Egzegézis

Az egzegézis, gyakran latinosan exegézis (a görög ἐξήγησις, illetve ἐξηγεῖσθαι, jelentése: kifejtés, előadás, magyarázat) valamely szöveg értelmező kifejtése. A szó a klasszikus és a vallási szövegmagyarázat nyelvéből került a teológiai, filológiai és irodalomtudományi szóhasználatba. Legszűkebb és leggyakoribb értelmében az egzegézis szentírás-magyarázat, vagyis a Biblia egy-egy könyvének, szakaszának, mondatának vagy kifejezésének tudományos, történeti, nyelvi és teológiai értelmezése.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale – The Catholic University of America, 5. kötet, „Exegesis, Biblical”, 2003, 506–519.

Az egzegézisben jártas kutatót egzegétának vagy exegétának nevezik. A bibliai egzegézis az ókori szövegek vizsgálatában használt filológiai, történeti, irodalmi és régészeti segédtudományokat alkalmazza, ugyanakkor a teológiai hagyományokban figyelembe veszi a szent szöveg vallási jelentőségét is. A keresztény szóhasználatban ezért az egzegézis nem pusztán nyelvi magyarázat, hanem a szöveg értelmének feltárása a kinyilatkoztatás, a Szenthagyomány és az egyházi tanítás összefüggésében is.Pápai Biblikus Bizottság: Szentírásmagyarázat az Egyházban. Fordította Székely István, a fordítást ellenőrizte Tarjányi Béla. Szent Jeromos Bibliatársulat, Budapest, 1997; eredeti kiadás: 1993.

A fogalom jelentése és határai

Az egzegézis szó eredetileg a szövegben rejlő értelem „kifejtését” jelöli. Ezzel szemben az értelmezés hibás formájaként említik az eisegézist, amikor az értelmező nem a szöveg saját értelmét igyekszik feltárni, hanem saját előfeltevéseit vagy ideológiai szempontjait olvassa bele a szövegbe. Az egzegézis célja ezért a szöveg tárgyi jelentésének, szerkezetének, műfajának, történeti helyének és teológiai vagy irodalmi üzenetének tisztázása.

Az egzegézis rokon fogalma a hermeneutika. A hermeneutika általánosabb értelemben az értelmezés elmélete és módszertana, az egzegézis pedig egy adott szöveg tényleges, részletes magyarázata. A különbség azonban nem merev: a modern bibliatudományban az egzegézis gyakran magában foglalja az értelmezés elméleti kérdéseit és a szöveg mai jelentőségének feltárását is, míg a hermeneutika sokszor az egzegézis elveit és feltételeit vizsgálja.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale – The Catholic University of America, 6. kötet, „Hermeneutics” és „Hermeneutics, Biblical”, 2003, 786–791.

A fogalom a teológián kívül is használatos. Beszélhetünk irodalmi, jogi, filozófiai vagy történeti egzegézisről is, amikor valamely klasszikus szöveg, törvény, filozófiai mű vagy történeti dokumentum értelmét kell pontosan megállapítani. A „bibliai egzegézis” kifejezés e tágabb használaton belül a Biblia magyarázatát különbözteti meg más szövegmagyarázatoktól.

Bibliai egzegézis

A bibliai egzegézis sajátossága abból ered, hogy a Biblia a zsidó és keresztény hagyományban nem egyszerűen ókori irodalmi emlék, hanem szent könyv. Keresztény felfogásban a Szentírás emberi szerzők műve, akik meghatározott korban, nyelven, műfajban és történeti helyzetben írtak; ugyanakkor sugalmazott írás, amelynek végső szerzője Isten.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale – The Catholic University of America, 7. kötet, „Inspiration, Biblical”, 2003, 494–497. Ez a kettősség indokolja, hogy a bibliamagyarázat egyszerre használja az ókori szövegek kutatásának tudományos eszközeit és a teológiai értelmezés szempontjait.

A Pápai Biblikus Bizottság megfogalmazása szerint a történeti-kritikai módszer feltétlenül szükséges a régi szövegek jelentésének tudományos kutatásában, mert a Szentírás Isten szava emberi nyelven, emberi szerzők közvetítésével. Ez nem jelenti azt, hogy a történeti-kritikai módszer kizárólagos volna. A katolikus bibliatudományban a történeti, irodalmi, nyelvi és teológiai megközelítések egymást kiegészítik; a módszernek a szöveg szolgálatában kell állnia, nem pedig a szöveg előzetes ideológiai átalakításában.

