Paul Klee (Münchenbuchsee, Svájc, 1879. december 18. – Locarno, 1940. június 29.) svájci festő, grafikus.
Élete 1879. december 18-án született Svájcban, gazdag intellektusú, kitűnő humorú családban. Az apja zenepedagógus volt, szigorú ítélőképességgel és szarkasztikus látásmóddal rendelkezett. Később halt meg, mint saját fia. Voltak benne anarchisztikus vonások is. Az anya zongorista volt, szenzibilis és szép. Klee külsőre beduin alkatú, arabos és titokzatos emberként élt a többiek fejében.
Münchenben tanult. Humán gimnáziumba járt, amit ki nem állhatott. 18 éves korában Münchenbe ment: ekkoriban két fő irányzat volt ott, egy természeten alapuló lírai festészet és a szecesszió művészete. 1898-ban Klee egy müncheni mester, Knirr szabadiskolájának növendéke lett, majd két év múlva Franz Stuck akadémiai osztályába ment, itt tanult ekkor Kandinszkij is.
1911-ben csatlakozott a Der Blaue Reiter csoporthoz, és a csoport működésének rövid ideje alatt neve ismertté vált.
1922 és 1931 között Weimarban a Bauhausban tanított, majd Dessauban, illetve Düsseldorfban, míg a nácik el nem bocsátották. 1933-tól Svájcban élt.
Művészete Kezdetben grafikusként működött. Irodalmias természetű, gyakran bölcselkedő képeket készített. Később mind érzékenyebb és átszellemültebb, technikájában pedig felszabadultabb lett. Sokat segített ebben számára Kandinszkij barátsága. 1912-ben Párizsban, 1914-ben Afrikában járt. Ekkor talált rá saját színvilágára. Akvarelleket, olajképeket, temperákat és pasztellképeket is készített. Ugyanakkor nem hagyott fel a grafikával sem.
Klee-t érdekelte a geológia és a biológia. Korán jelentkezik a rajz iránti vágya. Először hegedülni tanult, 10 éves korában már a berni tartományi zenekar tagja volt. Nem volt sok pénzük, ennek a ténynek köszönhető, hogy többnyire akvarellel dolgozott egy műteremnek kialakított konyhában. Vonósnégyesben játszott, mikor egy kicsit jobban keresett. Mozart és Bach zenéjét különösen kedvelte, és eredeti interpretációban, bravúrosan játszotta őket. Sokszor foglalkozott a zene és a képzőművészet kapcsolatával: ritmikai képleteket alakított át vizuális jelekké (itt gondolhatunk Matisse Zene c. képére is), festészetében a zene a mintaadó. (Gauguin megjegyezte, hogy „A festészet zenei fázisba lépett”.)
A zenei tehetsége megmutatkozik a kompozíció biztonságában, műveinek karcsú és játékos vonalvezetésében, a matematikai gondolkodásmódban, hol pedig sziporkázó humorában, ami a kamarazenei művek váltakozó tételeire emlékeztet. Klee számára a művészi formák matematikaiak. A zenei művek elvont és testetlen szerkezete megtanította őt arra, hogy később a képzőművészeti formákat is ilyen matematikai tisztasággal szemlélje.
A látható valóságon túli különleges érzékenységű világot alkotott, illetve fedezett fel gazdag, rejtélyes asszociációs térrel. Teoretikusnak is kiváló volt. Tudta, hogy mit csinál, és azt szavakban is meg tudta fogalmazni. Rendkívüli hatással volt a modern képzőművészetre és az iparművészetre is.
Klee művészetétől távol áll az avantgárd ricsaja. Nem sorolható be semmilyen stílusirányzatba, annak ellenére, hogy szintézist csinál több stílusból. Emberi alkata szerény és a művészet fejlődését is a háttérből segítette. Ő inkább egy intellektuális alkat. Kandinszkijjal szemben nem annyira szenvedélyes, inkább a dolgok meditatív mélysége érdekli.
Stílusát leginkább gyerekrajz és az ábrázoló geometria egysége jellemzi.
Egyik fő alaptézise: „A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz.” Művészetében lassan és biztosan haladt előre, s inkább a dolgok mélysége, mint felületi érdekessége vonzotta.
„Klee talán Goethe óta valamennyi művésznél tisztábban látta, hogy minden igyekezet hiábavaló, ha erőszakolják; hogy az alkotás folyamata a tudat alatt történik.” – írja Read. Kétségtelen azonban, hogy ezt a mély gyökerekből eredő alkotói munkát Klee nem a szürrealisták módján értette. Az ösztönök mitikus tisztelete helyett az értelem segítségére támaszkodott, és a mélyből feltörő látomásokat is a logika kristályos medrén szűrte át.
Werner Haftmann: „A 20 sz. teljes mértékben a kifejezésre irányul, ez Klee művészete.”
