Verőce (, ) város Horvátországban, Verőce-Drávamente megye székhelye. Az egykori Verőce vármegye névadó települése.
Fekvése A település fontos utak kereszteződésénél keletkezett ott, ahol a festői Bilo-hegység és a Pannon síkság találkozik. Fekvésének jelentőségét az adja, hogy közel található a magyar határhoz, egyúttal itt halad át a Drávamenti főút és a Zágráb-Eszék vasútvonal is.
A község települései A hozzá tartozó települések: Csemernica, Golo Brdo, Jaszen, Korija, Milanovac, Podgorje, Rezovác, Rezovačke Krčevine és Szentgyörgy.
Nevének eredete Neve valószínűleg folyónévből ered, ez a régi szláv eredetű magyar Verőce (korábbi írásmód szerint Uereucea (= olyan víz, amelyben sok az örvény)).A névmagyarázathoz lásd a magyarországi Verőce etimológiáját is. Más, kevéssé valószínű magyarázat szerint egykori pénzverdéjéről kapta a nevét. A mai horvát név (Virovitica) csak 1578-ban Antun Vramec zágrábi kanonok horvát nyelvű krónikájában tűnik fel először.
Története Az emberi élet legrégibb nyomai a város területének déli részén, a Bilo-hegység előterében találhatók. A leletek alapján a paleolitikum gyűjtögető-vadászó embere volt az első, mely megtelepedett ezen a vidéken. Az első ismert itt élő nép az illírek voltak. Róluk a régészeti leleteken kívül már az ókori írók feljegyzései is beszámolnak. Ekkoriban még nagy kiterjedésű erdőségek uralták a táj képét, melyet a sík vidékeken helyenként elterülő mocsaras területek tettek nehezen járhatóvá. A 6. század végétől az avarok kíséretében érkezett szláv népek telepedtek le itt, akik a következő évszázadokban is e vidék domináns népe maradtak.
263px|bélyegkép|jobbra|Kálmán herceg kiváltságlevele. Verőce első írásos említése Kálmán herceg 1234-ben kiadott kiváltságlevele, melyben Wereucha néven említik. A hely jelentőségét mutatja, hogy 1242-ben a horvát tengermellékről visszatérő IV. Béla innen adta ki a Zágrábot szabad királyi várossá nyilvánító bulláját. A város a királyi család tagjainak kedvelt tartózkodási helye volt, ahol nyári palota is állott. Gyakran tartózkodott itt Mária királyné, IV. Béla felesége, és öccse, Kálmán herceg is. A tatárjárás pusztítása után a várost valószínűleg megerősítették, fából készült erődítményt építettek, mely köré vizesárkot ástak, és a Verőce patak vizét vezették bele. A középkorban épült Szent Kozma és Damján tiszteletére szentelt temploma, és két kolostor is. A ferenceseket Mária királyné hozatta a városba 1250 és 1270 között, nem sokkal később pedig domonkos szerzetesek is érkeztek, Erzsébet királyné hívására. Verőce vármegyét Erzsébet királyné 1275-ben kiadott oklevele említi először.
Új korszak köszöntött a városra, amikor 1429-ben Zsigmond király a királyi birtokot tízezer forintért Marczaly Imrének zálogba adta. Egykori várát (most már kőből) Marczaly Imre és János építtette 1448 előtt. A várnak később több birtokosa is volt, utolsó birtokosa a Bánffy család. Valószínűleg a törökellenes harcokban pusztult el, maradványait a 18. század végén bontották le, mára nyoma is alig maradt. Ma a Pejacsevich-kastély áll a helyén. 1479-ben parasztfelkelés forgatta fel a város életét. A parasztok megtámadták a közeli alsóbakvai pálos kolostort és elűzték a szerzeteseket. 1500-ban II. Ulászló király országgyűlést tartott itt. Ulama pasa pozsegai szandzsákbég török serege 1552-ben foglalta el a várat és a várost. A vár külső segítség nélkül maradt 50 főnyi őrsége képtelen volt ellenállni a török túlerőnek, ezért utolsó kapitánya Brogyanin György feladta azt. A török közigazgatásban Verőce a Pozsegai szandzsák része volt. A török jelentős őrséget, köztük tüzérséget hagyott a várban, mely egy aga irányítása alatt 300 lovasból és 300 gyalogosból állt. A várat megerősítették és a várost is falakkal vették körül. A 120 éves török uralom alatt a település külsőre is tipikus török mezőváros képét mutatta. Az elmenekült lakosság helyére délről a muzulmánok mellett ortodox szerb telepesek érkeztek. A város 1684-ben szabadult fel a török uralom alól, amikor gróf Leslie Jakab császári tábornagy Ali béget az utolsó török parancsnokot megadásra kényszerítette. A megmaradt mintegy 300 főnyi török őrség és a mintegy ezer török lakos szabadon eltávozhatott.
