A Kardtestvérek rendje (Livóniai Kardtestvérek rendje, ) 1202-ben Albert von Buxthoeven rigai püspök által alapított militáns lovagrend volt.
Története
A Kardtestvérek alapításuktól kezdve igyekeztek figyelmen kívül hagyni az őket a rigai püspökhöz kötő vazallusi kötelmeiket. 1218-ban szövetséget kötöttek II. Valdemár dán királlyal és elfoglalták a mai Észtország északi részét.
A Kardtestvérek székhelye az észtországi Viljandiban (németül: Fellin) volt, ahol a lovagvár romjai ma is láthatóak. További lovagváraik voltak a mai Lettország területén Cēsisben (Wenden), Siguldában (Segewold) és Aizkraukleben (Ascheraden).
A litvánok és a zemgalei lettek 1236-ban a Siauliai csatában legyőzték a Kardtestvéreket, a rend az ezt követő évben beolvadt a Német Lovagrendbe. Ettől kezdve a Német Lovagrend önálló autonóm részét képezték megtartva szabályaikat, ruházatukat és saját mesterüket, aki jog szerint a Német Lovagrend nagymestere alá volt rendelve. 1237 és 1290 között a Kardtestvérek elfoglalták Kurzemét, Livóniát és Zemgalét, 1346-ban pedig IV. Valdemár dán királytól megvásárolták Észtország maradék területeit.
A 15. század közepén, a Német Lovagrend hanyatlásakor a Kardtestvérek a Német Lovagrend livóniai részeként megőrizték függetlenségüket. Egy évszázaddal később, 1560-ban a livóniai háború során az ergemei csatában vereséget szenvedtek az orosz csapatoktól.
A rend utolsó nagymestere, Gotthard von Kettler a lengyel királlyal kötött egyezség után szekularizálta a rendet, és beolvasztotta az evangélikus egyházba. A Kardtestvérek déli területein önálló állam, a Kurföldi és Zemgalei hercegség jött létre. A terület többi része Lengyelország fennhatósága alá került, az észt területeket pedig Svédország foglalta el.
A Rend tagjai A Kardtestvérek rendjének eltérő vállalású és jogosultságú tagjai voltak – ez más korabeli lovagrendekre is igaz. Fontos volt, hogy a jelentkező nemesi származású-e, hogy egész életére elköteleződik-e a rend szolgálatára. A Kardtestvérek rendjének nem volt női ága, része, csoportja, támogató része. A Kardtestvérek (pap- és lovagtestvérek) létszáma becslések szerint soha sem haladta meg a 120-180 főt. (A XIII. századnál "békésebb" XIV. században egy évtized volt egy lovag várható élethossza Livóniában) A Kardtestvér rend önállóságának végét jelentő Saulei csata után a rendet átvevő Német Lovagrend képes volt azonnal hatvan lovagot küldeni Livóniába.
Paptestvér A felszentelt testvérek alkották a rend papságát. Ők voltak felelősek az egyházi szertartásokért, a lelki életért. Ők írták a könyveket, vezették az évkönyveket, és ellátták a Rend egyéb adminisztratív feladatát. A rendben kevés felszentelt pap volt, ők jogosultak voltak részt venni a nagymestert megválasztó nagykáptalan ülésen. Lovagtestvér (RitterBrudern) A paptestvérhez hasonlóan szerzetesi fogadalmat tettek, nemesi származásúak. Ők a lovagok, a paptestvéreket leszámítva mindenki más az ő segítőjük, kiszolgálójuk. Felszerelésük a kor legjobbja volt, teljes páncélzatban, csatalovakon ők alkották a nehézlovasságot. Szolgáló testvér (Diendebrudern) A szolgáló-testvérek nem nemesi származásúak voltak, de ugyanúgy fogadalmat tettek, mint a lovagtestvérek, a rend fegyveresei voltak, általában könnyűlovasként vagy gyalogosként szolgáltak. A páncéljuk könnyebb volt, és fegyverzetük kevésbé félelmetes, mint a lovagtestvéreké lovagoké. Általában egy lovagtestvér irányította a csapatukat. Féltestvér Az előző testvérekkel ellentétben a Féltestvér nem tett szerzetesi fogadalmat, és csak pár évre csatlakozott a rendhez. Amíg a rendnél élt, addig be kellett tartania a rend szabályait. Szolgálhatott jellemzően őrszolgálatot ellátó fegyveresként, vagy kórházakban. Laikus testvér A rend földet birtokló hűbérese, szinte mindig német származásúak voltak. Mint Európa nagy részén, a földbirtoklás bizonyos kötelezettségeket rótt a birtokosra. A Rendelet által odaítélt föld nagysága határozta meg a nyújtandó szolgáltatást. A föld méretétől függően vagy egy teljes páncélos lovagot kellett kiállítania és felszerelnie a hűbéresnek, vagy "csak" neki kellett személyesen, könnyebb páncélban lóval hadba vonulnia adott esetben. A föld mérete változó volt, de valahol 500 mai magyar hektár körül volt a határ. Természetesen nem volt mindegy, hogy határ menti vagy belső, biztonságos területen volt-e a föld terület.
