A Gesäuse Nemzeti Park Stájerország északi részén található, az Enns folyó völgyében. Az IUCN besorolása szerint a II. kategóriába tartozik.
Legfontosabb adatok Alapítás dátuma: 2002. október 26. Területe: 11054 ha Ausztria hatodik, egyben legfiatalabb nemzeti parkjának nevét az Enns adta, a Gesäuse jelentése zúgás. Méretét tekintve ez az ország harmadik legnagyobb nemzeti parkja. A védett terület magját maga a folyóvölgy alkotja az Ennstali-Alpokban, és a Hochtor-csoportot, valamint a Buchstein-masszívumot foglalja magában.
Tengerszint feletti magassága: 490–2370 m (1880 m szintkülönbség) Legmagasabb pontja: Hochtor 2370 m
A terület megoszlása: alpesi terület 31% bokorerdő 13,5% erdő 50% vizek 0,5% alpesi rét, legelő 5%
Tulajdoni viszonyok: 99,3% Stájerország tartomány 0,5% állami tulajdonú vizek 0,2% magánkézben lévő földterületek
A nemzeti park települései: Johnsbach 51% Weng 30% Admont 7% Landl 6,5% Hieflau 4,5% St.Gallen 1%
Egyéb védett területek: Eisenwurzen Natúrpark Natura 2000
Geológia Az Ennstali-Alpok a Rajna-medencétől a Bécsi-erdőig húzódó Északi Mészkő-Alpok vonulatához tartozik; leggyakoribb karbonátos kőzetei a dachsteini mészkő és a ramsau dolomit. Az üledékes mészkő anyaga kb. 150–230 millió éve, a triász és jura korban ülepedett le. Ennek változataiból áll a földtörténeti ókorból származó ősi kőzeteket fed, az Alpok felgyűrődésekor kialakult felső-kelet-alpi takaró. Az Ennstali-Alpok nyugaton a Haller Mauern, keleten a Gesäuse hegyeihez csatlakozik; az Enns és az Erzbach választja el a Sváb Alpoktól (Schwäbische Alb) és az Eisenerzi-Alpoktól – a délebbre húzódó hegylánc már a grauvakke-zónához tartozik. Északra az Elő-Alpok felé a hegyek egyre alacsonyabbak, alig 10 km-re a Gesäuse hegyeitől már a Kalkalpen Nemzeti Park kezdődik. Dél felé haladva a meredek mészkősziklákat lankásabb, paleozoós palából és kvarcitból álló, erdős hegyek váltják fel. Ezekben a hegyekben (mint például az Erzbergben) sok az érc és más ásványkincs. A Gesäuse egy Kelet-Ausztriára kevésbé jellemző, zömmel dachsteini mészkőből álló lánchegység. A tájra jellemzőek a bizarr karsztos formák. A sziklafalak tövében a könnyen repedező és töredező, ún. wettersteini dolomit bukkan a felszínre. Ez a középső triászban keletkezett, és érdekes sziklaképződményeket alkot. A dolomit és mészkő közötti átmeneti kőzet az ún. dachsteini dolomit. A wettersteini és a dachsteini dolomit között gyakran tűnik fel egy barna homokkőből, fekete palából és dolomitból álló, sötétebb sáv. A dachsteini dolomit és a mészkő átmenete nem éles, hanem fokozatos, a magnézium aránya fokozatosan csökken. A dachsteini mészkő különösen tisztának számít: kalcium-karbonát-tartalma többnyire 95% feletti. A jura kőzetei jóval színesebbek a dachsteini mészkőnél; főleg vöröses árnyalatok jellemzik őket. Ezeknél fiatalabb kőzetek a Gesäuse hegyei között alig találhatóak; többségük már lekopott. Különlegesség a fennsíkokon még nagyobb magasságokban is előforduló gazdag agyagos talaj, ami a paleozoikumból maradt meg, amikor ez a vidék még szubtrópusi éghajlatú dombság volt. A jégkorszak alakította ki a hegyek mai formáját: a gleccserek mély, U alakú völgyeket vájtak, és hatalmas morénákat hagytak hátra. Pontosan ezen a vidéken értek véget azok a hatalmas jégfolyamok, amelyekből az olvadékvizek a völgyekbe mosták a felaprózott kőzetet. Ilyen, mára megszilárdult hordalékhalmok jellemzik az Enns-völgy Hieflau alatti részét. Az Enns Gesäuse fölötti szakaszain a folyóvölgyet többször is eltorlaszolták a sziklaomlások vagy a jég, így a tavak vízszintje a Würm-glaciális végére igen magasra emelkedett. A völgyeket fokozatosan feltöltötte a hordalék (a homok és az agyag), így alakulhattak ki itt a felső Enns-völgy lápjai.
