bélyegkép|300px|Egy Mark 32 Mod 15 Surface Vessel torpedóvető cső Mark 46 Mod 5 könnyű torpedót lő ki
A torpedó saját hajtással rendelkező, robbanófejjel ellátott fegyver, melyet vagy a víz felszíne fölött vagy a víz alatt indítanak, a vízben a céltárgy (általában hajó) felé halad és nekiütközve vagy közelébe érve felrobban.
A torpedókat tengeralattjárókról, felszíni hajókról, helikopterekről, merevszárnyú repülőgépekről, személyzet nélküli tengeri aknákról és tengeri erődökből is lehet indítani. A torpedók más fegyverekkel kapcsolatban is használhatók; az amerikai Mark 46 torpedó lesz az ASROC (tengeralattjáró elhárító rakéta) robbanófeje is és a CAPTOR akna vízalatti érzékelőket használ a torpedó indítására, ha ellenséget érzékel.
Amikor a korszerű csatahajók kialakultak, a tengeri csaták nagy ágyúkkal felszerelt, páncélozott hajók között zajlottak. A torpedókkal azonban a nagy hajók leküzdéséhez kis torpedónaszádok, tengeralattjárók és repülőgépek is elegendőek voltak.
Nevének eredete A torpedó név az elektromosrája-alakúak rendjében, a zsibbasztórája-félék családjában található Torpedo nemről származik, mely név pedig a latin „torpere” igéből ered (torpere=elkábítani). Azonban semmi fizikai hasonlóság nincs a rája és a mechanikus torpedó között. A haditengerészetben a torpedó nevet Robert Fulton adta annak a vontatott puskaporos robbanó szerkezetnek, amelyet a Nautilus nevű tengeralattjárója használt annak bemutatására, hogy képes hadihajókat elsüllyeszteni.
Története A saját hajtással rendelkező tengeri torpedó feltalálása előtt a „torpedó” kifejezést egy sor különböző robbanószerkezetre használták általában azért, hogy titokban tartsák a működésüket, ezeket ma szárazföldi aknának vagy tengeri aknának hívják. A helikopterhez hasonlóan a torpedót sokkal korábban kigondolták, minthogy gyakorlati megvalósításukra sor került volna. A legkorábbi ismert leírás egy olyan szerkezetről, melyet torpedónak lehetne nevezni, a szíriai Hassan al-Rammah munkájában található 1275-ből. Ebben illusztrációk láthatók egy rakétahajtású eszközről, mely a víz felszínén haladt volna.
Korai „torpedók” A Turtle tengeralattjáró volt az első, mely Fulton torpedójához igen hasonló robbanóeszközt használt a támadáshoz, bár akkor ezt a szerkezetet még nem hívták torpedónak. A Turtle lemerült egy brit hajó alá, hogy bombát erősítsen az oldalához. A bombának időzítve kellett volna felrobbannia, valószínűleg egy óramű segítségével. Egyetlen feljegyzett támadása alkalmával a Turtle-nek nem sikerült kilyukasztani a HMS Eagle oldalát, mely rézlemezekkel volt védve a faszerkezetekre veszélyes kagylók ellen.
A „torpedó” kifejezést először Robert Fulton amerikai feltaláló használta egy tengerészeti robbanó szerkezetre. 1800-ban Fulton vízre bocsátotta a Nautilus tengeralattjárót, és bemutatta, hogyan tud támadni egy úszó robbanó töltettel, melyet Fulton torpedónak nevezett. A tengeralattjáró a torpedót az ellenséges hajó alá vontatta, és nekiütköztette. Fulton sikeresen felrobbantotta a céltárgyakat mind Franciaországban, mind Angliában, de egyik kormánynak sem akaródzott megvásárolni a hajót, így Fulton 1805-ben felhagyott további kísérleteivel.
Az amerikai polgárháború idején a „torpedó” kifejezést a vízi érintő aknára alkalmazták, melyet a víz felszínén vagy a víz alatt tartott egy levegővel töltött palack vagy hasonló alkalmatosság. (Amikor megjelentek a saját hajtással rendelkező torpedók, akkor „álló torpedónak”, majd később „aknának” nevezték.) Többféle torpedót készített elsősorban a konföderáció, amely sok tradicionális harci eljárásnál teljes kudarcot vallott.
