól is különböző irányzat létezett: voltak, akik a Fiút teremtménynek vagy az Atyától lényegileg különbözőnek tekintették; mások elutasították a niceai homoúsziosz kifejezést, de nem azonosultak Arius eredeti tanításával; megint mások a Fiú isteni méltóságát elfogadták, a Szentlélek istenségét azonban nem vallották teljes következetességgel.
A modern kutatás ezért óvatosan használja az „arianizmus” gyűjtőfogalmát. A 4. századi viták nem egyszerűen Arius személyes tanításának fennmaradásáról szóltak, hanem arról, miként lehetett az egyistenhit, a Fiú valóságos istensége, az Atyától való megkülönböztethetősége és a Szentlélek helye között fogalmi és hitvallási egyensúlyt teremteni. A vita hátterében a görög teológiai terminológia bizonytalansága is állt: az ouszia és a hüposztaszisz kifejezéseket nem minden szerző használta azonos értelemben.
II. Constantius uralkodása alatt a niceai irányzat több vezető alakja, köztük Alexandriai Szent Atanáz, többször száműzetésbe került. A 359-es ariminumi és szeleukiai zsinatok nem a niceai hitvallás egyszerű megerősítését jelentették, hanem a császári udvar által támogatott kompromisszumos, homoiánus egyházpolitika fontos állomásai voltak. A homoiánus formula azt kívánta rögzíteni, hogy a Fiú „hasonló” az Atyához, de kerülte a niceai egylényegűség pontos megfogalmazását és a vitatott ouszia-nyelvezetet.
Iulianus uralkodása alatt a száműzött püspökök egy része visszatérhetett, de a császár valláspolitikája nem a keresztény egyház egységének megerősítését szolgálta. A 362-es alexandriai zsinat, amely Atanáz köréhez kapcsolódott, jelentős lépést tett a niceai irányzat belső megbékélése felé: lehetővé tette, hogy a Szentháromságról szóló tanításban az „egy lényeg” és a „három hüposztaszisz” nyelvezete összhangba kerüljön, feltéve, hogy ezzel nem tagadják sem az isteni egységet, sem az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóságos megkülönböztetését.
A 360-as és 370-es években különösen a Kappadókiai atyák — Nagy Szent Vazul, Nazianzi Szent Gergely és Nüsszai Szent Gergely — járultak hozzá a niceai hit teológiai elmélyítéséhez. Vazul A Szentlélekről című műve és Nazianzi Gergely teológiai beszédei a Szentlélek istenségének bibliai, liturgikus és dogmatikai megalapozását adták. E teológiai munka nélkül a 381-es zsinat hitvallási formulái nehezebben érthetők: a zsinat nem elszigetelt esemény volt, hanem a niceai hit több évtizedes vitákban kialakult recepciójának és tisztázásának egyik döntő állomása.
A korszakban az antiochiai szakadás is fontos feszültségforrás volt. Antiochiában több egymással versengő püspöki csoport létezett: Meletiosz hívei mellett Paulinosz közössége is igényt tartott a niceai hűség képviseletére. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a nyugatiak és Alexandria sokáig inkább Paulinoszt ismerték el, míg a keleti püspökök jelentős része Meletioszt támogatta. Ez a szakadás a konstantinápolyi zsinat belső vitáiban is szerepet játszott.
Rövid idővonal
Év Esemény Jelentőség 325 Első nikaiai zsinat A Fiú Atyával való egylényegűségének megvallása az ariánus vitával szemben. 359 Ariminumi és szeleukiai zsinatok A császári udvar által támogatott homoiánus kompromisszum fontos állomásai. 362 Alexandriai szinódus Atanáz körében Az „egy ouszia” és a „három hüposztaszisz” nyelvének összehangolása felé tett fontos lépés. 370-es évek A Kappadókiai atyák teológiai munkássága A niceai hit és a Szentlélekről szóló tanítás elmélyítése. 380 Theodosius Cunctos populos rendelete A niceai hit császári támogatásának megerősítése. 381 Első konstantinápolyi zsinat A niceai hit megerősítése, a Szentlélek istenségének világosabb hitvallási megfogalmazása, kánoni döntések.
