I. Balduin jeruzsálemi király és edesszai gróf (, ; Lotaringia, 1060 után – el-Arís, 1118. április 2.) frank nemes, keresztes lovag, 1098–1100 között Edessza grófja, 1100–1118 között Jeruzsálem királya.

1096-ban fivéreivel csatlakozott az első keresztes hadjárathoz, majd a főseregtől leszakadva 1098-ban az első keresztes államként létrehozta az Edesszai Grófságot. Bátyja, Bouillon Gottfried halála után szövetségesei támogatásával fellépett a Jeruzsálem feletti uralomra szintén igényt tartó jeruzsálemi pátriárka ellen, és a jeruzsálemi királyi cím felvételével megteremtette a tulajdonképpeni Jeruzsálemi Királyságot. Uralkodásának első öt évében sikeresen visszaverte a fátimida Egyiptom támadásait, és különféle privilégiumok fejében megszerezte az itáliai kereskedővárosok katonai támogatását. Az itáliai flották segítségével a királyság fennmaradásában kulcsszerepet játszó kikötőket – Caesarea, Akkon, Bejrút, Szidón – foglalt el, kiterjesztve a keresztesek uralmát csaknem az egész szír-palesztin partvidékre. Az egyházzal folytatott küzdelme egy világi királyság létrehozásáért az ő győzelmével zárult: fő hatalmi riválisa, Daimbert jeruzsálemi pátriárka elmozdíttatása után a király nagy befolyással bírt a jeruzsálemi patriarkátus fölött. 1109-ben részt vett a Tripoliszi Grófság megalapításában; ekkorra a többi keresztes állam vezetője is elismerte vezető szerepét és hűbérúri mivoltát a fejedelemségek fölött. 1113-ban sikeresen állt ellen a damaszkuszi–moszuli szövetség inváziójának; 1115–1118 között, uralkodásának utolsó éveiben több hadjáratot vezetett országa déli határán túlra, seregeivel eljutott egészen a Vörös-tengerig és a Nílus deltájáig. Halála után unokatestvére, II. Balduin edesszai gróf követte a trónon.

Élete Származása és ifjúkora balra|70px Pontos születési dátuma nem ismert; a rendelkezésre álló adatok alapján 1061–66 vagy 1061–1070 között látott napvilágot II. Euszták boulogne-i gróf (1015/1020 k. – 1087 k.) és Ida lotaringiai hercegnő (1040 k. – 1113) harmadik és egyben utolsó fiaként. Apai és anyai ágról is ősi családból származott: Joseph François Michaud francia történész csak anyai ági felmenőként, egyes legendák azonban mindkét szülő közös őseként nevezik meg magát I. Károly római császárt és frank királyt. Idősebbik bátyját, Eusztákot a grófi cím várományosaként kezelték, míg ifjabbik fivére, Gottfried előtt a katonai hivatás lebegett célként, mielőtt gyermektelen anyai nagybátyját követte volna a lotaringiai trónon. Balduint, mint legfiatalabb gyermeket, egyházi pályára szánták a szülei, különösen mélyen vallásos édesanyja. A reimsi székesegyház iskolájának tanulója volt, s ennek köszönhetően – igénytelennek tartott bátyjaival ellentétben – kifinomult műveltségre tett szert. Türoszi Vilmos 12. századi jeruzsálemi történetíró elmondása alapján „fiatal korában [Boulogne-i Balduin] gondos nevelést kapott a szabad művészetekből. Klerikus lesz belőle, így mondták, és előkelő felmenői révén a reimsi, cambrai-i és Liège-i egyházkerületben kapott rendszerint praebendának nevezett benefíciumokat”. A fiatal nemes azonban 1080 körül lemondott egyházi karrierrel kapcsolatos terveiről: „számunkra ismeretlen oknál fogva levetette a klérusi csuhát, fegyvereket vett magához, és katonának szegődött”. 1086-ban már katonaként, a Gottfried bátyja segítségére siető erősítés egyik parancsnokaként vett részt Stenay ostromában.

Vallásos tanulmányai befejezése után, 1090 környékén Boulogne-i Balduin megnősült; felesége Godehilde de Tosny (?–1097), II. Raoul de Tosny normann nemesember leánya. A de Tosny család tekintélyes földbirtokokkal rendelkezett mind Normandiában, mind Angliában; a házasság tehát új távlatokat nyitott Boulogne-i Balduin előtt. A feljegyzések szerint ekkortájt főleg felesége családjának conches-i várában és az atyai birtokon tartózkodott sokat; a keresztes háborút közvetlenül megelőző időszakban azonban egyre gyakrabban fordult meg Lotaringiában: vélhetően őt tették meg Gottfried bátyja örökösének arra az esetre, ha a lotaringiai herceg gyermektelenül hal meg. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy Boulogne-i Balduin vette át Verdun grófságának kormányzását a bátyjától.