A polgárháború „torpedói” szabadon úsztak a víz felszínén vagy a tengerfenékhez voltak horgonyozva egy súllyal és kötéllel, melynek hosszát úgy szabták meg, hogy az aknát éppen a felszín alatt tartsa. Akkor robbantak fel, ha egy hajó nekiütközött, vagy egy kis késleltetéssel, de igen megbízhatatlanok voltak. Ugyanolyan veszélyesek voltak a Konföderáció hajóira, mint az Unióéira. Néha zászlókkal jelölték meg, amelyeket eltávolítottak, ha uniós támadás volt várható. A Konföderáció által elaknásított folyókat az unionisták gyakran a flotta előtt haladó kis csónakokon ülő konföderációs hadifoglyokkal tisztították meg, akik ismerték az aknák helyét.
A „torpedókat” (aknákat) elektromos úton is fel tudta robbantani egy, a parton elhelyezett katona, így a baráti hajókat vagy a kis fontosságú ellenséges hajókat el lehetett engedni és várni lehetett, míg elhalad felette a zsíros falat. A konföderációt azonban megbénította a krónikus anyaghiány, többek között a platina és rézhuzal és a galvánelemekhez szükséges sav hiánya. Az elektromosság új technika volt és kevéssé ismerték, hogy az egyenáram korlátozta a huzal hosszát, ezért néha a lecsökkent feszültség nem volt elegendő a telepektől túlságosan távolra telepített torpedó felrobbantásához. Matthew F. Maury, aki korábban parancsnokként szolgált a konföderációs flottánál dolgozott a vízalatti elektromos akna fejlesztésén.
1864-ben a polgárháború Mobile-öbölbeli csatája során a David Farragut vezette flotta egyik páncélos hajója, a USS Tecumseh víz alatti aknára futott és elsüllyedt. A többi hajó megállt, mert féltek a további torpedóktól. Farragut akkor elkiáltotta magát: „Fenébe a torpedókkal, teljes gőzzel előre”.
Az első torpedó, melyet célzott támadásra terveztek, a rúdtorpedó volt, ez egy robbanó szerkezet, melyet egy körülbelül 12 m hosszú rúd végére erősítettek és a víz alatt a támadó hajó orrából az ellenséges hajó felé irányították. Amikor a rúdra erősített töltet elérte az ellenséges hajó testét, felrobbantották, ez a vízvonal alatt lyukat ütött a hajótesten. Rúdtorpedókat a konföderációs tengeralattjárók és torpedónaszádok használtak, azonban ezek a torpedók ugyanolyan veszteséget tudtak okozni kezelőiknek, mint a célpontjaiknak.
Bombák és csapdák jobbra|bélyegkép|300px|Illusztráció a folyó fenekéhez horgonyzott torpedókról. (Ezek a modern vízi aknák elődei)
A polgárháború alatt a „torpedó” szót egy sereg különböző típusú bombára és csapdára is használták. Gabriel Rains konföderációs tábornok „sub-terra lövedékeket” vagy „földi torpedókat” alkalmazott, ezek tüzérségi lövedékek voltak nyomásra érzékeny gyutacsokkal ellátva, melyeket elástak az utakon a visszavonuló konföderációs csapatok mögött, hogy késleltessék az üldözőiket. Ezek voltak a korszerű taposóaknák előfutárai. Az uniós tábornokok kollektíven elítélték ezt a hadviselést.
A John Maxwell, a Konföderáció titkos ügynöke 1864. augusztus 9-én óramű segítségével robbantott fel egy nagy „horológikus torpedót” (időzített bombát). A bombát egy „gyertyák” feliratú ládában rejtette el és egy uszály fedélzetén helyezte el, mely az Unió számára lőszert szállított (20 000-30 000 tüzérségi lövedéket és 75 000 kézifegyver töltényt). Az uszály a virginiai City Pointban volt kikötve a James River folyón. A robbanás több mint 2 millió dollár kárt okozott és megölt legalább 43 embert.
A szén-torpedó egy darab szénre hasonlító bomba volt, melyet az Unió hadihajóinak kazánjaiban elégetendő szénben rejtettek el. A bombát belapátolták a valódi szénnel együtt a tűzszekrénybe, ahol az felrobbant. Északon ezt az eszközt az újságok szén-torpedónak hívták, bár a Konföderáció szén-bombának nevezte.
