A pacifizmus egy ideológiai mozgalom, amely elutasít mindenféle háborút és a fegyverkezésről és katonai kiképzésről való lemondásra szólít fel.Das Fremdwörterbuch. In: Dieter Baer (Hrsg.): Duden. 7. Auflage. Band 5. Bibliographisches Institut & F. A. Brockhaus, Mannheim 2001, , S. 742 (1056 S., Eintrag „Pazifismus“) A mozgalom a fegyveres megszállások elleni megfelelő eszközként a polgári engedetlenségre támaszkodik.Annette Zwahr: pant–Pret. Lexikon. In: Meyers großes Taschenlexikon in 25 Bänden. 8. Auflage. Band 17. B. I. Taschenbuchverlag, Mannheim, Leipzig, Wien, Zürich 2001, , Pazifismus, S. 71 f. (324 S.).
Meg kell különböztetni az erőszakmentesség iránti elkötelezettséget a szűkebb, háborúellenes állásponttól. A pacifizmus csak szigorú értelmezésében utasítja el az erőszak mindenféle formáját, és támogatja a teljes erőszakmentességet.Barbara Bleisch, Jean-Daniel Strub (Hrsg.): Pazifismus. Ideengeschichte, Theorie und Praxis. Bern 2006, S. 15.
A kapcsolódó kifejezés az ahimsza (nem ártás), amely az indiai vallások, például a hinduizmus, a buddhizmus és a dzsainizmus egyik alapvető filozófiai elve.
Etimológia A „pacifizmus” szó a „pacifikus” szóból származik (a latin paci (a pax szóból) = „béke” + -ficus = „teremtés”); ami „béketeremtést” jelent.
A szót Émile Arnaud francia békeaktivista alkotta meg és más aktivistákkal együtt az 1901-ben Glasgowban tartott tizedik egyetemes békekongresszuson fogadták el.
A pacifizmus szó talán leghíresebb használata a hegyi beszédben található, ahol Jézus azt mondja, hogy „boldogok, akik békét teremtenek”.Máté 5,9 Ebben a részben a görög eirēnopoios (εἰρηνοποιός) szót latinra pacifici-ként fordítják.
Tartalma A pacifizmus a nézetek széles skáláját öleli fel, beleértve azt a meggyőződést, hogy a nemzetközi vitákat békésen is meg lehet és meg kell oldani, a katonai és háborús intézmények eltörlésére való felhívást, a társadalom kormányzati erőszakkal való szervezésének ellenzését (anarchista vagy libertárius pacifizmus), a politikai, gazdasági vagy társadalmi célok elérése érdekében alkalmazott fizikai erőszak elutasítását, az erő eltörlését, és az erőszak ellenzését minden körülmények között, még az ön- és mások védelmében is. Teichman meggyőződését Brian Orend így foglalta össze: „…A pacifista elutasítja a háborút, és úgy véli, hogy nincsenek olyan erkölcsi okok, amelyek igazolhatják a háborúhoz való folyamodást. A háború a pacifista számára mindig rossz. Bizonyos értelemben ez a filozófia azon az elképzelésen alapul, hogy a cél nem szentesíti az eszközt.”
Erkölcsileg nézve a gyilkolás témája bonyolult és összetett, azonban általánosságban kijelenthető, hogy a pacifisták nem tűrik meg a gyilkolást. Hitük az emberi élet szentségét hangsúlyozza. Az abszolút pacifisták tagadják, hogy bármivel indokolható lenne más meggyilkolása.
Története A pacifizmus, mint ideológia inkább vallási, mintsem kifejezetten politikai gondolkodókkal kezdődött. Indiában a dzsainizmus (Kr. e. 6. század) és a buddhizmus (Kr. e. 3. század) elutasította azokat az érzelmeket és szenvedélyeket, amelyek elvezetik az embert az igazságtól vagy a megvilágosodástól. Az összes emberi cselekedet közül az erőszakot tartották a legveszélyesebbnek.
Buddha azt követelte követőitől, hogy a teremtménytársaikkal szemben minden erőszakos cselekménytől teljesen tartózkodjanak. Indiában a buddhista befolyásoltságú Asóka király a Kr. e. 3. században határozottan lemondott minden hódító háborúról. Úgy tűnik azonban, hogy a következő korokban a buddhizmus nem volt túl sikeres abban, hogy visszatartsa az ázsiai országok uralkodóit a háborúzástól. Ennek az az oka, hogy a buddhista életszabályt kevesen követték teljes egészében.