Története 19. század vége: az első szervezet megalapítása, hogy megakadályozzák a földterületekkel való spekulációt 1908–12: első tervek a Gesäuse vízenergiájának hasznosítására 1913: az első kezdeményezés egy stájer természetvédelmi park létrehozására (Niedere Tauern) 1919: elkészülnek egy 8 lépcsős vízerőmű tervei 1954–56: a Kummerbrücke tározó megépítése 1958. július 8.: a Gesäusét, a hozzá tartozó Enns-völgyet a tartományi határig és a wildalpeni Salza-völgyet Stájerország legelső természetvédelmi területévé nyilvánítják 1977: a tartományi parlament megszavazza a Niedere Tauern Nemzeti Park létrehozását 1986: a hetvenes évek vége óta tervezett vízerőműről folyó vita kapcsán polgári kezdeményezésre megalakul a Plattform Gesäuse nevű szervezet 1988 február: a Gesäuse-Eingang nevű zúgós Enns-szakaszt természeti emlékké nyilvánítják 1991: a tartományi parlament megszavazza a Kalkalpen Nemzeti Park létrehozását, azonban a kezdeményezés a lakosság ellenállásán megbukik. A lakosság nem járul hozzá a magánterületen lévő nemzeti parkhoz, azt követelik, hogy a védett övezet tartományi kézben lévő területen jöhessen létre. A tartományi természetvédelmi megbízott megállapítja, hogy a Gesäuse alkalmas erre a célra. 1996 ősze: a régió 8 polgármestere szándéknyilatkozatot ír alá a park létrehozására 1998. augusztus 17.: a természetvédelmi szervezetek a tartományi parlamentben a Gesäuse Nemzeti Park létrehozását szorgalmazzák 1998 december: megjelenik a nemzeti park Xeis című lapjának első száma 1999. június 26.: közzéteszik a megvalósíthatósági tanulmányt 2001. július 3.: a zöldek kezdeményezik a nemzeti parkról szóló törvényjavaslat benyújtását 2001. július. 10.: egyhangú döntés a Gesäuse Nemzeti Park létrehozásáról 2002. októberéig, az érintettek bevonásával megkezdődik a törvényjavaslat kidolgozása 2001. október 9.: a javaslat közzététele, aktív társadalmi részvétel a vitájában, egyre növekvő támogatás, az admonti apátság is jelzi részvételi szándékát 2002. március 12.: a tartományi parlament elfogadja a nemzeti parkról szóló törvényt 2002. május 4–6.: az IUCN delegációt küld, amely jelentésében július 2-án az IUCN II. kategóriájának megfelelőnek minősíti a Gesäuse Nemzeti Parkot 2002. október 26.: Admontban ünnepélyes keretek között aláírják a nemzeti parkról szóló törvényt: Ausztria kormányának képviseletében Wilhelm Molterer mezőgazdasági és környezetvédelmi miniszter, Stájerország képviseletében Waltraud Klasnic tartományi elöljáró 2003. január 1.: az aláírt törvény hatályba lép 2003. december 5.: a park nemzetközi elismerése mint IUCN II. kategóriába sorolt védett terület
Flóra A Gesäuse Nemzeti Parkra a fajok rendkívüli gazdagsága jellemző, amely különböző okokra vezethető vissza. Ezek közül nagyon fontos a talaj szerepe, hiszen a mészköves talaj tápanyagokban lényegesen gazdagabb, mint a szilikátos. Az erdővel borított zöld hegyekkel szemben a látszólag kihalt fehér sziklákon is fajok sokasága él. A talaj mellett a szintkülönbség is fontos szerepet játszik, hiszen a nemzeti parkban rendkívül kis területen a sík vidéki és nivális régió kivételével valamennyi magassági öv megtalálható. A növényzet a talaj összetételétől, a széliránytól, a tengerszint feletti magasságtól, a hőmérséklettől és a napsugárzástól függően változik, különösen éles az eltérés az északi és a déli lejtők között. A Gesäuse Nemzeti Park különlegessége az endemitek (kizárólag itt előforduló fajok) nagy száma: Dianthus plumarius subsp. blandus, Campanula pulla, Primula clusiana, Dianthus alpinus. Amellett, hogy a park valamennyi állat- és növényfaja védett, a fent felsorolt fajok különleges védettséget élveznek, amelyről a park vezetése gondoskodik. A fajok bemutatása magassági övenként következik, a folyóvölgytől a sziklás hegyvidékekig.