Művészete lírai, de nem szubjektivista – mindig a konkrét jelentés, a valóságos érvényű és egyetemes érvényű mondanivaló felé tör.
1903–1914: grafikus korszak Ebben az időben alapvetően grafikai technikákkal készíti képeit. A fantasztikum iránti vonzódása erősen megmutatkozik. A Stuck-féle akadémián éli meg első válságát: a kortárs művészetet nem érzi jónak, elmenekül Olaszországba, 1901–02 között itt tartózkodik, a reneszánsz mesterek bűvkörébe került. Majd egy 1904-es müncheni látogatása alkalmával Aubrey Beardsley, William Blake és Goya grafikáival is találkozott. Ezek határozzák meg első, grafikai stílusát.
Ebben a korszakában főképpen rézkarcokat készít.
Olaszországi utazásában azonban más dolgok is hatották rá, melyek majd későbbi művészetét fogják befolyásolni: Genovában elsősorban a hajók, hullámok és afrikai emberek élménye érte. Nápoly egy alapvető mediterrán élmény volt számára. Az első tengeri akváriumot is itt építették. Klee ezt meg is nézi. Egész életében hat rá ez a víz alatti, titokzatos világ. Szigorú és finom alakzatok egyaránt megvannak a víz alatt. „A művész úgy alkosson, ahogy a természet alkot.”
Pisanello grafika (lovagok): Naiv, gyermeki ábrázolásban jelenik meg.
Intervenciók sorozat: Egy novalis-i gondolatot visz végig: „Az ember egy komikus állat.” A képeken erős a karikaturisztikus jelleg. A modern művészettel szembeni szkepszise vezeti ilyen kifejezésmód felé. Egészen apró motívumokkal fog dolgozni: „A primitív állapotba visszakerülni” – ez a cél, mondja ő. A sorozatra hat: Heine, Molière, Arisztophanész. Kétségtelenül a szecesszió paradox életérzésével mutatnak még leginkább rokonságot.
Szűz a fán: (1903) Megfigyelhető Michelangelo hatása az izmok szikár kidolgozásában. Egy szokásos szecessziós közhelyt pörget meg. A gonosz nő a fán pihen. A nő és növényi lét szecessziós toposza ez. Szúrós, hegyes, rosszindulatú formákat alkalmaz. A kép az éber, talán még kissé túlságosan is szigorú fiatalembernek az ítélete a világról. Nő kutyával: (1904) A téma biedermeier: a nő és a rózsa. Ezeket a fajta témákat undortémának nevezte. Bal oldalon egy nő áll csigatesttel, kezében egy rózsát tart. Ez a csiga-megjelenés sikamlós erotikummal – a nőben benne levő állapottal – ruházza fel a képet. Klee ezekkel nem azonosul. A nő oldalán hím, bak, kutya szörny áll, mint egy merev fallosz mered a nő felé. A kép ambivalens érzéseket kelt. Két ember találkozik, mindkettő azt hiszi másikuk a butább: (1903) A Michelangelo-karikatúrát szecesszióval kezeli. Egy fanyar, nevetséges állat jelenik meg. A jobb oldali figura Ferenc Józsefet ábrázolja (gogoli hatást mutat) a másik Vilmos herceg. Nő forradásokkal: (1903) Komédiás I: (1903) A színház, az arc és a maszk viszonyát kutatja. A arcra ráfagyott a maszk. A különös, meggyötört arcot egy porosz fejfedő fedi. Éppen egy torz álarcot vesz le. Komédiás II: (1904) Szárnyas hős: (1905) Egyszerre emlékmű-szerű, mitikus, hősi, groteszk és torz. A női és férfi erotikus felhangok keverednek egymással. Kicsit szerzetes és harcos is. Az egyik lába patában végződik. Hős szárnyakkal: (1905) Furcsa fej: (1905) ÖnarcKép: (1911) Macska: Otthonát jellemzi. Kandúr: (1923) A gyerekkorát idézi. Kerti jelenet öntözőkannákkal: (1905) Klee első kisebb magáratalálása. A sorba állított locsolókannák szolgálatkész hada és a fölöttük trónoló, a kerti széken lustálkodó macska Klee humorának most már fesztelen és valóban muzikálisan könnyed megnyilatkozása. Ültetendő virágok és vázák: (1908) Elhagyott kert: (1909) Rajzoló az ablaknál: (1909) A kép a grafikus korszakából kilépő lehetőség. Meditatív és egyben depressziós is. Az alak feje olyan, mint egy rovar. Rembrandti barnákat alkalmaz. Benézés a hálószobába: (1908) Lány korsókkal: Cézanne hatását mutatja. Növényszerelem: (1913)
Míg az első periódusa merőben negatív, később a keleti filozófiák hatására megváltozik. A jó és a rossz egységéről, és a kettő egyensúlyáról kezd el beszélni. 1914-ben vált: a gyerekkori rajzaihoz nyúl vissza, átveszi annak humorát és naiv vonalvezetését.
