A T–54 a Szovjetunióban kifejlesztett és több országban gyártott közepes harckocsi. 1946-ban rendszeresítették a Szovjet Hadseregben, sorozatgyártása 1947-től 1962-ig folyt a Szovjetunióban, de Csehszlovákiában a '80-as évekig gyártották. Számos, a Szovjetunióval szövetséges országba exportálták, a hidegháború idejének legtöbb regionális konfliktusában alkalmazták. A harkovi Morozov tervezőiroda fejlesztette ki. Gyártása a Malisev Gépgyárban és az Uralvagonzavodnál folyt. Javított változatával, a T–55-össel együtt máig a legnagyobb példányszámban gyártott harckocsi, mintegy 85-100 ezer darab készült belőle. Licenc alapján Csehszlovákiában a szlovák ZŤS Martin, Lengyelországban a Bumar-Łabędy gyártotta.
Fejlesztése Elődök A harckocsi szellemi elődjének a T–34-es tekinthető. A maga idejében jónak mondható, a Szovjetunió képzetlen tömeghadserege számára pedig a legjobb lehetséges harckocsi volt. Ahogy megjelentek az újabb német páncélosok folyamatosan elavult a páncélvédelem és a tűzerő tekintetében, valamint legnagyobb hibája a 2 fős torony volt. A Christie-féle felfüggesztés főleg a típus méretéhez képest nagy és nehéz volt. A T–34/85-ös a legtöbb hibáját kiküszöbölte, a toronyban immár 3 fő kapott helyet, de az ekkorra gyengének számító páncéltest nem változott.
A T–54-es harckocsi közvetlen elődje a T–44-es harckocsi. Minden tekintetben felülmúlta a T–34-est. Torziós rugós felfüggesztése remekül működött, 85 mm-es lövege lényegesen jobb teljesítményt nyújtott, miközben páncélzata a T–34-es többszörösére nőtt, miközben még könnyebb is lett. Vesztére mire elkészült, a T–34-eshez is új tornyot terveztek ugyanazzal a 85 mm-es löveggel, így a szovjet vezetés az átállás miatti időkiesést figyelembevéve a gyengébb típus gyártása mellett döntött, vállalva a nagyobb harctéri veszteséget. Ezt a típust így a háború végéig szovjet viszonylatban kis darabszámban gyártották. Az elkészült egységek számát 1800 körülire teszik, de a háborúban nem vetették be.
A T–34-es alkalmazásának fő üzenete, hogy olcsó, gyorsan és ezért nagy sorozatban gyártható harckocsik a csatatéren felülmúlják a kisebb számban rendelkezésre álló jobb páncélosokat.
Prototípusok 1944-ben a T–44-est kipróbálták a SZU–100 100 mm-es D–10-es lövegével, valamint a ISZ–2 122 mm-es lövegével is. A kísérletek azt mutatták, hogy apró módosításokkal beépíthető a 100 mm-es löveg, ami jelentősen javítja a harckocsi teljesítményét. Ebben az időben a németek és a nyugati szövetségesek általánosan elterjedt űrmérete 75 vagy 76,2 mm volt. A 122 mm-es löveg túl nehéz volt, instabillá tette a kis harckocsit, tűzgyorsasága, valamint a hordozható lőszerjavadalmazás alacsony volt. A fő feladatot a toronygyűrű megnövelése jelentette, amihez enyhén meg kellett növelni a páncéltestet. Az új prototípus 1945-re készül el, 40 cm-rel hosszabb, 10 cm-rel szélesebb lett. A típus külsőre majdnem megegyezik a T–44-essel, az legszembetűnőbb különbség a nagyobb löveg.
A tesztek során számos hátrányra derült fény, emiatt a járművön sokat változtattak. A típus hivatalosan 1946. április 29-én állt szolgálatba. Sorozatgyártása 1947-ben kezdődött Nyizsnyij Tagilban, majd 1948-ban Harkovban.
T–54
A sorozatgyártás lassan indult, mert a prototípusokoz képest 1490 kisebb-nagyobb módosítást végeztek. A Szovjet Hadsereg egy olyan harckocsit kapott, ami jobb volt a második világháborús harckocsiknál, vagy potenciális ellenfeleik legújabb harckocsijainál (legalábbis elméletileg). A 100 mm-es löveg az azonos űrméretű BR–412 robbanó páncéltörő lövedékével a páncélátütő képessége meghaladta a kiváltani kívánt T–34-esét.
