Charles André Joseph Marie de Gaulle () (Lille, 1890. november 22. – Colombey-les-Deux-Églises, 1970. november 9.) francia tábornok, államférfi, az Ötödik Francia Köztársaság 1. elnöke. A második világháborúban a francia nemzeti függetlenség feltétlen híveként szervezte és irányította a francia ellenállási mozgalmat. Személyisége a szabad Franciaországot szimbolizálta. A háború után alkotmányos reformot, a nemzeti érzelmeket hangsúlyozó erős államot teremtett Franciaországban.
Az Ötödik Köztársaság megalapítója, és első közvetlenül választott elnöke volt 1962-től. Kormányzati ciklusa alatt függetlenedett Algéria és számos egyéb francia gyarmat Franciaországtól. Erre az időszakra estek az országszerte kialakuló 1968-as franciaországi diáklázadások és a tömegsztrájkok. Nagy hatású szónok volt, s nagyszerű memoárokat írt a francia ellenállási mozgalomról. Az 1969. április 27-i népszavazás eredményeként másnap lemondott elnöki tisztségéről és visszavonult vidéki házába.
Franciaországban „Le Général” (A Tábornok) becenéven volt közismert.
Származása és gyerekkora bélyegkép|balra|A szülők|180px De Gaulle a Francia Flandriában található Lille-ben, Henri de Gaulle (1848–1932) filozófia és irodalom szakos professzor és Jeanne Maillot (1860–1940) öt gyermeke közül harmadikként született 1890. november 22-én. Családja római katolikus, nacionalista, tradicionalista, ugyanakkor meglehetősen haladó szellemű volt. Apja ősi francia arisztokrata családból származott normandiai és burgundiai ősökkel, anyja pedig elszegényedett vállalkozók leszármazottja volt Lille ipari régiójából. A legkorábbi ismert De Gaulle a 12. századi VI. Lajos francia király egyik földesura volt. A név egy hollandosított alakból Van de Walle-ből származik, jelentése: a fal (egy erődítmény vagy a város, a sánc). Már gyerekkorában komoly érdeklődést mutatott az olvasás és a történelem iránt. 1900 októberétől Párizsban a keresztény Saint-Thomas-d'Aquin iskola diákja volt, majd az állam-egyház szétválasztása körüli konfliktusok miatt a belgiumi Antoing városában folytatta középiskolai tanulmányait, végül a párizsi Stanislas katolikus kollégiumban fejezte be. A katonai pályát választotta: 1908 és 1912 között a Saint-Cyr elit katonai akadémia hallgatója volt, majd tanulmányai befejezése után csatlakozott a francia hadsereg Arrasban állomásozó 33. gyalogosezredéhez.
Katonai pályája a második világháborúig Első világháborús szolgálata során megsebesült, és fogságba esett 1916 márciusában Douaumont-nál a verduni csatában. A német hadifogságban írta meg első könyvét (Matthieu Butler társszerzőjeként) Az ellenség és a valódi ellenség (L’Ennemi et le vrai ennemi) címmel, a Német Császárságot és annak hadseregével kapcsolatos témákat elemezve. A könyvet 1924-ben adták ki.
A fegyverszünetet követően De Gaulle tovább szolgált a francia hadseregben: a Maxime Weygand tábornok vezette, 1919–1921 közötti, lengyelországi francia katonai misszióban. Ennek célja Lengyelország támogatása volt a Szovjet-Oroszország ellen folytatott lengyel–szovjet háborúban. De Gaulle kiképzőtisztként tevékenykedett a lengyel gyalogságnál. A Zbrucs folyó menti csatákban szolgálatával kitüntette magát, és elnyerte a legmagasabb lengyel katonai kitüntetést, a Virtuti Militarit. Őrnaggyá léptették elő, és lengyelországi karriert ajánlottak neki, ám ő a Franciaországba való visszatérést választotta. Vezérkari tisztként szolgált, az École Militaire tanára és egykori parancsnoka, Henri Philippe Pétain marsall pártfogoltja lett. De Gaulle-t ebben az időben erősen foglalkoztatta a harckocsik használata, a gyors csapatmozgások és korlátozott lövészárok-hadviselés elmélete.
