A képrombolás vagy ikonoklazmus (görögül: εἰκών, eikón, „kép, ikon” + κλάειν, kláein, „törni”) vallási, politikai vagy ideológiai okból történő képek, szobrok, emlékművek és más vizuális jelek szándékos megsemmisítése, eltávolítása vagy kultikus használatból való kivonása. A keresztény hagyományban a képrombolás elsősorban a szentképek kultikus tiszteletének elutasítását jelenti, míg a politikai képrombolás hatalmi és emlékezetpolitikai eszköz. Szűkebb egyháztörténeti értelemben a kereszténységben a szentképek és ikonok tisztelete, vagyis a képtisztelet ellen irányuló mozgalmakat jelenti, különösen a Bizánci Birodalom 8–9. századi képromboló vitáit. A képrombolástól megkülönböztetendő az anikonizmus, vagyis a képi ábrázolások kerülése vagy korlátozása, amely nem feltétlenül jár együtt már meglévő képek fizikai elpusztításával.
A képrombolás történetileg többféle indítékból fakadhatott. A keresztény képromboló viták tétje nem pusztán a művészet használata volt, hanem az is, hogy a megtestesült Krisztus miként ábrázolható: látható emberként, de egyben az ábrázolhatatlan Isten Fiaként. Vallási formájában leggyakrabban a bálványimádástól való félelem, a Tízparancsolat képtilalmának értelmezése, a kultuszképekhez kapcsolódó visszaélések elutasítása, illetve a szent tér megtisztításának igénye állt mögötte. Keresztény közegben a kérdés a megtestesülés, Krisztus látható embersége, a kép és az ábrázolt személy viszonya, valamint az egyházi hagyomány tekintélye körül is összpontosult. Politikai értelemben a képrombolás a hatalomváltás, forradalom vagy emlékezetpolitika eszköze is lehetett: ide tartozik például a damnatio memoriae, a forradalmi szobordöntés vagy a személyi kultuszhoz kapcsolódó emlékművek eltávolítása.
A keresztény képrombolás legnagyobb történeti jelentőségű példája a bizánci képrombolás volt, amelynek első szakasza 726/730 körül kezdődött és a második nikaiai zsinatig (787) tartott, második szakasza pedig 815-től 843-ig zajlott. A vita végül a katolikus és ortodox hagyományban a képtisztelet tanának megerősítésével zárult: az imádás egyedül Istent illeti, a szentképek előtt kifejezett tisztelet pedig az ábrázolt személyre, az úgynevezett prototípusra irányul.Richard Price ford. és bev.: The Acts of the Second Council of Nicaea (787), Liverpool University Press, Liverpool, 2018.Heinrich Denzinger – Peter Hünermann szerk.: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Szent István Társulat, Budapest, DS 600–609.
jobbra|250px|bélyegkép|A 16. századi képrombolás nyomai az Utrechti Szent Márton-katedrálisban
Fogalmak és teológiai háttér
A képrombolás megértéséhez fontos megkülönböztetni a képi ábrázolás több vallási funkcióját. A keresztény vitákban nem egyszerűen arról volt szó, hogy szabad-e művészetet használni a templomokban, hanem arról, hogy egy kép milyen módon kapcsolódhat az ábrázolt szent személyhez, és a kép előtt végzett gesztusok mikor válnak bálványimádássá.
A legfontosabb fogalmak:
ikon vagy szentkép: Krisztust, Máriát, az angyalokat, szenteket vagy bibliai eseményeket ábrázoló vallási kép; ikonodulia vagy képtisztelet: a szentképek vallásos tisztelete; ikonoklaszmus vagy képrombolás: a szentképek kultikus használatának elutasítása, illetve képek eltávolítása vagy megsemmisítése; bálvány (görögül εἴδωλον, eidólon; latinul idolum): olyan kultusztárgy vagy kép, amelyet isteni hatalom hordozójaként vagy istenként tisztelnek; latreia (λατρεία): a keresztény teológiában az egyedül Istent megillető imádás;Előd István: Katolikus dogmatika, Szent István Társulat, Budapest, a latria és a dúlia megkülönböztetéséről. proszkünészisz (προσκύνησις) és dulia (δουλεία): tisztelet, hódolat vagy szolgálat, amely a katolikus és ortodox értelmezésben nem azonos az imádással; hiperdulia: a katolikus teológiában Szűz Mária különleges tisztelete, amely Mária üdvtörténeti szerepére vonatkozik, de nem azonos az Istennek járó imádással; prototípus: az a személy vagy valóság, akire a kép utal.