1914–1918
A színeket csak 1914 után hódította meg igazán: Tuniszba utazik Macke-val. Ekkor kialakul egy jellegzetes vonása: se nem ábrázoló, se nem absztrakt, fedi egymást a kettő. Motívumai a formák ősformái, alapvetően geometrikus jellegben jelennek meg.
Fő kérdése: hogyan lehet egy költői tartalmat vizuálisra lefordítani. „Ha egy költői és egy képi gondolat fedi egymást, akkor jó a kép” – mondja Klee. Lírai, személyes, érzelmes dolgokat jelenít meg.
Klee szereti a vízfestéket: ez az anyag metamorfózisát jobban szolgálta. Egyfajta életelemként is felfoghatjuk a vizet. Víz: keresztelő medence.
Fontos volt számára a színes alapozás. A műveit pontos alapozással kezdte. Az ornamentális képeken megjelenik egy kis jel: ez a tárgyi dolog, a kapaszkodó. A leggyakoribb ilyen kapaszkodó a kitekintő szem, ez a magasabb szellemet jelképezi.
A valóság nála elgondolt világ. Rengeteg asszociációs folyamatot hoz be. Az összes motívum metaforikusan értelmezhető.
Mindössze 12 napot töltött Tuniszban, és kijelenti „A szín és én egyek vagyunk.” Tuniszi élményeken alapuló képeit mindig fejből festette. A városi és a képi építkezést egyesíti, ornamentális, szőnyegszerű struktúrát alkalmaz. Egyre erősebb szerkezet kezd kialakulni, eszköztára egyszerűsödik. Ornamentális jellege elsősorban rácsszerkezetet ölt, úgy véli ez a világ szerkezete.
1914 után egyre nagyobb mennyiségben születtek azok a ragyogó színezésű, sokszor csak vignetta nagyságú lapok, amelyeken a déli táj motívumai: pálmák, erdők piramisok és izzó vörös napkorongok, házak játsszák a főszerepet. Városképei a mennyei Jeruzsálemet idézik.
Vörös és fehér kupolák: (1914) A déli táj színei jelennek meg. A lelke mélye felszínre tör. Hatnak rá Delanuay prizmái. A város struktúráját követi a négyzetháló. Puputeve: A fák gömbjeinek mozgása idézi meg a tevét. Színes körök színes pántokkal: (1914) Tuniszi élmény, Delanuay hatása érezhető. Emlékezés egy kertre: (1914) Emlékezés egy szőnyegre: (1914) Európai kolónia Tunéziában: (1914) St. Germain közel Tuniszhoz: (1914) St. Germain látképe, Tunisz: (1918) Fenyőerdő: (1914) Fenyőfák, vörös és zöld: (1915) Déli kert: (1914) Déli kertek: (1919) Város három dómmal: (1914) Niesen: (1915) A kék hegy részben Novalisra utal: a költői hegy, a transzcendencia. A hegy fölött ott van a betlehemi csillag a Nap és Hold társaságában. Utolsó ítélet-hangulatot idéz. A képet a háború alatt készítette. A hegy a valóság legyőzése. A motívum ugyanúgy lehet svájci hegy, mint afrikai motívum. A város előtt: (1915)
bélyegkép|Szél Marc kertjében (1915) Szél Marc kertjében: (1915) Címke Egyiptomból: (1918) A tárgyi elemek játékosak. A piramis is, mintha váza lenne, a benne levő növény félig pálma. Ott van a 3 gizai piramis, a kör Nap-szimbólum, az ív szivárvány. Egyiptomban a vörös a pusztítás színe, a zöld pedig az életé. A négyzetnek bajusza van, ez is egy játékos motívum. Ház: Ház és temető: Európai, meseszerű. A tornyok városa: (1916) Idézi a Parnasszust és a Walhallát is. Megjelenik a kapu és az út motívuma. A kapu egy létszintek közötti átmenet, az út az életút. Csillagok a gonosz házak felett: (1916) Az első képein főleg városképek jelennek meg. A kikötők, hajók, bohócok díszletszerű elrendezésben van valami naivitás. Város mint szerkezet: (1917) Szövött táj: Architektúra: A múlt tájképe: (1918) Befejezetlen tájkép: (1918) Kert éjjel: (1918) Mélyen fekvő táj: (1918) Remetelak: (1918) Egyesített regény: (1916) Az álom: (1916) Ab ovo: (1917) Vitorlás hajók a viharra várnak: (1917) Szomorú virágok: (1917) Tájkép prehisztorikus állatokkal: (1917) Sassal: (1918) Négyzetek: Egyre erősebben halad a négyzet felé. Ezek a munkák készítik elő a mágikus négyzetek sorozatát. Városkép kupolákkal: A kép alapstruktúrája itt is a négyzet.