263px|bélyegkép|jobbra|Verőce vára a 17. században. A település a török kiűzése után a 17. század végén indult fejlődésnek, de a lényegi változás az életében akkor következett be, amikor Mária Terézia 1753-ban kárpótlásul a katonai közigazgatás alá került mitrovicai birtokért a verőcei uradalmat a bolgár eredetű Pejacsevich családnak adta. Később, amikor a család grófi rangra emelkedett a birtokról a „verőczei” előnevet vette fel. Az új tulajdonos újabb lökést adott a város és környéke fejlődésének. A mocsaras területeket lecsapolták, gyümölcsfákkal telepítették be, halastavakat építettek és szőlőket telepítettek. Ekkor épült a ferences kolostor és a Szent Rókus templom, a horvát barokk építészet kiemelkedő alkotásai, valamint a barokk Pejacsevich-palota. A 18. és 19. század fordulóján lebontott romos vár helyén 1800 és 1804 között a Pejacsevich család a város közepére barokk-klasszicista stílusú várkastélyt építtetett, melyet pompás park övez és amely ma is a város kedvelt zöldövezete és pihenőhelye. Ma ebben működik a városi múzeum. A 19. században a Pejacsevich család verőcei ága súlyos pénzügyi helyzetbe került, ezért eladta a kastélyt és az uradalmat Schaumburg-Lippe német hercegnek megteremtve a további gazdasági fejlődés feltételeit.
263px|bélyegkép|jobbra|Verőcei képeslap a 20. század elejéről. 1902-ben 59 ággyal megnyílt a város új közkórháza. Az ipari ágazatok közül a faipar indult fejlődésnek. A képviselőtestület határozott a közvilágítás kiépítéséről. A posta új telefonközpontot kapott, létrehozva a közvetlen kapcsolatot Béccsel, majd később Trieszttel is. A város lassanként elérte mai határait. 1910-ben 8140 lakosából 5788 horvát, 1352 magyar, 570 német és 165 szerb volt. A trianoni békeszerződésig Verőce vármegye Verőcei járásának székhelye volt. A háború után megnyitották a verőcei reálgimnáziumot. 1921-ben Verőcét végre hivatalosan is városi rangra emelték.
Verőce jelentős szerepet játszott a délszláv háború idején is, mivel az első felszabadított város volt az ország területén. A hadsereg itteni laktanyáját 1991. szeptember 17-én foglalták el a horvát erők. Az akciónak, melyben a nemzeti gárda 50. önkéntes zászlóalja, a horvát belügyi egységek és a rendőrség mintegy 400 harcosa vett részt mindössze egyetlen halálos áldozata volt. Ennek jelentőségét tovább növelte, hogy néhány nappal korábban a közeli terezino poljei határátkelő elfoglalásával az első nemzetközi határátkelő is horvát kézre került. A 127. verőcei dandár melyet az akkori honvédelmi miniszter Martin Špegelj alapított és amelynek az 50. zászlóalj is része volt mintegy négyezer harcosával az egyik legerősebb dandárja volt a horvát hadseregnek. Rögtön megalakulása után megindította az „Otkos 10” hadműveletet, mellyel a Bilo-hegység területén mintegy 3000 négyzetkilométer területet szabadított fel. Később az „Oluja” hadműveletben részt vett Nyugat-Szlavónia többi részének visszafoglalásában. 2001-ben a város 22 619 lakosából 20 945 horvát és 60 magyar volt. 263px|bélyegkép|jobbra|A Stjepan Radić utca részlete.
Lakossága 1910-ben a város népességének 75,72%-a horvát, 10,60%-a magyar, 7,58%-a német, 2,33%-a szerb, 2,14%-a cseh anyanyelvű volt. 1991-ben a lakosság 78,69%-a horvát, 11,76%-a szerb, 3,67%-a jugoszláv nemzetiségű volt.