Már az első sorozatgyártott T–54–1 változat is eltért a második T–54 prototípustól. A páncéltest vastagabb lett, oldalt 80, felül 30 alul 20 mm. Ahogy a sorozatgyártás felfutott, úgy jelentkeztek a problémák. A gyártást leállították és elkészítették a módosított T–54–2 (Objekt 137R) változatot. Számos módosítást hajtottak végre, ezek közül legjelentősebb a torony áttervezése volt, mely ikonikus dóm-szerű alakjával sokkal jobb ballisztikai védelmet nyújtott, már hasonlított a végleges toronyra, de még volt hátsó túlnyúlása. A kialakítását az ISZ–3 tornya inspirálta. A homlokgéppuskát elhagyták, a váltót modernizálták, és a lánctalpat 580 mm-re szélesítették. A T–54–2 1949-ben került gyártásba az Uráli Sztálin Harckocsigyárban, más néven 183-as gépgyár, ma Uralvagonzavod. 1951-ben gyártani kezdték a T–54–3 jelű változatot (Objekt 137S), melynek tornya folyamatosan befelé hajlott, megszüntetve minden túlnyúlást. Az irányzó TS–20-as irányzótávcsövét TS–2–22-esre cserélték. Ez a változat már megkapta a TDA füstköd-generátort. Elkészült a parancsnoki verzió is, a T–54K (kommangyirszkij) néven, ami egy második R–113-as harckocsirádiót kapott.Zaloga 2004, p. 11.
T–54A Az 1950-es évek elején a 183-as gépgyár OKB-520-as tervezőirodájának személyzete jelentősen megújult. A főtervezői székben Morozovot Kolesnyikov váltotta, akit 1953 márciusában Leonyid Karcev követett. Az új főtervező első döntése az volt, hogy a D-10T löveget az STP-1 "Gorizont" függőleges tengelyű stabilizátorral szereli fel. Az új D-10TG típusjelzésű löveget a T–54 meglévő tornyába illesztették. Az új változat a T–54A jelölést kapta (Objekt 137G), és vezetője számára éjjellátó rendszert is beépítettek. Ez a változat eredetileg csőtorkolati ellensúlyt kapott, amit később lecseréltek lőporgáz elszívóra, úgy a gyártásban, mint a már legyártott modelleken. A számos újítás közé tartozik még az OPVT légzőcső, a lövegkezelő TS-2A-22 lövegirányzéka, a TVN-1 vezetői infra éjjellátó, infravörös fényszórókkal, az új R-113-as rádió, több fokozatú légszűrő, vízhűtő vezérlés, elektromos olajszivattyú a könnyebb motor indításhoz, fenékvíz szivattyú, automatikus tűzoltó rendszer, és további üzemanyagtartályok. A gyártás hivatalosan 1954-ben indult, és '55-ben állt hadrendbe. A T–54AK parancsnoki harckocsi alapjaként is ez a változat szolgált. A különbséget egy kiegészítő R-112-es rádió (A korábbi parancsnoki, illetve harci változatok R-113-as rádiója helyett), TNA-2 navigációs rendszer, a löveg 5-tel csökkent lőszerkészlete és a AB-1-P/30 aggregátor jelentette, de csak kis számban gyártották.
1954 októberében egy T–54A tank, T–54M jelöléssl (Objekt 139) az új D-54T és D-54TS 100 mm-es simacsövű löveg valamint a "Raduga" és "Molnyija" stabilizátor rendszerek tesztpadjakét szolgált, ez utóbbit később a T–62-esen használták. A tesztek nem voltak sikeresek, ezért a T–55 fejlesztéséhez is a D-10-es löveg fejlesztett változatait használták. Beépítették a V-54-6 dízelmotort, ami 581 lóerő (433 kW)leadására volt képes, de sosem került gyártásba.
T–54B A T–54A alapjain 1955-ben egy új változatot fejlesztettek ki, amit T–54B-ként jelöltek (Objekt 137G2). A korábbiakhoz hasonló löveggel szerelték fel (D-10T2S), de már 2 síkban stabilizálták az STP-2 "Ciklon" stabilizátorral, így már menetből célzott lövést adhatott le. 1957-ben került gyártásba. A gyártás utolsó 4 hónapjában már L-2 "Luna" infravörös keresőreflektorral, TPN-1-22-11 lövegirányzékkal, és OU-3 parancsnoki infravörös keresőreflektorral szerelték fel. Modern APDS lőszert fejlesztettek hozzá, ami drasztikusan növelte a páncélátütő képességét, és így lépést tudtak tartani a NATO páncélfejlesztésével. A T–54B a T–54BK parancsnoki harckocsi alapjául is szolgált, amely felszereltségében mindenben megegyezett a T–54AK-val.
T–55
A különböző tesztek azt mutatták, hogy a tank képes elviselni egy taktikai (2-15 kt nagyságú) nukleáris robbanást 300 méterről, amíg a személyzet túléléséhez legalább 700 m kellett. Ezért elhatározták, hogy felszerelik NBC (Nukleáris, biológiai, vegyi) védelemmel. A PAZ (Protyivoatomnaja Zascsita) rendszer 0,3 másodperccel azután működni kezd, hogy gamma sugárzást érzékel. Azonban a rendszer csak a radioaktív részecskéket szűri ki, a külső sugárzás ellen nem véd.