A második nikaiai zsinat klasszikus megfogalmazása szerint „a képnek adott tisztelet átszáll a prototípusra”. A képtisztelet védelmezői szerint a hívő nem a festéket, fát, követ vagy fémet tiszteli önmagáért, hanem azt a személyt, akit a kép ábrázol. A mindennapi életből vett hasonlat szerint egy családtag fényképének megcsókolása sem a papírnak szól, hanem a képen látható személynek; a keresztény képtisztelet teológiai értelmezése ehhez hasonlóan relatív, az ábrázolt személyre irányuló tiszteletről beszél.
A képrombolók ezzel szemben többféle érvet alkalmaztak. Egyes irányzatok szerint a képek a Kivonulás könyvében és a Második törvénykönyvben szereplő képtilalom megszegését jelentik. Mások attól tartottak, hogy a külső tiszteleti gesztusok – csók, meghajlás, tömjénezés, gyertyagyújtás – a gyakorlatban bálványimádáshoz vezetnek. A bizánci képrombolók egyik legfontosabb érve krisztológiai volt: szerintük Krisztus képe vagy csak emberi természetét ábrázolja, és így elválasztja azt isteni természetétől, vagy az isteni természetet is ábrázolni akarja, ami lehetetlen. Az ikonvédő teológusok erre azt válaszolták, hogy nem Krisztus isteni természetét, hanem a megtestesült Ige látható emberi megjelenését, vagyis az egy isteni személy emberi arcát ábrázolják.Christophe Erismann: „Venerating Likeness: Byzantine Iconophile Thinkers on Aristotelian Relatives and their Simultaneity”, Dumbarton Oaks Papers 71 (2017), 405–425.
A Tízparancsolat számozása felekezetenként eltér. A katolikus és lutheránus hagyomány az idegen istenek és bálványok tilalmát az első parancsolat részeként kezeli, míg a református és ortodox hagyomány a képtilalmat külön parancsolatként számozza. Ebből nem következik, hogy a katolikus vagy evangélikus hagyomány „elhagyta” volna a képtilalmat; a különbség elsősorban a bibliai szöveg felosztásában és kultikus alkalmazásának értelmezésében van.Alister E. McGrath: Christian Theology: An Introduction, Wiley-Blackwell, Oxford, 2011, 328–331.
+ A képtilalom helye a Tízparancsolat eltérő számozási hagyományaiban Hagyomány Jellemző felosztás Jelentőség a képek vitájában Katolikus és lutheránus Az idegen istenek és bálványok tilalma az első parancsolat része A vita főként arról szól, hogy a keresztény szentkép bálvány-e, nem arról, hogy a bibliai tilalom létezne-e Ortodox és református A képtilalom külön parancsolatként szerepel A kálvini és zwingliánus értelmezés a templomi képhasználat szigorúbb korlátozását indokolta
Ókori és bibliai előzmények
Politikai és vallási képrombolás az ókorban
Képromboló jelenségek nem csak a kereszténységben fordultak elő. Az ókori Egyiptomban Ehnaton valláspolitikai reformja során Ámon és más istenek neveinek és ábrázolásainak eltávolítása részben a régi kultuszok visszaszorítását szolgálta.Peter James Brand: The Monuments of Seti I: Epigraphic, Historical, and Art Historical Analysis, Brill, Leiden, 2000, 24–25. A római császárkorban a politikai emlékezet eltörlésének egyik formája a damnatio memoriae volt, amelynek során bukott uralkodók vagy közszereplők nevét, portréját és feliratait eltávolították a nyilvános térből. Ezek a példák nem azonosak a keresztény ikonvitákkal, de mutatják, hogy a képek és szobrok elpusztítása gyakran a hatalom, az identitás és az emlékezet kérdéseihez kapcsolódik.
Az ószövetségi képtilalom
A bibliai képtilalom központi szövege a Tízparancsolatban található: „Ne készíts magadnak faragott képet, és semmiféle képmást arról, ami fenn van az égen, vagy lenn a földön, vagy a föld alatt, a vizekben! Ne imádd ezeket, és ne szolgáld őket” (2Móz 20,4–5; 5Móz 5,8–9).2Móz 20,4–5; 5Móz 5,8–9. A tilalom közvetlen szövegkörnyezete az idegen istenek és a bálványimádás elutasítása. A zsidó és keresztény értelmezésekben ezért a parancs nem pusztán művészeti kérdés volt, hanem a kultusz tisztaságáról és az egyetlen Isten imádásáról szólt.