A Rend szervezeti felépítése Az elvi szervezeti struktúra két szintű volt a Kardtestvérek rendjében. A nagykáptalan vagy rendi-káptalan gyűlés (amelyet konventként is említenek) volt a legfőbb döntéshozó szerv. A megnevezés – káptalan – oka, hogy egyházi rend volt a Kardtestvérek rendje. A káptalan szócikk a jelenlegi állapotot írja le, a Kardtestvérek idejében püspökségnél kisebb egyházi egységnek is volt káptalanja. A nagykáptalan gyűlésen elvben minden testvér – egyházi (papi) és világi (lovag) – részt vehetett. A káptalan választotta meg saját vezetőit, így nagykáptalan – értelemszerűen – a rend vezetőit, a nagymestert és a helyettesét, a gazdasági ügyekért (kincstár, adók...), a felszerelésért (ruha, fegyver, ló...) és az ispotályokért (alamizsnaosztás...) felelős vezetőt. A tisztségek és feladatok a Kardtestvérek rendjében rövid fennállási idejük alatt nem szilárdult meg. A nagymester–helyettesének megnevezése a különböző forrásokban változatos, legjobban a "várakon kívüli seregek mestere" fedi feladatátHasonlatos a magyar végvárak esetéhez, ahol a kapitány: vár, erőd, fallal körülvett város, erődítmény fegyveres erőinek parancsnoka volt, míg a mezei kapitány: a várfalon kívüli fegyveres erők parancsnoka. A Nagymester és Mezei Mester párosa felfedezhető a hetman tisztségnél is. (mezei mester, nagy-komtur...) A Német Lovagrendbe tagozódás után az önállóságát megőrző Livónia a Német Lovagrend egyik tartománya volt, így az élén a Livón tartomány Mestere (Landmeister) állt, akit Livón Mesterként, Livónia Mestereként is említenek.
bélyegkép|Nyüzsgés a 2018-as középkori fesztivál idején a Viljandi Rendi Kastélyban. Két nagykáptalan között a Nagymester és a választott tisztségviselők látták el a Rend vezetését. A Testvériség székhelye Fellinben (Viljandi) volt a mai Észtországban. A Nagymester kísérete a fontosabb komturok vezetőiből állt.A Dán Észtország megszűnése után, már a Német Lovagrend részeként, Goldingen (Kuldīga), Marienburg (Alūksne), Reval (Tallinn) és Weißenstein (Paide) mestere a Livón tartományi mester öttagú kíséretét, állandó tanácsadó testületét alkotta.
A rendi tartomány (Livónia) várkörzetekre (Kommende) és parancsnokságokra (önálló adófizető körzetek) tagolódott.
A várkörzet, amely egyszerre volt katonai és politikai-gazdasági központ, valamint egyházi igazgatási egység – egy kővárból (a várban templommal) és a várból egy-két nap alatt elérhető, fosztogatásoktól megvédhető, területből állt. A várkörzet élén a komtur (kummentûre; latin: praeceptores, commendatores) állt, aki az általa igazgatott terület adójából részt kapott. A komtur mindig a Rend lovagja volt, kinevezése után a "vár-neve mester" (hibás magyar példával: Eger mestere) megnevezés illette. A komturt a hatalmi viszonyoktól függően a vár-káptalanja választotta meg, vagy a Nagymester (tartományi mester) nevezte ki, vagy az egyik megválasztotta, a másik jóváhagyta. A komtur állt a kommende-konvent/káptalan élén is, a káptalan ideális esetben tizenkét lovag– és hat pap-testvérből állt, de ez szinte soha sem teljesült.
A káptalan és a Kommende élén álló mester mellé további további tisztviselőket választottak. A Komtur helyettese a "várakon kívüli seregek" parancsnoka, a mezei-parancsnok volt, ő volt a Kommende hadaiért felelős. A komtur minden adminisztratív joggal rendelkezett, az általa felügyelt területen ellenőrizte a végrehajtókat (Vogteien) és a tizedszedőket (Zehnthöfe).