A motort is továbbfejlesztették, megnövelték a szelepnyitási időt és az üzemanyagnyomást. Az új motor kódja V-55 lett, teljesítménye 581 lóerőre emelkedett. A motort pneumatikusan indították az AK-150S elektromos feltöltő segítségével, így nem volt többé szükség nyomottlevegő-tartályra. Megváltoztatták a motortér fölötti csapóajtókat is, a könnyebb karbantartás érdekében. Egy további 300 l-es póttartályt építettek be a test elejébe, hogy a harci hatósugarat megnöveljék, így az üzemanyag mennyiség 680 literre nőtt.
A hordozott lőszer mennyisége 34-ről 45 darabra nőtt, amelyből 18-at az úgynevezett nedves tartályokba, az üzemanyagtartályban tartottak. A korábbi lőszertípusok mellett tervezték alkalmazni a BK5M HEAT lőszert, ami 390 mm homogén acélon is áthatolt. A lövegkezelő és a parancsnok új optikai berendezéseket kapott. A 12,7 mm-es DSK légvédelmi géppuskát elhagyták, mivel a sugárhajtású repülők ellen már hatástalan volt. Ez a döntés a harci helikopterek megjelenésével, és elterjedésével hibának bizonyult. Alkalmazták a "Rosa" automata tűzoltórendszert. Javították a kétsíkú lövegstabilizátort és az éjjellátót is. Hogy ellensúlyozzák az új eszközök jelentette többletsúlyt, a torony hátulján enyhén elvékonyították a páncélzatot.
A T–55 jobbnak bizonyult az ISZ–2, ISZ–3 és T–10 nehéz harckocsiknál. Bár a torony frontpáncélja vékonyabb volt (200, illetve 250 mm) a lövege fejlettebb, tűzgyorsasága nagyobb, mozgékonyabb volt, és könnyebb. Egy nehéz harckocsi árából, pedig 5-10 T–55-ös kijött, így a nehézharckocsik rövidesen kiestek a katonai és pénzügyi vezetők kegyeiből. A korábbi páncélos doktrínákat egy új kategória tette elavulttá: az általános harckocsi (angol rövidítéssel MBT – main battle tank). A nyugati fejlesztések hasonló irányt vettek. Karcev minden korábbi fejlesztést egy harckocsiba gyűjtött. Ez lett az Objekt 155, ami 1958. január 1-jén az Urlavagonzavodban T–55 néven került gyártásba, és május 8-án a Szovjet Hadsereg rendszerbe állította.Sewell, p.27.
T–55A 1961-ben elindult egy fejlettebb NBC védelmi rendszer fejlesztése. A cél az volt, h a neutronsugárzástól is védjék a legénységet; a gamma sugárzás ellen elegendő védelmet nyújtott a vastag páncélzat és a korábban említett, PAZ NBC védelmi rendszer. Lényegében a küzdőtér belsejét ólommal fedték be, és ez azzal az előnnyel is járt, hogy védte a legénységet az átütött páncélzat repeszeitől. A tankot felszerelték a PAZ/FVU jelű vegyvédelmi szűrővel.
Számos egyéb módosítás is történt: A 7.62 mm-es SZGMT géppuskát PKT-ra cserélték, a testet 16 cm-el megnyújtották. A törzsbe épített géppuskát eltávolították, miáltal a főlöveg számára 6-al több lőszer fért el. A módosítások révén a tank tömege 38 tonnára nőtt.
A fejlesztést az Uralvagonzavod OKB-520 tervezőirodája végezte, Leonyid Nyikolajevics Karcev vezetésével. A változatból parancsnoki kialakítás is készül, T–55AK típusjellel.
Típusleírás A T–54/55 kialakítása megegyezik számos második világháború utáni harckocsiéval. A küzdőtér elöl, a motor hátul, a köríves torony középen található. A vezető a bal oldalon a test elejében ül. A lövegkezelő a torony bal oldalán kapott helyet, mögötte a parancsnokkal, jobb oldalon a töltővel.
A harckocsi hagyományos torziós rugós felfüggesztést kapott, öt futógörgővel, az első görgő mögött jelentős hézaggal, miáltal messziről könnyen megkülönböztethető a T–62-estől, aminél a hátsó görgők közt volt nagyobb távolság. A lánckerék hátul, a fordító kerék elöl kapott helyet. A lánctalp érdekessége, hogy nem rendelkezik vezetőgörgőkkel, a lánc a futógörgők tetején jut hátra a lánckerékhez. A típus motorja hátul keresztben lett beépítve, a T–44-eshez hasonlóan, ami nagyban hozzájárult kis méretéhez és tömegéhez. A motorja típusnak megfelelően V–54-es vagy V–55-ös volt. (Ez a neve, a hengerelrendezése V12) A motor a T–44 páncélos V–44 jelű motorjának fejlesztett változata, ami a T–34 V–2 jelű motorjának módosításával született.