A bibliai egzegézis legfontosabb közvetlen tárgya a szöveg szó szerinti értelme (latinul sensus litteralis). Ez nem azonos a puszta „betű szerinti” vagy literalista olvasattal. A szó szerinti értelem azt jelenti, amit a szöveg szerzője a saját nyelvi, irodalmi és történeti közegében közvetlenül kifejezett. Ha egy szöveg képletes, példázatos vagy költői, akkor szó szerinti értelme éppen a képletes, példázatos vagy költői beszédmódnak megfelelő értelem.Pápai Biblikus Bizottság: Szentírásmagyarázat az Egyházban, II. B. 1: „A szó szerinti értelem (sensus litteralis)”.

Egzegézis, hermeneutika és teológia

Az egzegézis a teológián belül alapvető tudományos feladatot lát el. A keresztény dogmatika a Szentírást a teológiai megismerés egyik fő forrásának, latin szóval locus theologicus-nak tekinti. A dogmatikai reflexió azonban nem helyettesíti az egzegézist: a teológiai következtetésnek olyan szövegértelmezésre kell támaszkodnia, amely gondosan figyelembe veszi a szavak jelentését, a műfajt, a történeti összefüggést és a kánoni kapcsolatokat.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. Szent István-Társulat, Budapest, 1937, I. kötet, különösen a kinyilatkoztatás, a Szentírás, a szenthagyomány és az egyházi előterjesztés tárgyalása.Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Budapest, 1978.

A klasszikus katolikus felfogásban a Szentírás értelmezése nem választható el a Szenthagyománytól és az Egyház tanítóhivatalától. A Dei Verbum dogmatikai konstitúció szerint a Szentírást ugyanazzal a Lélekkel kell olvasni és magyarázni, akinek sugalmazására készült; ennek során figyelni kell a teljes Szentírás tartalmára és egységére, az egész Egyház élő hagyományára és a hit analógiájára.II. vatikáni zsinat: Dei Verbum, 12. Ez a szempont nem a filológiai és történeti munka kiváltása, hanem annak teológiai összefüggése.

Aquinói Szent Tamás nyomán a középkori és a katolikus teológiai hagyomány különös hangsúlyt helyezett arra, hogy a lelki vagy allegorikus értelmezés a szó szerinti értelemre épüljön. Tamás szerint minden szentírási értelem a szó szerinti értelemre alapozódik, és teológiai érvelést szigorúan a szó szerinti értelemből lehet levezetni.Aquinói Szent Tamás: Summa theologiae, I, q. 1, a. 10, ad 1.Denzinger–Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, DS 3792–3794. Ez a megkülönböztetés a modern katolikus egzegézisben is megmaradt: a lelki értelem, a tipológia vagy a sensus plenior csak akkor tekinthető megalapozottnak, ha a szöveg, a kánon vagy az egyházi hagyomány ténylegesen alátámasztja.Pápai Biblikus Bizottság: Szentírásmagyarázat az Egyházban, II. B. 2–3.

Története

A Biblia belső értelmezési gyakorlata

A szent szövegek magyarázatának igénye nem modern jelenség. Már a Biblián belül is találhatók olyan helyek, ahol korábbi szövegeket új történeti helyzetben értelmeznek. A Nehémiás könyvében Ezdrás és a leviták a törvény felolvasása közben magyarázzák is a szöveget, hogy a nép megértse az olvasottakat (Neh 8,8). Dániel könyve Jeremiás próféciájának értelmezésével foglalkozik (Dán 9). Az Apostolok cselekedetei szerint az etióp udvari tisztviselő Izajás könyvének egyik szakaszát olvassa, de magyarázóra van szüksége; Fülöp diakónus Krisztusra vonatkoztatva fejti ki neki a szöveget (ApCsel 8,30–35).

Az Újszövetségben az Ószövetség értelmezése döntően Krisztus személye, halála és feltámadása felől történik. A keresztény hagyományban ez adott alapot a tipológiai olvasatnak: az ószövetségi személyek, események és intézmények Krisztusban és az Egyházban nyernek teljesebb jelentést. Ilyen például Ádám és Krisztus párhuzama (Róm 5), a húsvéti bárány krisztológiai értelmezése vagy a vízözön és a keresztség közötti kapcsolat (1Pét 3,20–21).

Zsidó írásmagyarázat

A zsidó hagyományban a szent szöveg értelmezése több formában jelent meg. A targumok arám nyelvű fordítások és magyarázó parafrázisok voltak. A midrás a bibliai szöveg jogi, erkölcsi vagy elbeszélő kifejtésének gyűjtőneve. A kumráni közösségben ismert peser-magyarázat a prófétai szövegeket a közösség saját korára és helyzetére alkalmazta. Ezek a hagyományok részben a keresztény ókor szentírásmagyarázatára is hatottak, bár a keresztény egzegézis középpontjában Krisztus és az apostoli igehirdetés állt.

