bélyeg|300px|Az európai tatárjárás (1235–1242) bélyeg|300px|A Mongol Birodalom növekedése és utódállamai(a mai országhatárokkal) bélyeg|300px|Mongol hadjáratok, balra fent a Szübötej 1222–23-as nyugati hadjárata
A tatárjárás Magyarországon néven a mongolok politikai katonai elit, és a haderejük zömét alkotó szövetséges népeik elsősorban a 13. században bekövetkezett támadásait értjük. Az első, igazán pusztító invázió 1241–42-ben történt, illetve 1285-ben egy jóval kisebb mértékű; ez utóbbit második tatárjárás néven ismerjük.Egy második „tatárjárás”? A tatár–magyar kapcsolatok a XIII. század második felében, Belvedere, 2010, XXII. 3
A 13. században Európának az egyre hatalmasabb kiterjedésű Mongol Birodalom további nyugati terjeszkedésével kellett szembenéznie, amely végül Lengyelország, Morvaország és Magyarország 1241–1242. évi feldúlásában nyilvánult meg. A mongolok támadása az akkori Európa történelmének egyik meghatározó eseménysorozata volt. A veszély évszázadokig fennállt, pedig a Mongol Birodalom nyugati szárnya 1261–1262-ben több, egymással rivalizáló részre (kánságra) szakadt: a Fekete-tengertől és a Kaszpi-tengertől északra fekvő területeket uraló Arany Hordára, a perzsa és iraki Ilhanátusra.
A mongol sereg 1241 márciusában tört be az országba, és előörseik néhány napon belül elérték Pestet. IV. Béla király és Batu kán csapatai között a döntő ütközetre 1241 áprilisában került sor a Sajó mentén, az észak-magyarországi Muhi mellett. A mongolok az ún. muhi csatában legyőzték a magyar sereget, majd üldözőbe vették a menekülő magyar királyt, aki végül a dalmáciai Trau (ma Trogir) közelében lévő szigeten keresett menedéket. A döntő csata után a mongol csapatok letarolták az országot. A korabeli források szerint a legnagyobb pusztítást az Alföld települései szenvedték el, ahol a 70-80%-ot is elérhette a népességvesztés mértéke. Ezután Bulgárián keresztül vonultak vissza, és 1242-ben elérték a Fekete-tengert, hatalmas pusztítást hagyva maguk után.
Az európai inváziójukat időnként villámháborúként írják le: amilyen gyorsan betörtek Európába, olyan gyorsan el is tűntek. A nyugati hatalmak egyike sem bizonyult képesnek arra, hogy megállítsa őket. A gyors visszavonulásukra számos elmélet született.
A tatárok
A mongolokat a magyar történetírók tévesen tatároknak nevezték el, mivel a Fekete-tengertől északra élő türk nyelvű népcsoportok egy része behódolt nekik és felvette az egyik mongol törzs, a ta-ta nevét, és segédnépként részt vett a mongolok hadjárataiban. A mongolokhoz csatlakoztak kipcsak és kun csapatok is.Gulyás Gyöngyi–Gallina Zsolt: Magányos kun lósír Csanádpalotáról. In: „Carmen miserabile” A tatárjárás magyarországi emlékei. Tanulmányok Pálóczi Horváth András 70. születésnapja tiszteletére. Szerk. Rosta Sz.–Székely Gy. Kecskemét 2014, 151–168.
A magyar történetírás a „tatárjárás” kifejezést alkalmazza az Arany Horda által elkövetett későbbi betörésekre is.
A Magyarország elleni hadjáratot 1241-ben a Dzsocsi uluszához (a lassan formát öltő Arany Horda) tartozó nyugati mongol politikai-katonai elit hajtotta végre Batu kán vezetésével, amely a Mongol Birodalmon belül ekkor már jelentős autonómiával, de még nem teljes állami önállósággal rendelkezett. Bár a névleges függés a nagykántól még fennállt, a terület későbbi Arany Hordává váló hatalmi központja ekkorra már egyre inkább önálló belső irányítással működött, különösen a nyugati határszélekkel szomszédos államokkal folytatott diplomácia és a katonai döntések már sokszor függetlenek voltak a távoli Karakorumtól.
