Magyar történelem alatt a magyar nép és Magyarország történetét értjük. A Magyar Királyság létrejötte a magyar törzsek Kárpát-medencei honfoglalásához köthető. Ettől kezdve több mint 1000 éven át Magyarország története a Kárpát-medence történetével volt azonos. A magyar államalapítástól egészen 1918-ig a magyar történelem egyben a Magyar Királyság történetét is jelentette, annak valamennyi lakójával együtt. A Magyar Királyság több mint 900 éves történetének legnagyobb részében az egész Kárpát-medencét magában foglalta, ez alól csak a 150 éves török hódoltság kora kivétel.
1918-tól, illetve hivatalosan 1920-tól, a trianoni békeszerződés megkötésétől Magyarország állami területe a Kárpát-medence középső részére korlátozódik. Ettől az időtől kezdve magyar történelem alatt tehát elsősorban a mai Magyarország területének történetét értjük. Emellett a magyar történelem keretébe tartozik az 1920 óta a magyar államhatárokon kívül élő magyar kisebbségek, valamint a más országokban élő magyar emigráció története is.
A Kárpát-medence honfoglalás előtti történetével külön szócikk foglalkozik.
A magyar történelem kezdetei Lásd még: A magyar nép kialakulásának időszaka, Finnugor őshaza, Baskíria, Levédia és az Etelköz cikkeket bélyegkép|jobbra|A magyarok vándorlása a honfoglalás kori régészeti leletanyag keleti párhuzamainak elterjedése alapján
A magyar őstörténet alapvető kérdéseiben folyamatos viták jellemzik a tudományt. A vitát, amely döntően a finnugor vagy török származás kérdése körül zajlik, politikai felhangok is színezték. A „finnugor pártiaknál” az Európához tartozás, az „ős-európaiság” hangsúlyozása számít. A török rokonság híveinél a dicső és komoly történeti múlttal rendelkező keleti népekkel való rokonság tudata játszott szerepet. A két ellentétes tábor érvei (bár több elmélet is létezik), természetesen korszakról korszakra változik, a tudományos ismeretek változásának megfelelően.
A finnugor népek őshazája az Urál hegység és az Ob folyó menti erdős, mocsaras vidékére tehető. A nyelvészet tanúsága szerint e népek halász-vadász életmódot folytattak. Ezen ősi korból valók hal, háló, evez, tűz szavaink. Feltehetően dél felől érkező hatásokra elterjedt a csiszolt kőeszközök használata (kb. i. e. 3. évezred). A halászat és a vadászat eredményesebbé vált, nőtt a népességszám. Az erdőlakók egy része nyugat felé húzódott egészen a Skandináv-félszigetig. Ezek a csoportok alkották a későbbiekben a nyelvcsaládunk finnugor részét.
Az Uráltól keletre, az Irtis és a Tobol folyók vidékén maradt ugor népesség déli szomszédaitól átvette a fémmegmunkálás képességét (kb. i. e. 2. évezred). Szintén déli hatásra, jelent meg az állattenyésztés. Az életmódváltásban szerepet játszott az éghajlatváltozás is. A felmelegedés az erdős tájakat ligetes vidékké, erdős sztyeppé alakította. A nyugat-szibériai sztyeppe nomádjaitól az ugorok déli csoportjai fokozatosan átvezették a nomád állattartás módszereit, ami az ugorok szétválásához vezetett (kb. i. e. 1000 - 500 körül). A déli, nomáddá vált ugorságból ekkor kezdődött meg a magyarság kialakulása. Az ugorok másik része északra húzódott az Ob mentén. Miután az időjárás hidegre fordult, ismét a halász-vadász életmódra kényszerült. Utódaik, az egyre fogyatkozó vogulok és osztjákok ma is ezen a vidéken élnek.
