Bernardino Zapponi (Róma, 1927. szeptember 4. – Róma, 2000. február 11.) olasz író és forgatókönyvíró. Az 1960-as évek második felétől haláláig aktívan jelen volt az olasz filmvilágban, gyakran dolgozott együtt Federico Fellinivel és Dino Risivel. Felliniről könyvet is írt Az én Fellinim címmel, amely magyar nyelven is megjelent.
Pályafutása A kezdetek Bernardino Zapponi az Orlando és a Marc’Aurelio szatirikus lapoknál kezdte írói pályafutását. Filmkritikusként is dolgozott a La Republica és a L’Espresso számára. Az 1950-es évek végén saját magazint alapított, melynek az Il Delatore nevet adta. Írói tevékenységét kiszélesítve rádiós és televíziós felkéréseket is vállalt. 1951-ben került először kapcsolatba a filmvilággal, amikor részt vett Mario Soldati È l'amor che mi rovina című komédiája forgatókönyvének megírásában Enrico Blasi, Mario Monicelli és Steno társaságában. Sokáig úgy tűnt, ezzel véget is ért forgatókönyvírói tevékenysége, bő másfél évtized után azonban aktívan kezdett ténykedni ezen a pályán. Visszatérése a filmvilágba egyébként javarészt annak köszönhető, hogy 1967-ben Gobal címmel jelentős sikert aratott elbeszéléskötetet jelentetett meg. Ugyanebben az évben A boszorkányok című szkeccsfilm Mauro Bolognini által rendezett epizódjának forgatókönyvét írta meg. (Mindegyik epizód Silvana Mangano szépségére és tehetségére épült.) A következő évben újra egy szkeccsfilm számára dolgozott: a Szeszély olasz módra (1968) hat epizódjából háromnak a forgatókönyvét írta meg legendás kollégái, Age és Scarpelli közreműködésével. Az általuk írt történetek rendezői: Mauro Bolognini, Mario Monicelli és Pino Zac.
Együttműködés Federico Fellinivel Toby Dammit Federico Fellini elolvasta a Gobalt, és felhívta Zapponit, hogy gratuláljon neki. Találkozót beszéltek meg az író lakásán, a Via Francesco Crispin. Zapponinak lelkiismeret-furdalása támadt, mert nem sokkal korábban elmarasztaló kritikát írt a Mester Júlia és a szellemek (1965) című filmjéről. Fellini azonban nem vette zokon a dolgot, talán azért, mert nem is olvasta a kritikát, talán azért, mert a szóban forgó alkotását ő is kevésbé sikerültnek tartotta. Szívélyes hangvételű beszélgetésük során kiderült, hogy valaha mindketten a Marc’Aurelio munkatársai voltak, sőt találkoztak is akkoriban, de erre csupán Zapponi emlékezett. Fellini elmondta, hogy mennyire tetszett neki a Gobal, és szerette volna megszerezni 3-4 elbeszélés megfilmesítésének a jogát. Beszélt arról, hogy éppen egy új filmre készül, amelyben fel is használná az egyik történetet, a Van egy hang az életben címűt. A tervezett produkció egy szkeccsfilm volt, a Különleges történetek (1968). Fellinit egy cseppet sem izgatta, hogy a francia producer kikötése az volt, hogy a történetek Edgar Allan Poe novellái alapján készüljenek. Igaz, a rendező eleinte abban a tévhitben volt, hogy Ingmar Bergman, Luchino Visconti, Stanley Kubrick és Luis Buñuel társaságában fog dolgozni, helyettük azonban Roger Vadimmel és Louis Malle-lal kellett beérnie. Ráadásul a producer határozottan elutasította az ötletet, hogy Poe novellája helyett Zapponi története kerüljön be az összeállításba. Az író természetesen örült a lehetőségnek, hogy Fellinivel dolgozhat, és vállalta, hogy vele együtt megírja a forgatókönyvet egy megfelelőnek látszó Poe-novellából.