Az Ószövetségben ugyanakkor nem minden képi ábrázolás tilos, ezért a tilalom nem értelmezhető egyszerűen abszolút művészetellenességként. A frigyláda fedelére arany kerubok készítését maga az isteni parancs írja elő,2Móz 25,18–22. a szent sátor függönyein kerubalakok szerepeltek,2Móz 26,1; 26,31. a jeruzsálemi templom díszítésében pedig növényi és állatalakos motívumok, kerubok, oroszlánok és bikák is előfordultak.1Kir 6,23–29; 7,25–36; 10,19–20. A rézkígyó története különösen fontos lett a későbbi vitákban: eredetileg gyógyító jelként szerepelt, de amikor kultikus tisztelet tárgyává vált, Hiszkija összetörette.4Móz 21,8–9; 2Kir 18,4. A keresztény szerzők és a képrombolók is gyakran hivatkoztak erre a példára, de eltérő következtetést vontak le belőle.
A zsidó vallási hagyományban a képtilalom értelmezése korszakonként változott. A késő ókori zsidó régészeti emlékek – például a Dura-Europos-i zsinagóga falfestményei és több későantik zsinagógai mozaik – azt mutatják, hogy a zsidó képhasználat nem írható le egyszerűen teljes képellenességként.Eric M. Moormann: The Art of Roman Empire AD 100–450, Cambridge University Press, Cambridge, 2011, 211–214. A modern kutatás ezért megkülönbözteti az idegen istenek kultuszképeinek tiltását a figurális vagy narratív ábrázolások változatos történeti használatától.Christoph Uehlinger: „Beyond ‘Image Ban’ and ‘Aniconism’: Reconfiguring Ancient Israelite and Early Jewish Religion in a Visual and Material Religion Perspective”, in Birgit Meyer – Terje Stordalen szerk.: Figuration and Sensation of the Unseen in Judaism, Christianity and Islam, Bloomsbury Academic, London, 2019, 99–123.
Korai kereszténység és a képek vitája
Az ókeresztény közösségek a pogány kultuszképek világában éltek, ezért a bálványimádástól való elhatárolódás alapvető volt. Tertullianus, Alexandriai Kelemen, Órigenész és más korai szerzők gyakran bírálták a pogány bálványokat és kultuszképeket. Ezek a szövegek azonban elsősorban az idolum, vagyis a pogány kultuszkép ellen irányultak, és nem azonosak a 8. századi bizánci vagy a 16. századi reformációs képrombolás teológiai programjával.David M. Gwynn: „From Iconoclasm to Arianism: The Construction of Christian Tradition in the Iconoclast Controversy”, Greek, Roman, and Byzantine Studies 47 (2007), 225–251.
A régészeti emlékek szerint a keresztény képhasználat már a 3. században kimutatható. A római katakombákban bibliai jelenetek, oráns alakok, a Jó Pásztor, Jónás, Noé bárkája, Dániel az oroszlánok között és Krisztus csodái jelennek meg. A Dura-Europos-i keresztény háztemplom keresztelőkápolnájának 256 előtti freskói a figurális keresztény művészet legkorábbi biztos példái közé tartoznak.Michael Rostovtzeff: Dura-Europos and Its Art, Clarendon Press, Oxford, 1938, 98–110.Robin M. Jensen: Understanding Early Christian Art, Routledge, London–New York, 2000. A korai képhasználat ugyanakkor nem jelentette automatikusan a későbbi értelemben vett képtisztelet kialakulását; a képek kezdetben főként emlékeztető, tanító, temetkezési és szimbolikus szerepet töltöttek be.
A 4. század elejére datált elvirai zsinat 36. kánonja kimondta, hogy képek ne legyenek a templomokban, nehogy a falakon fessék meg azt, amit tisztelnek vagy imádnak. A kánon értelmezése vitatott. Egyes kutatók a korai képellenesség bizonyítékának tartják, mások helyi, hispániai fegyelmi szabályként értelmezik, amely a pogány környezetben a templomfalak képeinek profanációjától vagy félreértésétől tartott.Robert Grigg: „Aniconic Worship and the Apologetic Tradition: A Note on Canon 36 of the Council of Elvira”, Church History 45/4 (1976), 428–433. Mivel a kánon nem egyetemes zsinati dogmatikai döntés volt, és a 4–6. századi keresztény művészet gyorsan kibontakozott, nem tekinthető a későbbi katolikus és ortodox képtisztelet általános korai elutasításának.