Az eurázsiai füves puszták Kínától a Kárpát-medencéig húzódtak. Ezen a „sztyeppei országúton” vonultak állataikat legeltetve i. e. 2. évezred óta a nomád népek. Az ókor végi népvándorlást a hunok idézték elő, i. sz. 370 körül jelentek meg a Volga vidékén, majd rövidesen megérkeztek a Kárpát-medencébe. A hunokat az avarok követték, majd a török népek következtek. A kelet-európai pusztán rövid időre létrejött a Bolgár Birodalom, és ennek szétesése után (670 táján), a kazárok birodalma emelkedett fel. A sztyeppére kikerülő magyarság a török népek szövetségi rendszerébe illeszkedve i. e. 500 körül megkezdte vándorlását a Kárpát-medence irányába. A török környezet anyagi műveltségét átvették, de finnugor nyelvüket nagyrészt megőrizték. A török hatást mutatják a mezőgazdaságra és a törzsi szervezet fejlődésére utaló szavaink (például: ökör, bika, borjú, búza, sarló, szőlő, bor, sereg, bűn stb.). Feltehetően i. sz. 500-ra a nomád népmozgások egyike átsodorta eleinket új szállásterületekre, a Volga és a Káma vidékére. Ezt a területet ma ott élő tatár népről „Baskíriának” nevezik. A magyar törzsek baskíriai jelenlétét a 6 - 7. században a permi nyelvhatás igazolja. Számneveink -nc, -van, -ven, és főnévi igeneveink -ni végződését, valamint kenyér szavunkat az itt élő permiektől vettük át. Írásos emlékek bizonyítják, hogy Baskíriában (amit a források Magna Hungariának (Nagy Magyarországnak vagy Ősi Magyarországnak) is említenek), a 9. században magyar törzsek éltek.
Julianus barát, a IV. Béla király által felkutatásukra küldött szerzetes talált rájuk. Elszakadt testvéreink jelentős részét a tatárok elpusztították. Maradékaik beleolvadtak a baskírok közé. Eleink a feltételezések szerint Baskíriából a Volga és a Don vidékére vándoroltak. Ezt a földet egy bizánci forrás (Bíborbanszületett Konstantin) híradása alapján „Levédiának” nevezzük. Új szálláshelyükön a magyarok a Kazár Birodalommal kerültek szoros kapcsolatba (kb. a 8. században). A kazároktól vették át a kettős fejedelemség intézményét. A törzseket a kultikus-szellemi hatalommal rendelkező kündü vagy kende (nap) és a tényleges hatalmú katonai vezető, a gyula (hold) irányította. A magas szintű földművelést végző kazároktól eleink mezőgazdasági ismereteket is átvettek (például a nehézeke, szőlő- és gyümölcstermesztés).
Őseink a 9. század első felében Levédiától nyugatabbra, Etelközbe (Folyóköz), a Don és a Duna közötti sztyeppékre húzódtak. Elszakadtak a kazároktól, és ekkor csatlakoztak hozzájuk a kabarok (lázadók), akik a nyolcadik törzset szervezték. A kabarok, mint az általában a nomádoknál szokásos volt, segédhadként támadáskor elöl, visszavonuláskor hátul küzdöttek. Etelközben került sor a törzsszövetség megerősítésére, a vérszerződésre, ami jelentősen megnövelte a magyarság erejét.
Honfoglalás Lásd még: a Honfoglalás, Kettős honfoglalás és a Pozsonyi csata cikkeket bélyegkép|A magyarok bejövetele Pannóniába, miniatúra a Képes krónikából Őseink zsákmányszerző hadjárataik során megismerték a Kárpát-medencét. A hegyektől védett pusztákat alkalmasnak találták a letelepedésre. Ezért dönthettek úgy, hogy Etelközből ide költöznek a veszedelmes keleti szomszéd, a besenyők elől. A honfoglalás valószínűleg távszerű vállalkozásnak indult. Nem egyszerre kelt útra az egész népesség az állatokkal és minden felszereléssel együtt. 895-ben Árpád vezér vezetésével a magyarok többsége a Vereckei-hágón keresztül benyomult az új haza területére. Ugyanekkor az Al-Dunánál egy kisebb magyar sereg (Árpád fiának a parancsnokságával) a bizánciakkal szövetségben támadta a görög császárságot szorongató bolgár cárt, Simeont. Időközben a besenyők rátörtek az etelközi szállásokon maradt magyarokra. A megtámadottak a Kárpátok hágóin keresztül Erdélybe menekültek. A Kárpát-medencébe betelepülő őseink gyorsan lejutottak az Alföldre, és a Garam–Duna vonaláig megszállták a vidéket. Ezen a területen a bolgárokon kívül nem találkoztak számottevő ellenállással. A következő évekről nem szólnak források, de nyilvánvaló, hogy az új hazába való berendezkedés kötötte le őket. Ezt igazolja, hogy több évig nem indítottak hadjáratot nyugat felé.
898-ban a keleti frank uralkodó magyar hadak segítségét kérte itáliai ellenfele visszaszorítására. A magyarok Észak-Itáliára támadtak, ahol pusztítottak, városokat raboltak ki. Miután kiteleltek ott, hazatértek. Ezt követően először a morvákat verték ki a Kárpát-medencéből, majd a bajorokat támadták, és elfoglalták Pannóniát (Dunántúlt, Dráva–Száva köze, Bécsi-medence), elsöpörték a kis szláv hűbéres fejedelemségeket (900). További harcokat igényelt a megszerzett új haza biztosítása. A bajorok nem nyugodtak bele gazdag tartományuk elvesztésébe. Nagy erőkkel támadtak a Duna vonalán, de Pozsony közelében súlyos vereséget szenvedtek (907). Ezzel a győzelemmel a magyarság megvédte honát, megteremtve a lehetőségeket nemzetünk megmaradására.
