A magyar radikális jobboldal (más néven nemzeti radikálisok) a nemzeti radikalizmus ideológiájának magyar nemzetre vonatkozó változatát valló személyek és politikai szervezetek. Sajátos vonásai miatt, maga az ideológia elkülöníthető mind az ultranacionalizmustól, mind a hungarista-neonáci irányzatoktól, ugyanakkor tagjaik szempontjából többnyire átfedést mutatnak. A magyarországi és határon túli magyarok körében egyaránt akadnak támogatói. Az ideológiához a 2000-es évek szubkultúrája is társult. thumb|230px|A Magyar Gárda új tagjainak avatása 2009-ben
Öndefiníciós ambivalencia Az országos politikában részt venni szándékozó, magukat „nemzeti radikálisként”, illetve „harmadikutasként” meghatározó szervezetek a nyilvános kommunikációjukban gyakran elhatárolódnak a „szélsőjobboldal” megnevezéstől. Egyes elemzők és kutatók ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy bizonyos szervezetekhez köthető megnyilvánulások és szereplők esetében előfordulnak olyan nézetek és retorikai elemek – például a migrációellenesség, erős nacionalizmus, illetve egyes kisebbségekkel szembeni kritikus vagy elutasító álláspontok –, amelyek alapján szerintük nem minden esetben egyértelmű az éles elhatárolódás.
A nemzeti radikálisnak nevezett irányzatok általában jobboldaliként vagy harmadik utasként határozzák meg magukat, egységes ideológiai rendszer azonban nem minden esetben azonosítható. Gyakori elemek közé sorolják a nacionalizmust, a patrióta szemléletet, valamint az irredentizmust. Több irányzat hangsúlyozza a keresztény kulturális hagyományok szerepét, és bizonyos esetekben a keresztényszociális gondolkodás elemei is megjelennek.
Egyes csoportok a magyar őstörténethez kapcsolódó motívumokat is hangsúlyozzák, ami legtöbbször kulturális-identitásbeli elemként jelenik meg, és nem feltétlenül jár együtt vallási értelemben vett (új)pogány gyakorlattal. Más esetekben azonban megfigyelhetők olyan irányzatok is, amelyek különböző vallási vagy spirituális elemeket ötvöznek, és sajátos hitrendszereket alakítanak ki.
Definíciós problémák A politikai elit, a fősodratú média általában és – nem kis részben az előbbiek hatására – a közvélekedés jelentős részbenHéjj Dávid – Schultz Gábor: A jelenkori jobboldali radikalizmus dilemmái – Századvég.huJobboldali radikalizmusok tegnap és ma. Szerk.: Feitl István. Második, bővített kiadás. Napvilág Kiadó, Budapest, 1998.Politikai okkultizmus Magyarországon 8.: Ifjú szívekben , Magyar Narancs, XVIII. évf. 1. szám, 2006. január 5.Szegregáló programot követel a Jobbik, NOL, 2007. december 10.Az ombudsmanok nyilatkozata az Emberi Jogok Napján – Kisebbsegiombudsman.hu, 2007. december 10. (utolsó módosítás: 2008. január 18.)Sólyom László levele (például Sólyom László volt köztársasági elnök isSólyom László levele Kállai Ernő kisebbségi ombudsmannak – NOL, 2007. december 12.) a „radikális” és a „szélsőséges” szavakat gyakran szinonimaként használják, ezzel mintegy el nem ismerve a szélsőjobboldal és a radikális jobboldal közötti különbségek létezését, mellyel a nemzeti radikálisok meghatározzák magukat. A „radikálisok” értelemszerűen ezt a felfogást élesen elutasítják, mert szerintük ez egy kalap alá veszi őket a neonáci vagy az újnyilas szervezetekkel. A neonáci, hungarista szervezetek is kinyilvánították elkülönültségüket a nemzeti radikálisoktól.Domokos Endre János:„ … sohasem állítottam magamról, hogy „nemzeti radikális” volnék, vagy, hogy a VBKE az volna. Mi ugyanis hungaristák voltunk, vagyunk és leszünk… A „nemzeti radikalizmus” kifejezés számunkra valóban éppolyan semmitmondó melléduma, mint a „polgári”.” (Domokos a betiltott Vér és Becsület vezetője volt.) Ugyanakkor, tanulmányok sora tárta fel, hogy ez az éles, önérzetes elkülönülés inkább csak a nyilatkozatok szintjén jellemző és a valóságban a nemzeti radikális és szélsőjobboldali mozgalmak mind ideológiájukat, mind tagságukat, mind akcióikat, továbbá kapcsolati hálózatukat tekintve is jelentős átfedést mutatnak.