Lakosság változása- Republika Hrvatska - Državni zavod za statistiku: Naselja i stanovništvo Republike Hrvatske 1857-2001 1857 1869 1880 1890 1900 1910 1921 1931 1948 1953 1961 1971 1981 1991 2001 2011 2021 4.093 5.501 5.379 6.175 6.688 7.025 9.366 8.701 8.051 9.411 11.696 13.032 14.991 16.167 15.589 14.688 19.302
Nevezetességei 200px|bélyegkép|jobbra|A Szent Rókus plébániatemplom. A város szakrális épületei közül a legfontosabb a ferences kolostor és a Szent Rókus plébániatemplom.Örökségvédelmi jegyzékszáma: Z-383. A ferencesek a 13. század közepén érkeztek a városba, ahol kolostoruk helyén korábban a domonkosok kolostora állt. A török uralom előtt egy Szűz Máriának szentelt templom is állt itt. A török kiűzése után 1684-ben a ferencesek visszatértek és először fából ispotályt és egy fatemplomot építettek ide. A mai ferences kolostor építése 1726. július 13-án kezdődött és 1751-ben fejeződött be. A Szent Rókus plébániatemplom alapkövét 1746. április 12-én helyezték el. A szentély és a hajó építése 1752-ben fejeződött be, a barokk harangtornyot két évvel később építették. A berendezés is nagyon értékes. A főoltárt 1767 és 1769 között építették, a pompázatos barokk szószék 1758-ban készült. Értékesek a mellékoltárok is. A templomot és a kolostort 1758-ban egy földrengésben súlyos károk érték, de itáliai építészek segítségével mindent megújítottak. Utoljára a második világháborús károkat kellett helyreállítani. Pejacsevich-kastélyÖrökségvédelmi jegyzékszáma: Z-381. építését 1800-ban Pejacsevich III. Antal gróf kezdte el. A 18. század második felében a család a várban található egyik szerény házban élt. Az építést megelőzően 1798 és 1799 között a középkori vár maradványait lebontották. Ennek a helyén építették fel 1800 és 1804 között a ma is látható barokk-klasszicista kastélyt N. Roth építész tervei szerint. A kastélyt úgy építették, hogy a városba vezető utak tengelyében helyezkedjen el és főhomlokzata a városi térre (ma Josip Jelačić bán tér) nézzen. A kastély egyemeletes épület, melynek alaprajza elnyújtott négyszög, hosszúsága 88, szélessége 13 méter. Az oldalakat sekény, míg a déli és az északi homlokzatot hangsúlyos rizalitok tagolják. A fedett tetőteraszt két sorban 16 oszlop tartja. A főszalon terasza egyúttal az udvar felé való kijárást is biztosítja. A kastélyban 1831-ben még 38 szoba volt, de Schaumburg-Lippe herceg érkezésével eredeti rendeltetése megváltozott. 1912-ben a város úgy határozott, hogy a kastélyt a Horvát ház számára megvásárolja. Ezt a szándékot a világháború meghiúsította, de 1931-ben mégis sikerült a vásárlás és a városi elöljáróságot helyezték el benne. Később itt működött a városi múzeum, a könyvtár és az olvasóterem is. Ma a városi múzeum működik benne. alt=|bélyegkép|263px|A Pejacsevich-kastély A Pejacsevics-palotaÖrökségvédelmi jegyzékszáma: Z-4089. egy egyemeletes saroképület, mely a város központjában található. A palota a 18. század elején épült, építésének eredeti célja egy lovassági laktanya volt. A kutatás az épület öt építési szakaszát azonosította. Az első a 18. század elejétől 1757-ig, a második 1757-től 1791-ig tartott. A harmadikat 1791 után végezték, ekkor történt az épület átalakítása a lovassági laktanyától a városi palotává. A negyedik szakasz 1887-ben volt, amikor nagyobb felújításokra és az emeletek korszerűsítésére kerül sor. Az ötödik szakaszra 1945 után került sor. Az épület alaprajza L alakú, a délnyugati oldalhoz egyszintes szárny tartozik. Téglából épült. Az udvari oldalon nyitott árkádok vannak kialakítva. A földszinten található az összes szoba, a tornácon pedig tégla dongaboltozatok találhatók. Urunk mennybemenetele (Vaznesenja Gospodnjega) tiszteletére szentelt pravoszláv parochiális temploma a városi park szélén, az Eszékre és Zágrábra vezető utak kereszteződésében, a kastélytól mintegy 50 méterre állt. A templomot 1818-ban építették, ikonosztázát 1855-ben festette Georgije Marković parókus. Az épületet a II. világháború idején az usztasák lerombolták, mára nyoma sem maradt. Verőce középkori várából ma már csak a rá utaló terepalakzatok vehetők észre, mivel a helyére építették a Pejacsevich család kastélyát. A régészeti feltárások megtalálták a vár egykori nyugati kapujának alapfalait, melynek alsó része faragott terméskőből, felső része pedig téglából épült. Előkerültek a felvonóhíd fa pillérei is, valamint egy a várból kivezető alagút bejárata. Az ásatások megerősítették, hogy a város történetének e területére a jövőbeli feltárások világítanak majd rá.