Az 1241-es mongol invázió idején Batu kán seregének túlnyomó többsége már etnikailag rendkívül sokszínű haderő volt, amelyet még a hagyományos mongol származású elit és tiszti kar vezetett. Bár a hadjáratokat mongol parancsnokok irányították, már az 1230-as évektől a nyugati, azaz európai keresztény államok ellen vezetett hadjáratok során a mongol hadsereg közkatonáinak túlnyomó többségét már különböző meghódított és vazalussá tett török nyelvű sztyeppei népek alkották, melyben meghatározó volt a kipcsak (kun) közkatonák aránya. Emellett kisebb számban más török népek – például a kanglik, kimekek, oguz eredetű csoportok és besenyő maradványcsoportok – is részt vettek a hadszervezetben.
A hadsereg szervezete és hadviselése szigorúan követte a Dzsingisz kán által kialakított rendszert, miközben a hódítások során számos alávetett nép szakembereit is integrálták (például kínai és közép-ázsiai mérnököket ostromgépekkel és technikai ismeretekkel). Ezekből a többnemzetiségű, többnyire türk népekből álló erőkből alakult ki később az Arany Horda állama, amelyben az eredeti mongol uralkodóréteg fokozatosan beolvadt a török (kipcsak) többség nyelvi és kulturális környezetébe.
Előzmények A Mongol Birodalom
bélyegkép|jobbra|264px|Mongol lovasok középkori ábrázolása bélyegkép|jobbra|264px|A mongol sereg a kelet-európai Vlagyimir falainál. Vaszilij Makszimov (1844–1911) festménye bélyegkép|220px|Batu kán feldúlja Szuzdalt
A 13. század elején Dzsingisz kán és örökösei létrehozták a világ legnagyobb összefüggő birodalmát, amely fénykorában Koreától Magyarországig terjedt. A dzsingiszidák nemcsak az egész eurázsiai sztyeppét, a nomádok hazáját hódították meg, hanem uralmuk alatt három másik civilizációt is egyesítettek: a kínait, amelynek központja és hátországa 1279-re az ő uralmuk alá került; az iszlámot, ahol meghódították a keleti iszlám területek nagy részét, majd 1258-ban a korábbi központot, Bagdadot; és 1241-től az ortodox keresztényt, ahol csak a hátországot uralták, a bizánci központot nem. Ráadásul a 13. század egyetlen nagyhatalmaként a mongolok még a birodalmukon kívül eső régiókat és civilizációkat is érezhetően befolyásolták, így Japánt, Délkelet-Ázsiát, az indiai szubkontinenst, az arab Közel-Keletet és Európát. A birodalom folyamatosan terjeszkedő egységként létezett, 1206 és 1260 között Mongóliából irányították.
Mongol törzsek a Nyugat határán A 13. század második évtizedében Belső-Ázsia nyugati felén az itt élő törzsek és fejedelmek torzsalkodásai megkönnyítették a mongolok térnyerését. A Karakitáj Birodalom összeomlását közvetve egy najman trónkövetelő, Gücslüg okozta, akit a karakitájok befogadtak. Miután Gücslüg, II. Mohammed hvárezmi sahhal szövetkezve a trónra tört és megdöntötte a karakitáj államot, ott rémuralmat gyakorolt és Dzsingisz kán hívei közül sokakat kivégzett. Dzsingisz, fia Dzsebe vezetésével bosszúhadjáratot indított a karakitájok ellen, és hamar felszámolta a birodalmukat. A karakitáj függésből felszabadult Mohamed hvárezmi sah, aki akkorra már Irán nagy részét, Transzoxániát és Afganisztánt is uralta, lebecsülte a mongolok erejét, és otrari kormányzója lemészároltatta a mongolok követeit, akik kereskedelmi kapcsolatok felvétele miatt keresték fel a várost.
A mongolok 1219-ben dühükben büntetőhadjáratot indítottak Hvárezm ellen, a legendás hadvezér és stratéga Szubotáj és Dzsebe irányításával. A mongolok Transzoxániát, Kelet-Iránt és Afganisztánt hódoltatva a sah üldözésére indultak, aki a Kaszpi-tenger egy szigetére menekült, és ott meghalt. A mongol haderő így a Kaukázus közelébe került, ahol 1220/21 telén a Kaukázuson túli területek feldúlása után megtámadta és feldúlta IV. (Lasen) György király uralta Grúziát. Ez volt az első eset, amikor a mongolok keresztény haderővel ütköztek meg. A felderítő jellegű mongol hadtest nem akart állandó hadállást kiépíteni a térségben, ezért átkelt a Kaukázuson és 1222-re eljutott a kipcsak–kun legelőterületig a délorosz sztyeppékre.