A dolog nem volt egyszerű, mivel Zapponi szerint Poe írásai a legkevésbé sem voltak filmszerűek. Első választásuk Az elsietett temetés volt, amely egy olyan sekrestyésről szól, aki attól retteg, hogy egyszer élve fogják eltemetni. Fellini a főszerepet régi barátjának, Alberto Sordinak szánta. Felmerült a Sajnálatos baleset megfilmesítésének gondolata is. Abban a novellában egy idős angol hölgy felmegy a Mangia-toronyba, és kidugja a fejét a toronyóra számlapja alatti kis ablakon. Vesztére azonban a kismutató csapdába ejti a fejét, és szép lassan lenyakazza. Fellininek állítólag különösen tetszettek a borzalmas részletek, ahogyan az öreg hölgy szemei kiugranak a helyükről, és a pázsitról figyelik tovább a szörnyű eseményt. Végül azonban a Belzebubé a fejem (más fordításokban: Ne paktálj le az ördöggel!) című novellát választották. Fokozatosan átformálták az egész történetet, végül csak a Toby Dammit nevű szereplő, az Ördög és a slusszpoén maradt meg. Úgy döntöttek, hogy az ő filmjükben az Ördögöt egy vonzó és ártatlannak látszó kislány fogja megszemélyesíteni. Egy ízben Fellini és Zapponi elmentek, hogy megnézzék az akkoriban leszakadt aricciai hidat. Késő este volt, a környéket lezárták, ám Fellinit az illetékesek beengedték a kordon mögé. Az élményt felhasználták a forgatókönyv írása során. A munka végére hagyták annak eldöntését, hogy milyen ember is legyen Toby Dammit? Alkoholista? Öngyilkos típus? Poe alteregója? Fellini ötlete az volt, hogy legyen egy kiégett, de még jó nevű külföldi színész, aki egy pap meghívására érkezik Olaszországba, hogy egy „katolikus western”-t forgasson.
A főszerepre Fellini Peter O’Toole-t választotta, aki állítólag megrémült attól, hogy egy alkoholista angol színészt játsszon, azaz tulajdonképpen saját magát. A vele folytatott telefonbeszélgetés kölcsönös káromkodásokba fulladt. A következő kiválasztott James Fox volt, aki bizonytalan volt mind önmagát, mind pedig a szerepet illetően, melyet végül visszautasított. Terence Stamp lépett a helyére, aki viszont tele volt ötletekkel: hosszú hajú, kábítószeres rockénekesnek képzelte el a figurát. Fellini természetesen udvariasan végighallgatta a színészt, ám szótlansága egyértelműen jelezte Stamp számára, hogy elképzelései egészen mások. A rendezőnek az volt az álláspontja, hogy fölösleges egy színészt túlságosan beavatni a részletekbe, hiszen mindent a saját szerepén át néz, nincs rálátása a film egészére. Zapponi első nekifutásra 20 oldalt írt meg a forgatókönyvből. A későbbiekben is így dolgoztak, vagyis részletekben. Fellininek tetszett ugyan a kapott szöveg, de elmondta a kifogásait is. Szerinte fölösleges megnehezíteni a szöveg olvasását a technikai részletek leírásával, mivel a jó forgatókönyv valójában nem egyéb, mint kedvcsináló egy elképzelt film elkészítéséhez és megtekintéséhez. Zapponinak élete végéig az volt a véleménye, hogy Fellinivel közös munkái közül a Toby Dammit forgatókönyve sikerült a legjobban. Fellini egy részletet is leforgatott abból a westernből, amelyben a történet szerint Toby játszott volna. Az első próbavetítést követően Zapponi őszintén megmondta a rendezőnek, hogy a jelenet nagyszerű ugyan, de „kilóg” a filmből. Fellini nem igazán örült a kritikának, ironikusan megjegyezte, hogy „ötvenezerbe került az a jelenet”, végül mégis kivágta a végső változatból.