Theodosius valláspolitikája és a zsinat összehívása
Theodosius 379-ben lett a keleti birodalomrész császára. Uralkodása kezdetén a keleti egyház jelentős része még mindig a niceai hit körüli viták, püspöki rivalizálások és helyi szakadásos helyzetek között élt. Konstantinápolyban a homoiánus irányzathoz tartozó Demophilosz volt a püspök, míg a niceai közösség kezdetben kisebbségi helyzetben működött. Nazianzi Gergely a városban az Anasztaszisz nevű kápolnához kapcsolódva szervezte újjá a niceai hitet valló közösséget.
Theodosius a források szerint 380 elején, súlyos betegsége után keresztelkedett meg Thesszalonikában Aszkholiosz püspök által. Ugyanezen év február 27-én Theodosius, Gratianus és II. Valentinianus kiadta a Cunctos populos kezdetű rendeletet, amely a római birodalom alattvalóit a római és alexandriai püspök által vallott niceai hit követésére szólította fel. A rendelet nem helyettesítette az egyházi döntéshozatalt, de világossá tette a császári valláspolitika irányát: Theodosius a keleti egyházban a niceai hit helyreállítását és a homoiánus püspöki vezetés visszaszorítását kívánta támogatni.
A császár 380 novemberében bevonult Konstantinápolyba, és Demophilosztól azt kívánta, hogy fogadja el a niceai hitet. Miután Demophilosz ezt elutasította, át kellett adnia a fővárosi templomokat a niceai közösségnek. Demophilosz ezután a városon kívül folytatta homoiánus közösségének vezetését.
Theodosius célja nem csupán egy elvont hittani kérdés eldöntése volt, hanem a keleti birodalomrész egyházi vezetésének rendezése is. A zsinat ezért egyszerre volt dogmatikai, egyházfegyelmi és birodalmi egyházpolitikai esemény. A keleti egyházban továbbra is feszültséget okozott az antiochiai szakadás, a makedoniánusok helyzete, Maximosz Künikosz vitatott konstantinápolyi püspöki igénye, valamint az, hogy milyen rang illeti meg a birodalom új fővárosának püspökét. Theodosius ezért 381-ben Konstantinápolyba hívta össze a keleti püspököket.
Résztvevők és az ülések menete
A zsinaton körülbelül 150 püspök vett részt, valamennyien a keleti egyházrészekből. A nyugati püspökök távolmaradása miatt a zsinat eredetileg inkább keleti birodalmi zsinatként működött, bár a későbbi recepció révén egyetemes tekintélyt nyert. A gyűlést kezdetben Antióchiai Meletiosz vezette, aki a niceai hithez közeledő keleti püspökök egyik tekintélyes alakja volt. Meletiosz halála után Nazianzi Szent Gergely vette át az elnöklést, majd az ülések későbbi szakaszában Konstantinápolyi Nektoriosz lett a meghatározó elnöklő személy.
A zsinat egyik első feladata Maximosz Künikosz ügyének rendezése volt. Maximoszt egy alexandriai támogatású csoport korábban éjszakai szertartás keretében próbálta Konstantinápoly püspökévé szentelni. A kezdeményezés Alexandria befolyását is erősíthette volna a császárvárosban, ezért nem pusztán személyi, hanem egyházpolitikai jelentősége is volt. A zsinat ezt az eljárást érvénytelennek nyilvánította, és Maximoszt, valamint az általa végzett ordinációkat elutasította.
Meletiosz halála után az antiochiai utódlás kérdése is kiéleződött. Nazianzi Gergely a nyugaton és Alexandriában támogatott Paulinosz elismerését tartotta volna a megbékélés útjának, a zsinati többség azonban végül a meletiánus irány folytatását támogatta. Ez a döntés hozzájárult Gergely elszigetelődéséhez.
Gergely konstantinápolyi helyzete szintén vitát váltott ki. A vita különösen akkor éleződött ki, amikor Alexandriai Timóteus és az egyiptomi püspökök megérkeztek. Ők vitatták Gergely konstantinápolyi püspökségének kánoni érvényességét, részben arra hivatkozva, hogy Gergelyt korábban Szászima püspökévé szentelték, és a régi kánoni elvek tiltották a püspökök egyik székből a másikba való áthelyezését. Gergely, aki a zsinat vitáit és a személyi torzsalkodásokat később keserűen idézte fel, lemondott konstantinápolyi tisztségéről és elhagyta a gyűlést.