A nemzeti radikálisok elutasítják a politika bal- és jobboldal mentén történő felosztását, ehelyett nemzeti - globalista törésvonal mentén szemlélik a politikát, önmagukat nemzeti erőként megnevezve. Megkülönböztetik a fasiszta és neonáci irányzatoktól magukat, melyek nézetrendszere és külsőségeik is markánsan különböznek a nemzeti radikálisokéitól. A „szélsőséges” jelzőt általában magukra nézve sértőnek tekintik.
A politológusok között sincs azonban egyetértés. Lánczi András a MIÉP-et például nem tekinti szélsőjobboldalinak, hanem egyszerűen nacionalistának,"...én a MIÉP-et nem tekintem szélsőjobboldalinak. A magyar szélsőjobbnak jelenleg nincs pártképviselete, kisebb-nagyobb szélsőjobbos mozgalmi csoportok viszont léteznek. A MIÉP nacionalista párt, amelyet lehet szeretni vagy nem szeretni. Ráadásul a MIÉP eddig elfogadta a demokratikus játékszabályokat, még az EU-s választásokon is elindult. , interjú Lánczi Andrással, antiszemitizmus.hu Donáth László viszont nemzeti szocialista pártnak tartotta. Kiss Viktor szerint „...a radikális jobboldalról egész másképp kellene gondolkodni, mint eddig, és nem szabadna továbbra is összemosni a neonáci-hungarista irányzatokat az úgynevezett jobboldali vagy nemzeti radikalizmussal...”A Jobbik ellen több kell a nácizásnál – Hírszerző, 2009. május 29. Stumpf István egy rádióinterjúban radikális, de nem szélsőséges pártként jellemezte a Jobbikot. Török Gábor szerint sem lehet a Jobbikot szélsőséges pártnak tekinteni. Kéri László ugyanakkor 2009-ben megkérdőjelezte, hogy valójában kimeríthető-e a Jobbik jellemzése a nemzeti radikális jelzővel. Ungváry Rudolf már neonyilas pártnak címkézte a Jobbikot. Gerő András 2010-ben erőszakos nemzeti bolsevik pártként jellemezte. Tamás Gáspár Miklós hazugnak (sic!) tartotta a nemzeti bolsevik elnevezést, s a posztfasiszta elnevezés mellett szállt síkra, elvetve mind a radikális, mind a szélsőséges jelzőket. A magyar radikális jobboldal létjogosultságát nem ismerte el, a tagjait fasisztának, az önmeghatározásukat pedig álcázásnak tartotta.Golyózáporban a magyar kisebbségek „Nemcsak azért, mert a magyarországi Jobbik (parlamenten kívüli fasiszta párt) és rohamosztaga, a Magyar Gárda […]”
Nemzeti radikalizmus a múltban A nemzeti radikalizmus a 19. század második felében (tehát a szabadságharc utáni) Magyarországon az 1848-as politikai eszmék, vívmányok újra bevezetését szorgalmazókat jelölte, azaz az ország politikai berendezkedésének teljes, radikális átalakítását a nacionalista eszmerendszer szerint, de általánosságban 48-as alapokon. Közülük is a „49-esek” voltak a legradikálisabbak, vagyis azok, akik a szabadságharc legvégén, azaz 1849-ben, a világosi fegyverletétel előtti utolsó politikai állapotokat (Habsburg trónfosztás, osztrák-magyar perszonálunió felbontása, Magyarország köztársasággá alakítása stb.) kívánták megvalósítani (őket gúnyolták „Kossuth-hívőknek” is). A 48-asok (avagy függetlenségiek) többféle irányzatra bomlottak mindvégig számtalan törésvonal mentén (lásd: 47-es, 48-as, 49-es és 67-es pártok). Közös jellemzőjük volt a magyarosítás politikájának szorgalmazása, a magyar „kultúrfölény” érvényesítése az élet minden területén (tehetségtől függetlenül, származási alapon), akár a nemzetiségek elnyomása, erőszakos magyarosítása árán is, ami gyakran csapott át (pl. Bánffy Dezső és az Új Párt) egyenesen sovinizmusba. Ez akkoriban ritkán párosult zsidógyűlölettel, vagy a manapság csatolt egyéb gondolatokkal, például a tiszaeszlári vérvádban a megvádolt zsidók védőügyvédje, Eötvös Károly maga is ilyen nézeteket vallott, Bánffy Új Pártjának legelső tagjai közt volt. A korban őket a baloldalra sorolták. Az 1848-49-es forradalom utáni legelső ilyen radikális politikai formáció például szélsőbal néven szerveződött meg a mérsékelt Határozati Párt (majd az ebből lett Balközép Párt) platformjaként. A radikális irányzat egyik legemblematikusabb alakja a „legkurucabb magyar”, id. Madarász József volt, aki hosszú élete (1814–1915) során 1848-tól haláláig országgyűlési képviselő volt (előtte meg egy alkalommal országgyűlési követ). Radikalizmusát legjobban talán az a tény fejezi ki, hogy egyike volt annak a mindössze hét képviselőnek a 480-ból, akik 1867-ben nemmel szavaztak Ferenc József magyar királlyá koronázásáról és az eseménytől is távol tartották magukat.