Az itt nomadizáló – ritkán földműveléssel is foglalkozó – kunok még a 11. században vonultak be a Volgától az Al-Dunáig terjedő dél-orosz sztyeppékre, ahol előttük az úzok és besenyők éltek. Bár időnként összetűzésbe kerültek az orosz hercegségekkel, kiterjedt kereskedelmi kapcsolatot létesítettek velük, sőt a kunok egy dinasztiája házassági kapcsolatot is létesített az orosz fejedelmekkel. Ebbe, a jászokkal (az alánok utódai és az oszétek elődei) közösen birtokolt és megosztott közegbe nyomult be Szubotáj és serege a Kaukázus keleti peremén, Derbent kereskedővároson át. A kunok a jászokkal szövetkezve talán megállíthatták volna a mongolokat, azonban utóbbiak ügyes diplomáciai húzással megosztották a kun–jász szövetséget, és a kunokat kivonulásra késztették a térségből. A mongol sereg a jászokat ezek után könnyűszerrel leverte, majd miután a görög–örmény kereskedők lakta Trapezunti Birodalomba, Szudak városába bevonultak, és azt feldúlták, a keleti kunok ellen fordulva azok nagy részét saját szállásterületükön megsemmisítették. A menekülő Kötöny kun vezér apósánál, Msztyiszláv halicsi fejedelemnél keresett menedéket, ahol rávett néhány orosz uralkodót, hogy ütközzenek meg a mongolokkal, mielőtt azok belépnek a rusz területére. Az egyesült orosz–kun sereg, a kijevi nagyfejedelem vezetésével kezdetben sikeresen vette fel a harcolt Szubotáj seregével, azonban az Azovi-tenger melletti Kalka folyónál 1223 május 31-én (vagy június 16-án) döntő ütközetre került sor és itt a kun–orosz szövetség döntő vereséget szenvedett. Az eseményről a Tveri Krónika úgy emlékezik meg mint a Kijevi Rusz történelmének legnagyobb tragédiájáról.
Szubotáj a csata után északra fordult, és a Volga mentén élő bolgárok ellen vonult, ahol a volgai bolgárok uralkodója, Ghabdulla Cselbir elteber által vezetett csapatok a még ott élő keleti magyarokkal szövetkezve a mongolokat tőrbe csalták. 1223-ban a legyőzhetetlennek tartott mongol hadak a szamarai Volga-kanyarnál vereséget szenvedtek.
A mongol bosszúhadjáratot Dzsocsi, Dzsingisz kán fia 1227-ben bekövetkezett halála akadályozta meg, majd meghalt Dzsingisz kán is. Utódja Ögödej nagykán a nyugati területek (ulusz) kánjává Batut tette meg, majd az 1229 évi kurultájon döntés született a nyugat bekebelezéséről aminek fő irányítója és stratégája Szubotáj lett.
Kukdaj és Bubede által vezetett mongolok 1229-ben visszatértek, és az Urál-folyónál legyőzték a bolgár határvédő csapatokat. Miután II. András magyar király 1229-ben orosz bojároknak is menedéket adott Magyarországon, már akkor hallott a közeledő veszélyről.
Ehhez a hadjárathoz csatlakoztak az akkori Mongol birodalom legkiválóbb vezérei, Möngke, a későbbi nagykán, Toluj fia, és Dzsingisz unokája, és a legendás Szubotáj bagatur, aki már az előző hadjáratot is vezette. Pár évvel később, 1232-ben a mongol lovasság meghódította Baskíria délkeleti részét, és elfoglalta a Volgai Bolgárország keleti részét is. A bolgárok földjén a csapattestek 1236-ban találkoztak. A volgai bolgár főurak nem tudtak egységbe tömörülni, és 1236-ban vereséget szenvedtek Batu kán és hadvezére, Szubotáj kb. 130 ezer fős seregétől (Bilär, Bolgár, Szuár, Szükätaul és egyéb erődítmények bevétele során). A lakosságot megölték vagy rabszolgasorba hajtották. A Volgai Bolgárország a Dzsocsi ulusza, a későbbi Arany Horda része lett. Ez után benyomultak kipcsak területre, ahol az egyik kun vezért, Bacsmant a Volga torkolatvidékéig üldözték, és ott elfogták (egy másik kun fejedelem önként alávetette magát Ögödej nagykánnak). Később az alán vezért is megölték, és immár a teljes kipcsak pusztát uralták. Bolgárország nyugati területét elhagyva kibontakozott az a nagyszabású hadművelet, melynek célja az orosz fejedelemségek, Lengyelország és Magyarország leigázása volt.