Az első keresztes hadjárat

1095-ben II. Orbán pápa meghirdette az első keresztes hadjáratot a Szentföldre azért, hogy segítsenek a bizánciaknak és visszafoglalják a szeldzsuk törököktől Jeruzsálem városát. A felhívásra hamarjában paraszti, alsóbb néposztályok alkotta sereg verődött össze, amely 1096 áprilisában Remete Péter vezetésével indult meg a Szentföld irányába, ámde az út folyamán többször is kifosztották, kirabolták a környező vidékek lakosságát, mígnem végül október 21-én a „szegények seregét” szétverték Anatóliában. Ugyanekkor egy másik, főként nemesek alkotta csapat is gyülekezett Bizánc szomszédságában, ugyancsak a pápai felhívásra válaszul. Hozzájuk szándékozott csatlakozni Balduin és két testvére, Euszták és Gottfried. Baudouint elkísérte felesége is; az utazás és a fegyverzet költségeit csak úgy tudták fedezni, hogy eladták ingóságaikat. A testvérek 1096 augusztusában hagyták el Lotaringiát, s Remete Péter útvonalát követve tartottak a bizánci fővárosba. Októberben érték el Magyarország határát; Bouillon Gottfried követeket küldött Kálmán magyar királyhoz, hogy engedélyt kérjen az országon való átvonulásra. Az uralkodó Sopronban személyesen is tárgyalt a kérdésről a lotaringiai herceggel; ezalatt a határ túloldalán várakozó had parancsnoka Boulogne-i Balduin volt. Kálmán király azt szabta a keresztes áthaladás feltételéül, hogy Boulogne-i Balduin és a felesége maradjanak hátra túszként egészen addig, míg a keresztesek el nem hagyják az országot. Boulogne-i Balduin csak hosszas vonakodás után fogadta el a feltételeket; végül akkor csatlakozott a sereghez, mikor az november végén átkelt a Száva folyón, és megérkezett Nándorfehérvárra. Innen a keresztes had tovább menetelt a Balkánon át a bizánci főváros felé. A fivérek december 23-án érkeztek meg a Bizánci Birodalom székhelyébe; a császár kifejezett kívánságára az Aranyszarv-öböl felső részénél táboroztak le. Bouillon Gottfried itt szándékozott bevárni a többi keresztes vezetőt, akik szintén útra keltek már. bélyegkép|jobbra|220px|A bizánci császár fogadja a Boulogne-fivéreket (19. századi metszet) A fővárosban székelő bizánci uralkodó, I. Alexiosz bizánci császár megrémült a keresztes seregek nagyságát látván; s gondja volt rá, hogy mindig a lehető legkevesebb számú keresztes tartózkodjék a fővárosban, illetve hogy minél gyorsabban átkeljenek a Boszporuszon. A császár hűségeskü fejében hajlandónak mutatkozott a keresztes seregek ellátmányát biztosítani; az esküt azonban sem Bouillon Gottfried, sem Boulogne-i Balduin nem tette le. I. Alexiosz válaszul megvonta az ellátmányt, így a keresztesek a környező lakosság kifosztására kényszerültek, és a sikereken felbuzdulva a fővárost is fenyegették. Az ellenük vezényelt császári csapatok könnyedén megfutamították a kereszteseket; így Boulogne-i Balduin és a többi keresztes vezető április 4-én, húsvétvasárnap kénytelen volt letenni a hűségesküt a császárnak: ebben megígérték, hogy az újonnan megszerzett területek mind a bizánci uralkodót illetik. A Boulogne-fivérek vezette csapat továbbvonult Pelekanonig; helyükre hamarosan újabb keresztesek érkeztek a bizánci udvarba. Ők is letették a hűségesküt a császárnak; az eskütételre az uralkodó meghívta Bouillon Gottfriedet és testvéreit is. Az ünnepély végeztével az egyik frank nemes ráült a császári trónra, mire Boulogne-i Balduin felállította onnan és „ráripakodott, hogy csak az imént lett a császár hűbérese, vegye hát figyelembe az ország szokásait.”