A rend erődítményeinek elve az volt, hogy egy kis helyőrség képes legyen ellenállni a segítség megérkezéséig – ezért a váraknak készleteket kellett tárolniuk minél hosszabb ostrom ki, és egymástól egynapi menettávolságra épültek. Szinte minden külső védműben és kolostorban istállók voltak, fegyvereket és páncélokat gyártottak, tároltak és karbantartottak, valamint képzést is biztosítottak; a kolostorok a rendi erők gyülekezőhelyei is voltak, központilag a parancsnokságokon belül szervezve, a helyiek és a vazallus lovagok katonai szolgálati kötelezettsége alapján, bár a zsoldosokat nagyobb kastélyokban helyezték el – ez a rendszer lehetővé tette a katonai válasz szisztematikus és gyors megszervezését. A beavatási szertartásokat a kastély kápolnájában végezték, és a lovagokat többnyire a helyi plébániatemplomban vagy kórházi kápolnákban temették el.
A parancsnokságok működése, felépítése hasonló a várkörzetéhez, de területük kisebb, adóbevételük jelentősen kevesebb. Háború esetén a várkörzetek szinte mindig, a parancsnokságok ritkán vonulnak saját zászlójuk alatt. A várkörzetekben működő káptalan – rendtag papok és lovagok – száma általában eléri az elvárt tizenkét főt, amíg a parancsnokságokban gyakran nem.
A várkörzeteket megszilárdulásuk után ábrázoló térkép a szócikkben lejjebb található, ez az 1534-es állapotokat mutatja, de beazonosíthatók a már a Kardtestvérek rendje alatt létrejött körzetek.
Csaták 1203-1290 A Kardtestvérek szinte folyamatosan vívták csatáikat Livóniában. Télen a befagyott folyókon és tengeren könnyebben mozogtak a seregek, nyáron a sűrű erdők, a lápos vidék akadályozta a nagyobb hadműveleteket. Az itt megemlített csaták, ostromok csak töredéke az összes megvívott csatának és ostromnak, a felsoroltak azonban a fontosabbak. A hosszú lábjegyzetek a Livóniában élő Henricus de Lettis krónikájából valók, ezek a szemtanú leírásai az egyes hadműveletekről, amelyek közül néhányban személyesen is részt vett. A lábjegyzetek szándékosan hosszasak segítendő a csaták önálló szócikké fejlesztését.
Holm elfoglalása és megvédése (1206) Rigából a Daugava folyón felfelé haladva, a korábban keresztesek építette Holm erődjét foglalták el rövid ostrommal a Kardtestvérek lovagjai vezette német sereg legyőzve Ako fejedelem védőit. Az elfoglalt és megerősített várat ugyanabban az évben Polock fejedelme ostromolja meg. A két hetes ostrom sikertelen, a várat sikerrel védi meg másfél tucat német és szövetségesük. Az ostrom során az oroszok megpróbálják lemásolni a németek kőhajító gépét, de saját embereik esnek áldozatul.
Treiden ostroma (1206) A németek kihasználják a pogány törzsek közti ellentétet. Szemigal segédhaddal megtámadják Treiden földvárát, elfoglalják és felégetik. Az ostromló csapatot a megtámadott törzs volt vezetője, Caupo irányítja. Caupo Albert rigai püspök kíséretében Rómába is eljutott, ahol a pápa megerősítette a keresztségben.
Kokenhusen ostroma (1208) Rigától felfele, a Daugava-folyó mentén található Koknese városa. Ez orosz fejedelmi székhely volt az 1200-as évek legelején. A német terjeszkedés hamar elérte a földvárat, amelyért számos csatát vívtak. 1208-ban a közeli vár mestere embereivel elfoglalta a várat, foglyul ejtette a város fejedelmét. Ám Albert rigai püspök inkább szabadon engedte a fejedelmet – a vár feléért. A vár német helyőrséget fogad be. Ám Kokenhusen királya leöli a várában maradt németeket, behívja Vlagyimir pszkovi herceget, hogy megtámadják Rigát. A püspök hadba hív mindenkit. Az oroszok ezt meghalva fosztogatva kivonulnak, Kokenhuse-t felgyújtják és a királya soha többé nem tér vissza oda. Albert 1209-ben kezdeményezi a vár kővárrá való átépítését.
Otepää ostroma (1208) Az orosz és német határterületen levő földvárat egy nagyobb területet érintő fosztogató hadjárat során megostromolják, beveszik és felgyújtják.
Jersika bevétele, hűbéressé tétele (1209)