Az ókori Izrael Krisztus előtti prófétái, majd az 1. században Jézus szintén a pacifizmust hirdették.
Kereszténység
A kereszténység történetében a pacifizmus és az erőszakmentesség jelentős, de nem kizárólagos hagyományt alkot. A keresztény pacifista értelmezések főként Jézus tanításaira, különösen a hegyi beszédre, az ellenségszeretet parancsára és Jézus szenvedéstörténetére hivatkoznak. A keresztény hagyomány más irányzatai ugyanakkor a politikai hatalom rendfenntartó feladatából, az ártatlanok védelméből és a közjó oltalmából indultak ki, és ebből alakították ki az igazságos háború vagy a legitim védelem tanát.Roland H. Bainton: Christian Attitudes Toward War and Peace: A Historical Survey and Critical Re-evaluation. Abingdon Press, Nashville, 1960.Gregory M. Reichberg: „Norms of War in Roman Catholic Christianity”. In: Vesselin Popovski – Gregory M. Reichberg – Nicholas Turner szerk.: World Religions and Norms of War. United Nations University Press, Tokyo–New York–Paris, 2009, 142–166.
Az Újszövetségben több szöveg vált a keresztény pacifizmus alapjává. A hegyi beszédben Jézus boldognak nevezi a békességszerzőket, az ellenség szeretetére szólít fel, és azt tanítja: „ne szálljatok szembe a gonosszal”, hanem aki arcul üt, annak az ember fordítsa oda a másik arcát is.Mt 5,9; 5,38–48. Jézus elfogatásakor szintén elutasítja tanítványa fegyveres fellépését: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el.”Mt 26,52. Pál apostol a bosszúállás elutasítására és a rossz jóval való legyőzésére buzdít: „Rosszért rosszal senkinek ne fizessetek”, illetve „ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval”.Róm 12,17–21. Ezeket a szövegeket a pacifista egyházak és szerzők rendszerint nem pusztán magánerkölcsi tanácsként, hanem a keresztény közösség társadalmi és politikai magatartásának normájaként értelmezik.John Howard Yoder: The Politics of Jesus. Eerdmans, Grand Rapids, 1972.
Az Újszövetség értelmezése a keresztény hagyományban nem volt egységes. A nem pacifista olvasatok rendszerint arra hivatkoznak, hogy az Újszövetségben katonák is megjelennek anélkül, hogy a szöveg kifejezetten felszólítaná őket hivatásuk elhagyására. Keresztelő János a hozzá forduló katonáknak nem a katonai szolgálat elhagyását, hanem a zsarolás, erőszakoskodás és elégedetlenség kerülését parancsolja.Lk 3,14. Jézus a kafarnaumi százados hitét megdicséri,Mt 8,5–13; Lk 7,1–10. az Apostolok cselekedetei pedig Cornelius századost istenfélő emberként mutatja be.ApCsel 10. Pál apostol a római levélben azt is írja, hogy a közhatalom „nem hiába viseli a kardot”, mivel feladata a gonosztevők megfékezése.Róm 13,1–4. Ezek a helyek később fontos szerepet kaptak azokban a keresztény érvelésekben, amelyek nem tekintették önmagában bűnösnek a katonai vagy rendfenntartó szolgálatot.Richard A. McCormick – Drew Christiansen: „War, Morality of”. In: Thomas Carson – Joann Cerrito szerk.: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás. Gale, Detroit, 2003, 14. köt., 635–644.
Az első keresztény századokban a katonai szolgálathoz való viszony összetett volt. Több ókeresztény szerző, köztük Tertullianus, Órigenész, Lactantius és Ciprián, erős fenntartásokkal vagy elutasítóan viszonyult a vérontáshoz és a katonai szolgálathoz.Louis J. Swift szerk. és ford.: The Early Fathers on War and Military Service. Michael Glazier, Wilmington, 1983. Az elutasítás oka azonban nem mindig kizárólag az ölés tilalma volt. A római hadseregben a szolgálat gyakran összekapcsolódott a császárkultuszsal, pogány áldozatokkal, katonai esküvel és olyan rituális kötelezettségekkel, amelyeket sok keresztény bálványimádásnak tekintett.John Helgeland – Robert J. Daly – J. Patout Burns: Christians and the Military: The Early Experience. Fortress Press, Philadelphia, 1985. A kutatás ezért óvatosabban fogalmaz annál az egyszerű állításnál, hogy a korai egyház mindenhol és minden értelemben egységes pacifista doktrínát vallott volna. A források erős antimilitarista és erőszakmentes tendenciákat mutatnak, de keresztény katonák jelenlétére is vannak adatok, különösen a 2. század végétől és a 3. századtól kezdve.Rory Cox: „Historical Just War Theory up to Thomas Aquinas”. In: Cian O’Driscoll – Daniel R. Brunstetter szerk.: Just War Thinkers: From Cicero to the 21st Century. Routledge, London–New York, 2017, 27–44.John Helgeland: „Christians and the Roman Army A.D. 173–337”. Church History, 43/2, 1974, 149–163.