A két világháború között Dr. Bajcsy-Zsilinszky Endre megalapította a Nemzeti Radikális Pártot, és az az Országgyűlésbe is bejutott.
Nézetrendszere A nemzeti radikalizmus nem kizárólag ideológiai alapon építkező csoportosulás, mint inkább ellenkultúra. Bár képviselői néha alapvető elvi kérdésekben is egymásnak ellentmondó álláspontokat vallanak,Toroczkai László az építkezésről Youtube.com mégis közösen alkotnak egyfajta ellenkultúrát – írókkal, zenekarokkal, tömegrendezvényekkel, egyéb kulturális eseményekkel. Pártpolitikai szempontból a jelentősége 1998 és 2002 között tetőzött, amikor akkori vezető pártja, (a MIÉP) bejutott az Országgyűlésbe. Míg a MIÉP elsősorban az idősebb korosztályt szólította meg sikeresen, addig az ezredforduló után aktív nemzeti radikális mozgalmak leginkább a fiatalok között élveztek népszerűséget. 2002-2010 között pedig az MSZP-SZDSZ koalíció vezette kormánnyal szembe helyezkedve inkább az ellenkultúra-szerepük erősödött.
A magyarországi radikális jobboldal rendkívül tagolt, heterogén, ezért nincs egységes programja. A szervezetek csak egyes, kiemelt kérdésekről fogalmazzák meg álláspontjukat – minden esetben politikai hatalom nélkül - a mindenkori aktuális politikai rendszer tagadásaként.
Egyetértésük alapja, hogy elítélik a Magyar Köztársaság 1989-2010 közötti társadalmi berendezkedését (liberális demokrácia), és elengedhetetlennek tartották annak radikális, gyökeres megváltoztatását. A konzervatív jobboldalon egyesek a lassú változásokra építő, fontolva haladás politikáját tartják követendőnek, míg mások egy korábbi korszak - ideálisnak tekintett - értékeihez kívánnak visszatérni. A radikális jobboldalra egyértelműen az utóbbi jellemző. Általában a dualizmus vagy a Horthy-korszak társadalmi modelljét tekintik követendő példának, amihez szerintük vissza kéne térni.
Követeléseik, programjuk felépítése többnyire dichotóm. Általában a liberalizmus valamely kritikáját tartalmazza, és annak okát, valamint a rá adott nemzeti radikális megoldást. Államrend: A radikálisok szerint alkotmányos rendszerünk „szélsőségesen liberális”, nem biztosítja a haza érdekeinek megfelelő képviseletét. Megoldásként új alkotmányozást, vagy a meglévő alkotmány komolyabb módosítását tartják szükségesnek. Álláspontjuk szerint a szovjet megszállás után Magyarország elvesztette szuverenitását és legitim, történelmi, Szent Korona-tanra épülő alkotmányát, és mivel az 1989-es az 1949-ben szovjet mintára hozott alkotmány módosítása volt, azt sztálini örökségnek tekintik. Az alkotmányozás célja egyes csoportjaik szerint a visszatérés a történelmi alkotmányhoz. Egységesen állítják, hogy a rendszerváltás elmaradt vagy legalábbis megrekedt, ezért „valódi rendszerváltásra” van szükség.Wittner: valódi rendszerváltás kell - hírextra.hu Sajtószabadság: A radikálisok szerint Magyarországon nincs valódi sajtószabadság, mivel szerintük a balliberális oldalhoz, a jobboldali hatalomközpontosító kormányhoz és a multinacionális tőkéhez köthető üzleti, gazdasági körök pénzügyi erőfölényükkel visszaélve mesterségesen eltorzítják a médiapiacot, így az információk nem áramlanak szabadon. Úgy látják, hogy a média egyes témákat (pl. határon túli magyarok helyzete vagy a cigánybűnözés) elhallgat, tabuként kezel.