Fellini-Satyricon Fellini úgy kötött megállapodást Alberto Grimaldi producerrel Petronius, ókori író Satyricon című regénytöredékének a megfilmesítésére, hogy a művet előtte el sem olvasta. Később természetesen pótolta ezt a mulasztását. Bár nagyon tetszett neki a töredék, érdeklődését állítólag nem annyira az elolvasott szöveg, mint inkább a hiányzó részek keltették fel. Fantáziája mozgásba lendült, úgy képzelte el a Satyricont, mint egy sci-fit, ami a jövő helyett a múltban játszódik. A Fellini-Satyricon (1969) vizuális világának megalkotásához többféle forrásból merített. Az 1960-as évek közepén orvosi felügyelet mellett kipróbálta az LSD-t. Lelkesen mesélt Zapponinak erről az élményről, melynek során a színek szó szerint kézzel foghatóvá, kitapinthatóvá váltak. Ilyen színekkel képzelte el új filmjét is. Mind rá, mind Zapponira nagy hatással voltak a képregények, különösen a francia Peelaert–Bartier páros Jodelle című munkája. A lelkesedés ellenére azonban Fellini még nem érezte úgy, hogy eljött az idő a forgatásra. Állítólag szerette volna rávenni Grimaldit, hogy inkább dédelgetett filmterve, a Mastorna utazása elkészítésére adjon pénzt, ám a producer ragaszkodott a Satyriconhoz. Talán azért, mert a Mastorna utazásától Fellini egyszer már az utolsó pillanatban visszalépett, és ezzel magára haragította Dino De Laurentiist. Zapponi vállalta, hogy belekezd a Satyricon forgatókönyvébe, hogy Fellini annak alapján eldönthesse, meg akarja-e rendezni a filmet, vagy inkább azt is lemondja.
Zapponi elképzelése az volt, hogy valósághű képet ad az ókori Róma konkrét hétköznapjairól, hogy ezáltal maga a film egésze váljon álomszerűen hihetetlenné. Az első jelenetet így képzelte el: „A Circus Maximus föld alatti labirintusa pirkadatkor. Valahol a börtön, az állatkert és az őrhely között. Alacsony mennyezetű termek fáklyavilágítással, a gladiátorok kockajátékot játszanak a versenyek előtt. Valaki éppen a szigony hegyét vagy a kard pengéjét élesíti. A gallok szépítkeznek, pajzsukat használják tükör gyanánt, szőke hajukat és bajszukat igazgatják, egy óriás termetű néger kezébe temetett fejjel sír. Oroszlán- és tigrisüvöltés hallatszik a háttérben, elefánttrombitálás, bivalybömbölés. Valaki nyitott szájjal, részegen alszik. Másvalaki vígan eszik-iszik. Imitt-amott hangosan beszélgetnek, valami furcsa, érthetetlen nyelven, ami a mi fülünknek szerb-horvát vagy német, valójában latin, nem tiszta, gyorsan elharapva, dialektusban beszélt latin…” Fellini el volt ragadtatva a szövegtől, és kijelentette, hogy pontosan valami ehhez hasonló inspirációra várt. Elhatározta, hogy mégiscsak leforgatja a filmet. Zapponival együtt látott neki a forgatókönyv megírásához, amelynek végül nem sok köze lett az író első vázlatához.
A munka javarészt Zapponi lakásában zajlott hol élénk fecsegések, hol pedig hosszú hallgatások kíséretében. Fellini nem írt, inkább rajzolt: vázlatokat készített, többnyire humoros és obszcén karikatúrákat, melyeket egy-egy munkanap végeztével összegyűrt és eldobott. (Egy részüket Zapponi kimentette a szemetesből.) Az egyik rajz egy meztelen óriásnőt ábrázolt hátulról, előtte megszeppent törpe kisfiúként állt Zapponi. A nő a rajzon azt mondta neki: „Azonnal mutasd meg nekem a madárkádat.” Fellini azt mondta, azért ábrázolta a barátját megszeppent kisfiúként, mert Zapponi valójában nőgyűlölő, akit a női nem egyszerre vonz és taszít. Az író nem árulta el, hogy ő viszont a rendezőről gondolta ugyanezt. A forgatókönyv különleges képzettársítások segítségével született meg. Egyszer például Zapponi azt javasolta, képzeljenek el maguk elé egy 19. századi előkelő villát, melynek udvarán gyerekek játszanak papírsárkányokkal. Fellininek tetszett az ötlet, és azzal egészítette ki, hogy az elképzelt jelenet figurái öngyilkosok lesznek. Ebből az ötletből született meg az öngyilkosok villájában játszódó epizód. Más alkalommal csak egy-egy apró ötlet hangzott el – hóesés a tengeren, Minotaurusznak legyen ártatlan arca stb. –, melyeket távozása előtt Fellini összegzett oly módon, amely lehetővé tette egy-egy konkrét jelenet megírását. Az elkészült forgatókönyvet a rendező a Petronius-szakértő Ettore Paratore professzorral véleményeztette.
Bohócok