Boulogne-i Balduin április 26-án indult el testvéreivel Pelekanonból; előttük és mögöttük alig egy napnyi távolságra menetelt Bohemund tarantói herceg, illetve IV. Rajmund toulouse-i gróf. Május 6-án értek a szeldzsuk főváros, Nikaia falai alá, és megkezdték annak ostromát. Június 19-én, közel egy hónapon át tartó kemény ostrom gyümölcseként a szeldzsuk főváros megadta magát – igaz, nem a keresztes seregeknek, hanem a megsegítésükre érkező bizánci csapatoknak. Nikaiából a keresztesek a régi bizánci úton indultak tovább Kis-Ázsia felé, hogy Antiochia érintésével érjék el úti céljukat, Jeruzsálemet. Még Nikaia ostroma közben Boulogne-i Balduin megismerkedett Vazul rabani és kaiszoni örmény fejedelem fivérével, Bagrattal. Bagrat csatlakozott a keresztesekhez, és barátságba került Boulogne-i Balduinnal: kapcsolatuk erősnek bizonyult, Bagrat tanácsadóként elkísérte a frank nemest hadjáratai és kalandozásai során. Dorülaion közelében török csapatok támadták meg őket, azonban nehézlovasságukra támaszkodva a keresztesek megfutamították ellenségeiket. A sereg tovább menetelt a Kilikiai Örmény Királyság felé, az anatóliai sivatagon át. Az út viszontagságos volt a nyári forróságban: „kietlen, víz nélküli és lakatlan vidék, ahonnan csak nehezen tudtunk kievickélni és elevenen kimenekülni, mivel rendkívül sokat szenvedtünk az éhségtől és a szomjúságtól. Semmi ennivalót nem találtunk, hacsak tövises növényeket nem, amelyeket összegyűjtöttünk, és a kezünk között szétmorzsoltunk.” Az útszakaszt augusztus közepén hagyták maguk mögött, hogy néhány ikónioni pihenőnap után megérkezzenek Hérakleiába, az antiochiai út egyik fontos elágazásához: a főút a Kilikiai-kapun át haladt, mely azonban török kézen volt, és a zord időjárás mellett a hágók, szurdokok keskenysége is további veszélyforrást jelentett. A másik út, némi kitérővel, Kaiszareia érintésével, az Anti-Taurusz-hegységen át vezetett, többnyire örmény keresztények lakta területeken. A keresztes sereg három részre szakadt: a fősereg a kockázatok mérlegelése után, meghallgatva a velük tartó bizánci vezetők tanácsát is, a biztonságosabbnak ítélt kaiszareiai útvonal mellett döntött, két kisebb egység pedig – Hauteville Tankréd, illetve Boulogne-i Balduin csapata – a rövidebb és gyorsabb első megoldást választotta.

Boulogne-i Balduin és Hauteville Tankréd kiválását a főseregből általánosságban egyéni akcióként, személyes becsvágyukkal szokás magyarázni. Ugyanakkor John France történész felvetette az úgynevezett „örmény stratégia” ötletét. Eszerint a bizánci császárral megbeszélteknek megfelelően a keresztesek arra törekedtek, hogy maguk mellé állítsák a térség örmény lakosságát a török helyőrségekkel szemben. Ennek egyik nem mellékes eredménye az lett, hogy a környékbeli örményekkel kötött barátság révén a keresztesek elszigetelték Antiochiát a muszlim törzsterületektől.

Szeptember 14–15. körül Hauteville Tankréd nyomdokait követve Boulogne-i Balduin a főseregtől leszakadva nyugati irányba vonult, a Taurusz-hegység láncain és a Kilikiai-kapun át Tarszosz városa felé, majd onnan felkanyarodva Mamisztrán keresztül az örmény fővárosba. Seregét mintegy ötszáz lovag és kétezer gyalogos alkotta. Hauteville Tankréd a helyi keresztény és örmény lakosság kérésére a török kézen levő Tarszosz erődje ellen vonult a lehető legrövidebb útvonalon. Boulogne-i Balduin nehezebb fegyverzetű seregével a régi főutat választotta, ezért mintegy három nappal lemaradt Hauteville Tankréd mögött; a török helyőrség csak a boulogne-i gróf közeledő csapatát látva adta fel a várost. Hauteville Tankréd saját uradalmának nyilvánította a települést, de végül kénytelen volt meghátrálni a nagyobb haderővel rendelkező Boulogne-i Balduin elől, aki szintén magának követelte Tarszoszt. Miután átvette a város feletti uralmat, Boulogne-i Balduin a szülővárosából származó Boulogne-i Guynemer kalózkapitány legénységének támogatásával saját helyőrséget állított fel a városban. A két rivális nagyúr, Hauteville Tankréd és Boulogne-i Balduin csapatai hamarosan szembekerültek egymással Mamisztránál, ám a két frank vezér végül békét kötött egymással.