Önműködő torpedók Az I. világháborútól kezdve a „torpedó” szót csak a víz alatt haladó, saját hajtással rendelkező robbanószerkezetekre használták.
bélyegkép|200px|A hidegháborús francia Argonaute dízel tengeralattjáró torpedókamrája
Az első működőképes önálló hajtású torpedó, amelyről ismereteink vannak, egy fiumei osztrák-magyar haditengerészeti tiszt, Giovanni Luppis (Luppis János) találmánya, aki Robert Whitehead angol mérnök, fiumei gyárossal fejlesztette ki a ma is használatos torpedó első használható típusait. 1864-ben Luppis bemutatta Whiteheadnek a salvacoste (partvédő) terveit, amely egy kis csónakba helyezett robbanótöltetből állt. A csónakot rúgós működtetésű motor hajtotta, irányítani pedig a parttól a csónakig érő zsinórokkal lehetett. Szerződést kötöttek a találmány tökéletesítésére. Az eredeti ötlet nem volt a legmegfelelőbb, sem a hajtás módja, sem a huzalos vezérlés, sem a felszíni mozgatás nem volt elég hatékony, ezért két év fejlesztése alapján új szerkezetet dolgoztak ki. A végeredmény az akkor „haltorpedónak” nevezett szerkezet lett. 1866-ban kipróbálták az első példányt, melyet kéthengeres, sűrített levegővel működtetett dugattyús motor hajtott, sebessége elérte a 12 km/órát, hatótávolsága a 180 métert. A sűrített levegő kezdeti nyomása 25 bar (2 500 000 Pa) volt. (A források némileg ellentmondóak a részletek tekintetében.)
Az eredmény egy víz alatti fegyver lett, a Minenschiff, az első valóban működő önálló hajtással rendelkező torpedó, melyet a Császári Haditengerészeti bizottságnak 1866. december 21-én mutattak be. Luppis a továbbiakban nem vett részt a torpedó fejlesztésében, de munkája elismeréseként később magyar nemességet kapott. A további fejlesztéseket Whitehead egyedül végezte. Legfontosabb újítása a „titkos” mélységi szabályozó volt, mellyel a torpedó korábbi bizonytalan mozgását teljesen kiküszöbölte. Ez egy hidrosztatikus szelepből és ingából álló mechanizmus volt, amit úgy állítottak be, hogy tartsa az előre megszabott mélységet a farokfelületeken elhelyezett kormány segítségével.
Miután az osztrák-magyar hatóságok döntöttek a találmány támogatásáról, Whitehead Fiumében torpedógyárat alapított. 1870-ben a torpedó hatótávolságát különböző fejlesztésekkel 914 méterre növelte, és 1881-ig már tíz országba exportálta. A torpedó robbanótöltete lőgyapot (nitrocellulóz) volt. A folyamatos fejlesztés eredményeképp torpedói 1870-ben 33 km/ó, 1886-ban 45 km/ó, 1890-ben 55 km/ó sebességet értek el.
1877-ben a Brit Admiralitás 15 000 fontot fizetett bizonyos fejlesztésekért és 1891-ben új gyárat nyitott Portland közelében. A legnagyobb Whitehead torpedó átmérője 18 hüvelyk (457 mm), hossza 5,8 m volt, polírozott acélból vagy foszforbronzból készült 90 kg-os lőgyapot robbanótöltettel. Két ellentétesen forgó csavarját egy háromhengeres Brotherhood motor hajtotta, 9 MPa nyomású sűrített levegővel. A torpedó önműködően tartotta az irányát és a mélységet is.
Whiteheadnek szembe kellett néznie az amerikai John A. Howell alezredes konkurenciájával, az ő torpedóját lendkerék hajtotta, ezért egyszerűbb és olcsóbb volt. 1890-ben Whitehead megvásárolta a giroszkóp gyártási jogát Howelltől, hogy tökéletesebbé tegye a torpedó iránytartását, melyet az „ördög eszközének” kezdtek nevezni. Az első torpedónaszádot Sir John Isaac Thornycroft hajógyárában építették 1877-ben.
1877. január 16-án az orosz-török háborúban a török Intibah gőzhajó lett az első hajó, melyet saját hajtású torpedóval süllyesztettek el. A torpedót egy Sztyepan Oszipovics Makarov parancsnoksága alatt álló Velikij Knyaz Konsztantyin torpedó anyahajóról irányított torpedónaszádról indították. 1891. április 23-án a chilei polgárháború alatt a Blanco Encalada hajót süllyesztette el az Almirante Lynch torpedóval.
Ettől kezdve felismerték a torpedónaszád hatékonyságát, és védekezésképpen elkezdték építeni az első torpedónaszád-romboló hajókat (később egyszerűen: rombolókat). A körülbelül 1000 tonna vízkiszorítású ágyúnaszádokat is kezdték felszerelni torpedókkal, ezeket hívták torpedó-ágyúnaszádnak.
1897 körül Nikola Tesla szabadalmaztatott egy távirányítású csónakot, majd később bemutatta a rádióvezérlésű torpedók használhatóságát az amerikai katonáknak, de az ilyen eszközök iránt nem tanúsítottak érdeklődést egészen az 1960-as évekig.
Később a torpedókat célra vezetéses irányító rendszerrel szerelték fel.