Az egyházatyák kora

Az ókeresztény egzegézis nagy alakjai közé tartozott Órigenész, Szent Jeromos, Szent Ágoston és Aranyszájú Szent János. Az alexandriai hagyományban erősebb volt az allegorikus és lelki értelmezés, míg az antióchiai iskola nagyobb hangsúlyt helyezett a történeti és nyelvi összefüggésre. A két irány nem pusztán ellentétként értendő: a patrisztikus egzegézisben a történeti, krisztológiai, erkölcsi és lelki szempontok gyakran együtt jelentek meg.Pápai Biblikus Bizottság: Szentírásmagyarázat az Egyházban, III. A. 2: „Az egyházatyák írásmagyarázata”.

Szent Jeromos bibliafordítói és filológiai munkája különösen fontos volt a nyugati egyházban. Ágoston De doctrina christiana című műve a keresztény hermeneutika egyik klasszikus kézikönyve lett: a jelek, a nyelv, a szeretet rendje és a hit szabálya felől adott elveket az Írás magyarázatához. A patrisztikus egzegézisben a Biblia egysége és az Ó- és Újszövetség kapcsolata alapvető kiindulópont volt.

Középkori egzegézis

A középkorban elterjedt a Szentírás négyes értelmének rendszere. A rövid latin vers szerint: Littera gesta docet, quid credas allegoria, moralis quid agas, quo tendas anagogia. Vagyis: a betű szerinti értelem az eseményeket tanítja; az allegória azt, amit hinni kell; az erkölcsi értelem azt, amit tenni kell; az anagógia pedig azt, amire törekedni kell.Pápai Biblikus Bizottság: Szentírásmagyarázat az Egyházban, II. B. A négyes értelem rendszere a középkori teológia és lelki irodalom gazdag eszköztárát adta, de a skolasztikus teológia egyre pontosabban különbséget tett a szöveg bizonyító erejű szó szerinti értelme és a lelki alkalmazások között.

A skolasztika korában az egzegézis az egyetemi teológia részévé vált. A glossa, a catena, a kommentár és a quaestiókra épülő teológiai tárgyalás mind a szöveg megértését szolgálta. Aquinói Szent Tamás Catena aurea című evangélium-kommentárja az egyházatyák magyarázatait rendezte egybe, a Summa theologiae pedig számos helyen a Szentírás szó szerinti értelméből kiindulva épített teológiai érvelést.Schütz Antal: A bölcselet elemei. 2. átdolgozott kiadás, Szent István-Társulat, Budapest, 1940, különösen a gondolatelmélet, a tudományelmélet és a bizonyítás tárgyalása.

Kora újkor és modern kor

A reneszánsz humanizmus ad fontes, vagyis „vissza a forrásokhoz” jelszava erősítette a bibliai nyelvek, a kéziratok és az ókori környezet kutatását. A reformáció és a katolikus megújulás korában a Szentírás értelmezése felekezeti viták középpontjába került. A nyomtatott Biblia, a népnyelvű fordítások és a filológiai módszerek terjedése új helyzetet teremtett.

A 17–18. századtól a hermeneutika fokozatosan önálló elméleti tudománnyá vált. A felvilágosodás és a történeti tudományok fejlődése a Biblia kutatásában is előtérbe helyezte a források, a műfajok, a szerkesztés és a történeti háttér vizsgálatát. A 19–20. században kialakult történeti-kritikai módszer jelentős eredményeket hozott, ugyanakkor a keresztény teológiában vitákat váltott ki, különösen akkor, amikor egyes értelmezések a szöveg teológiai jelentőségét pusztán vallástörténeti vagy irodalomtörténeti adatokra próbálták redukálni.

A katolikus egyházi tanítóhivatal az újkori bibliatudomány kérdéseire több dokumentumban válaszolt. XIII. Leó Providentissimus Deus kezdetű körlevele (1893) a Szentírás isteni tekintélyét védte a korabeli racionalista túlzásokkal szemben, XII. Piusz Divino afflante Spiritu kezdetű körlevele (1943) pedig bátorította a bibliai nyelvek, a szövegkritika és az irodalmi műfajok kutatását. A II. vatikáni zsinat Dei Verbum kezdetű konstitúciója ezeknek a szempontoknak kiegyensúlyozott összegzését adta.

Az egzegézis főbb lépései