Az Enns völgye A folyóra elsősorban két élőhely jellemző: az ártéri erdők és a hordalék-, illetve homokpadok. Mivel utóbbiak gyakran víz alá kerülnek és a helyüket is sűrűn változtathatják, itt többnyire nem tud növényzet kialakulni. A tartósabban szárazon maradó padokon előbb nádfélék, majd fűzfafélék jelennek meg, ezekből alakulhatnak ki később az ártéri erdők. Ezek növényzete buja, hiszen az ismétlődő áradások újra és újra bőséges tápanyaggal látják el. Produktivitása csak a trópusi őserdőkével vethető össze, a mérsékelt égövben egyedülálló. Sajnos a folyószabályozás és az erőművek építése megtizedelte ezeket az erdőket, mára már csak töredékük maradt meg. A Gesäuse Nemzeti Parkban az Enns mentén égererdők nőnek, melyek európai szintű védettséget élveznek. Az égererdőket a szárazabb helyeken kőris-égererdők váltják fel. A szélesebb folyószakaszokon a hordalékpadokon idővel ártéri puhafaligetek alakulnak ki, amelyek időről időre víz alá kerülnek, domináns fafajuk az ezüstös fűz. A ritkán elárasztott helyeken keményfaligetek alakulnak ki, ahol a füzeket hegyi juhar, kőris, vörös bükk váltja fel, megjelennek a bükkösök fajai, az aljnövényzet is ritkább. Különösen megkapó látványt nyújt, amikor az aljnövényzet a tavaszi rügyfakadást megelőzően virágba borul. A hordalék- és homokpadok kialakulása a víz folyásának sebességétől és a meder alakjától függ. A sebesebb szakaszokon a folyóvíz komoly rombolómunkát végez, akár nagyobb szikladarabokat is leszakíthat és elsodorhat, míg a sekélyebb részeken ezek idővel leülepednek: előbb a nagyobb darabok, legvégül pedig a finom szemű homok és a vízben lebegő organikus részecskék. Ez a finom hordalék "trágyázza" az időközönként elárasztott ártéri erdőket is. A folyómeder szélén kialakuló homokpadok gyakran változtatják a helyüket és sokszor kerülnek víz alá, ezeket kopárság vagy ritkás növényzet jellemzi, amely erős igénybevételnek van kitéve. Ugyanakkor az itt élő állat- és növényfajok tökéletesen alkalmazkodtak ehhez a szélsőséges élőhelyhez. Mivel az elmúlt 100 év folyószabályozásai és az erőműépítések Ausztria szinte valamennyi vadvizét eltüntették, különösen értékesek az Enns vadvízi védett szakaszai és az itt előforduló állat- és növényfajok. A homokpadokon elsőként a fehér tippan (Agrostis stolonifera) jelenik meg, amelynek vízszintes hajtásai a csomóknál legyökereznek, majd innen növeszt új hajtásokat, mintegy kúszva a talajon. A parti nádtippan (Calamagrostis pseudofragmites) Közép-Európa fokozottan veszélyeztetett társulásai közé tartozik. A növény föld alatti hajtásokat növeszt, ezekből hajtanak ki az újabb szárak, amelyek akár embermagasságúra is megnőhetnek, a nagyobb hegyi folyók jellegzetes növénye. A vadvizek homokpadjainak jellegzetes növénye a csermelyciprus (Myricaria germanica), amely az Alpok legveszélyeztetettebb ökoszisztémáihoz tartozik, így Európa-szerte fokozottan védett. A növény főleg az olyan helyeken fordul elő, ahol a homokpadok áradáskor víz alá kerülnek, alacsony vízállás esetén viszont erősen kiszáradnak. A 19. század derekán még Admont környékén is jelezték az előfordulását, ám a 20. század első feléig tartó folyószabályozások eltüntették az élőhelyeit, mára már csak a nemzeti park területén fordul elő. A korábbi élőhelyein a szabályozás következményeként megszűnt az áradás és kiszáradás váltakozása, az első növényeket fokozatosan tartósabb társulások váltották fel, míg végül megjelentek a füzesek is. A nem vándorló homokpadokon alakulnak ki a parti fűz-ligetek (Salix eleagnos). Ezek a fák különösen gyorsan regenerálódnak, így akár az erősebb áradásoknak is ellenállnak. A csermelyciprus, a parti fűz és a csigolyafűz (Salix purpurea) erős gyökerekkel kapaszkodik a talajba, így sem az ár, sem a hordalék nem tesz bennük kárt. A füzeseket idővel égererdők váltják fel.
Hegyi erdőségek A hegyvidék erdőségei a magasságtól, a hegyoldal fekvésétől, a talaj összetételétől és a geológiai adottságoktól függően rendkívül változatosak lehetnek. Legintenzívebben a lavinák és kőomlások okozta katasztrófák nyomán újulnak meg.
Szurdokerdő A folyók és a patakok a sziklákba mély völgyeket, szurdokokat vájtak, ugyanakkor ezek összterülete mindössze egy hektárnyi, így itt nem alakultak ki tipikus szurdokerdők. Az egyetlen nagyobb, összefüggő terület a Hartelsgraben. A lombkoronaszint jellemző fái: hegyi juhar (Acer pseudoplatanus) magas kőris (Fraxinus excelsior) bükk, lucfenyő, szil.