A konstantini fordulat után a kereszténység és a római államhatalom viszonya jelentősen megváltozott. A keresztények már nem üldözött kisebbségként, hanem fokozatosan a birodalmi közrend és hadsereg részeként jelentek meg. Ez nem jelentette az erőszakmentes hagyomány eltűnését, de a főáramú egyházi gondolkodásban egyre nagyobb szerepet kapott az a kérdés, hogy miként viszonyuljon a keresztény ember a közrend, az állami büntetőhatalom, a határvédelem és a külső támadások problémájához. Szent Ambrus és Hippói Szent Ágoston a latin keresztény hagyományban ennek a változásnak meghatározó alakjai lettek. Ambrus a római jogi és erkölcsi hagyományt keresztény szempontokkal kapcsolta össze, miközben a klérus fegyverfogását elutasította. Ágoston írásai pedig a későbbi igazságosháború-gondolkodás egyik legfontosabb patrisztikus forrásává váltak.
Ágoston nem írt önálló, rendszerezett értekezést a háborúról. Megjegyzései levelekben, bibliaértelmezésekben és vitairatokban találhatók, különösen a Contra Faustum Manichaeum, a De civitate Dei és egyes levelei szövegében.Phillip Wynn: Augustine on War and Military Service. Fortress Press, Minneapolis, 2013. A későbbi hagyomány Ágostonnál találta meg azokat az elemeket, amelyek szerint a háború csak legitim közhatalom, jogos ok és helyes szándék esetén lehet erkölcsileg igazolható, és végső célja nem a bosszú vagy hódítás, hanem a béke helyreállítása. Ágoston ugyanakkor a háborút tragikus szükséghelyzetként kezelte: a De civitate Dei egyik híres helyén úgy fogalmaz, hogy a bölcs ember még az igazságos háború szükségességét is siratja, mert emberként emlékszik arra, milyen nyomorúság teszi szükségessé a háborút.Augustinus: De civitate Dei XIX.7. Ágoston donatistákkal kapcsolatos álláspontja külön vitatott fejezete a keresztény kényszerítés történetének. Kezdetben ellenezte a vallási kényszert, később azonban bizonyos állami kényszerítő eszközöket megengedhetőnek tartott a donatista egyházszakadás felszámolására, főként az egység és a közrend helyreállításának érdekében.Gavril Andreicut: „The Church's Unity and Authority: Augustine's Effort to Convert the Donatists”. Marquette University, PhD-disszertáció, 2010. Ez az álláspont nem azonos az igazságos háború tanának teljes rendszerével, de jól mutatja, hogy a késő antik keresztény gondolkodásban a béke, az egység, az állami kényszerítés és a lelkiismereti szabadság kérdései szorosan összekapcsolódtak.
A középkori nyugati kereszténységben a pacifista és erőszak-korlátozó törekvések nem szűntek meg, de a főáramú teológiai és jogi gondolkodás inkább a háború korlátozott megengedhetőségének feltételeit dolgozta ki. A Treuga Dei mozgalom a 10–11. században a magánháborúk, fosztogatások és a védtelenek elleni erőszak korlátozására törekedett. A kánonjogászok, különösen Gratianus, az ágostoni és patrisztikus szövegek alapján jogi keretbe rendezték a háború kérdését. Aquinói Szent Tamás később a Summa theologiae II–II. részének 40. kérdésében fogalmazta meg az igazságos háború három klasszikus feltételét: a legitim közhatalmi tekintélyt, a jogos okot és a helyes szándékot.Aquinói Szent Tamás: Summa theologiae II–II, q. 40, a. 1. Ez a hagyomány nem azonos a pacifizmussal, de a háborút nem tekinti erkölcsön kívüli területnek; ellenkezőleg, a háborúindítást és a hadviselést feltételekhez és korlátokhoz köti.