A régizene egy elsősorban nyugati zenére vonatkozó zenetörténeti fogalom, mely két egymástól különböző értelemben is használatos: egyrészt régizene a középkor (500-1400), a reneszánsz (1400-1600) és a barokk kor (1600-1760) zenéjének mai összefoglaló neve. Sokan az ókor zenéjét is idesorolják. Ez a kategorizálás elsősorban a maitól lényegesen eltérő hangszerek használatából, illetve előadói módszereknek különbségeiből következik, másrészt beszélhetünk régizenéről, régizenei mozgalomról olyan értelemben, mely ezen korok zenéjének modern, de korhű előadására, reprodukálására utal.
Régizenei mozgalmak
A 19. századot megelőzően Nem minden korban volt jellemző a régizene iránti olyan mértékű érdeklődés, mint napjainkban, bár minden zenetörténeti korban volt arra példa, hogy korábban létrejött zeneművet adtak elő. A 18. századig viszont nem volt jellemző, hogy a régizenei műveket korhű módszerekkel és hangszerekkel adják elő, a zene visszatekintések pusztán a régi darab adott korra jellemző előadását jelentették.
Az 1720-as években Johann Pepusch Angliában megalapította a „Régi Zene Akadémiáját”, melyet többek között a középkori Palestrina, Tomás Luis de Victoria, William Byrd és Thomas Morley zenéje kutatásának szentelt. A 18. század vége felé Samuel Wesley nyomán újból felfedezték Bach zenéjét, és 1808-tól londoni koncerteken sorban mutatták be a műveit.
Az 1700-as évek végén Bécsben, Gottfried van Swieten báró házában tartott koncerteken Bach és Händel műveit mutatták be.
A 19. században Első jelentős példa a korábbi zene felkutatására az, hogy Felix Mendelssohn Bartholdy 1829-ben (tehát a kora romantika időszakában) újra elővette Johann Sebastian Bach Máté-passió című művét, melyre korábban nem volt sok példa. A bemutatóját 1829. március 11-én tartották, melyet a zenetörténet ma a régizene-kutatás egyik fontos állomásának tart még akkor is, ha sem az előadásmód, sem a hangszerek nem voltak korhűek.
A 20. században A 20. század elején egyre kiterjedtebb zenetörténeti kutatások indultak, és a zenetörténészek figyelme a reneszánsz zenéje felé fordult. Korhű előadásokon mutattak be régizenei műveket például angol templomi kórusok, mely a mai tradicionális reneszánsz kóruszene műfajának alapját képezi. 1933-ban Paul Sacher megalapította a Schola Cantorum Basiliensis akadémiát, ahol a mai napig reneszánsz és barokk művek korhű oktatása zajlik.
Arnold Dolmetsch 1915-ben kiadott „A 17. és a 18. századi zene előadása” című könyve nagy hatással volt a régizenei előadásmód fejlődésére, így őt is az újkori régizenei mozgalmak egyik kiemelkedő alakjaként tartják számon.
Napjainkban Léteznek kifejezetten historikus együttesek, akik ezen időszak zenéjének bemutatására szakosodtak. Ők általában történetileg korrekt módon (historikus előadásmód) próbálják visszaadni a zenét, korabeli hangszereken és hangolási rendszerrel, illetve korabeli technikával játszva.
Jegyzetek
Források
Fordítás
Kategória:Zenei fogalmak Kategória:Barokk