Kalandozások Lásd még: a Magyar kalandozások cikket
A középkori Magyar Királyság Lásd még: A középkori Magyar Királyság története cikket Államalapítás bélyegkép|balra|250px|Magyarország a 11. században bélyegkép|Szent István ábrázolása a Képes Krónikában A kalandozások lezárultával a magyarság válaszút elé került. Az egyik lehetőség a nomád (hunok, avarok) népekhez hasonló életmód felvétele, vagy a másik lehetőség, a csatlakozás a kialakuló keresztény feudális rendszerű Európához, és egy keresztény Magyar Királyság megszervezése, amely a megmaradást biztosíthatja. A kettős fejedelemség megszűnését követően, a vezetés Árpád és utódainak kezébe került. Árpád utódai a nomád öröklési rend szerint követték egymást, ez azt jelentette, hogy a nemzetség legidősebb férfi tagja örökölte a hatalmat, így került a fejedelmi székbe 972-ben Árpád dédunokája, Géza. Az ő nevéhez fűződik a törzsfők hatalmának fegyveres megtörése, hatalmának megszilárdítása érdekében pedig elvette az erdélyi Gyula lányát, Saroltát, ezzel biztosítva a keleti országrészek támogatását. Géza, látva országa változó külpolitikai helyzetét és a keresztény szomszédok megerősödését, 973-ban követeket küldött I. Ottó német-római császárhoz Quedlinburgba, hittérítőket kérve tőle, és lemondva a Lajtán túli magyar területekről. Az engedmények meghozták a kívánt eredményt, majd fia, a későbbi István számára sikerült megszereznie Szent Adalbert segítségével Gizella bajor hercegnét feleségnek, így rokonságba kerülve a császári uralkodócsaláddal.
Géza 997-ben bekövetkezett halálkor már az Árpádok kezében volt az ország nagy része, azonban a családon belül Istvánnal szemben lépett fel hatalmi igényekkel Koppány, István nagybátyja. A szeniorátus öröklési rend nevében a hatalmat magának követelő, primogenitúra ellen felkelő Koppányt a német lovagok segítségével István sikeresen legyőzte, így megszilárdítva hatalmát. A királyi címért folyamodván II. Szilveszter pápától koronát kapott, amellyel 1000 és 1001 fordulóján meg is koronázták. A koronázás helyszíne ismeretlen, hiszen arról nem maradt fenn írásos emlék. A legvalószínűbb, hogy a két fejedelmi székhely egyikén, Esztergomban vagy Székesfehérvárott történt. Bár az elterjedt közvélekedés Esztergomot fogadja el általánosan, de a történészek mindinkább Fehérvár mellett érvelnek, hiszen ha István Esztergomban koronáztatta volna magát, akkor valószínűleg az utána következő királyok is e helyszínt választották volna felkenésükhöz, de bizonyított, hogy Orseolo Pétertől, István utódjától kezdve Szapolyai Jánosig minden királyt Fehérvárott koronáztak meg. Ezzel Magyarország is felsorakozott a keresztény európai királyságok közösségébe. Hogy az ország egész területe az ellenőrzése alá kerüljön, Erdélyből kiszorította anyai nagybátyját, Gyulát, majd a Temes és a Maros vidékének birtokosát, Ajtony vezért is legyőzte, ezzel pedig a Kárpát-medence egyedüli urává vált. Hatalma az ország kétharmadára kiterjedő földbirtokain nyugodott, amely az új, feudális állam működésének is az alapjai voltak. A következő évtizedekben kiépítette a magyar államszervezetet és megszervezte a magyar katolikus egyházat is, melynek székhelye Esztergom lett, élén pedig az esztergomi érsek állt. A királyság világi központjává Székesfehérvár vált, ahol István megalapította magánegyházát, a Szűz Mária tiszteletére építtetett Nagyboldogasszony-bazilikát. Itt volt a királyi kincstár, a levéltár, itt őrizték a koronázási jelvényeket, itt tartották az országos törvénylátó napokat, a királyi tanácsokat. István Fehérváron nem alapított püspökséget, szándékosan tartotta távol fővárosát az egyháztól. A bazilikát és a tekintélyes prépostságot egyenesen a pápa alá rendelték be.
Árpád-kor Lásd még: Árpád-kor