bélyeg|La Boisserie: De Gaulle 1934-ben vásárolt magánbirtoka és lakóhelye Colombey-les-Deux-Églises-ben (Haute-Marne megye) 1921 januárjáig szolgált itt. 1921. április 6-án Calais-ban feleségül vette Yvonne Vendroux-t. Ez év december 28-án Párizsban megszületett első gyermekük, Philippe de Gaulle (1921–2024). Charles de Gaulle vett néhány leckét a saját katonai és politikai karrierjéért Lengyelországban Józef Piłsudski marsalltól, aki évtizedekkel de Gaulle előtt már arra keresett megoldást, hogyan hozzák létre az európai államok szövetségét. Az 1930-as években és a 40-es évek elején De Gaulle több hadászati témájú könyvet és cikket írt, amelyekben nyilvánvalóvá vált írói tehetsége és kreatív gondolkodásmódja. 1922 és 1923-ban a katonai főiskola hallgatója volt. 1924. március 1-jén a Berger-Levrault kiadónál megjelent az első könyve, a Discorde chez l’ennemi (Széthúzás az ellenségnél). Ez év május 15-én megszületett lánya, Élisabeth de Gaulle. 1925. július 1-jén Pétain marsall vezérkarába nevezték ki, aki akkor a Legfelsőbb Haditanács alelnöki posztját töltötte be. Motorizált, különleges páncélos osztagokkal ellátott, és professzionális alakulatokból álló hadsereg létrehozását sürgette a Maginot-vonal által megjelenített statikus katonai elméletekkel szemben. Míg a későbbiekben De Gaulle nézeteihez hasonló stratégiát alkalmaztak olyan katonai vezetők mint a brit J. F. C. Fuller, a német Heinz Guderian, az amerikai Dwight D. Eisenhower és George S. Patton, az orosz Mihail Tuhacsevszkij, vagy a lengyel Władysław Sikorski, ugyanakkor saját francia tiszttársai elvetették elméleteit, köztük saját parancsnoka, Pétain marsall is. De Gaulle kapcsolata feljebbvalójával emiatt feszültté vált.
A francia politikusok szintén elutasították De Gaulle ötleteit, megkérdőjelezve egy professzionális hadsereg politikai megbízhatóságát (kivéve Paul Reynaud-t, aki a későbbiekben is fontos szerepet játszott De Gaulle pályafutásában). Albert Speer szerint Adolf Hitler maga adta utasításba, hogy Nyugat-Európa invázióját De Gaulle elméleteinek figyelembe vételével kell megtervezni.Albert Speer: Inside The Third Reich, Simon & Shuster, , 170. old.
Franciaország német lerohanása idején A második világháború kitörésekor De Gaulle még csak ezredes volt, aki a 20-as és 30-as években gyakran került szembe a hadsereg vezetésével, határozott nézetei miatt. A francia 5. hadsereg egyik harckocsidandárának parancsnokaként De Gaulle a páncélos hadviseléssel kapcsolatos sok elméletét és taktikáját átültette a gyakorlatba. Az 1940. május 15-ei, Sedannál történt német áttörés után a 4. páncélozott dandár parancsnokságával bízták meg. Május 17-én De Gaulle 200 tankkal támadta a német erőket Montcornet-nél úgy, hogy nem volt légi támogatása; május 28-án tankjai mégis rákényszerítették a német gyalogságot, hogy visszavonuljon Caumont térségébe. Június 1-jén tábornokká léptették elő. A vereségek sorozatát elszenvedő francia hadsereg kevés taktikai sikere közül néhányat De Gaulle-nak köszönhetett az ország.
Június 6-án Paul Reynaud miniszterelnök az Egyesült Királysággal folytatott koordinációért felelős honvédelmi államtitkárnak nevezte ki. A francia kormány fiatal tagjaként sikertelenül ellenezte a fegyverletételt illetve szorgalmazta azt, hogy a kormány tegye át székhelyét Észak-Afrikába és Franciaország afrikai gyarmataira támaszkodva folytassák a harcot. A brit kormánnyal kapcsolatban álló összekötőtisztként De Gaulle június 16-án telefonon tájékoztatta Paul Reynaud miniszterelnököt azon brit javaslatról, hogy a két ország hozzon létre politikai uniót. Ez valójában Franciaországot és az Egyesült Királyságot a háború időtartamára egy országgá egyesítette volna közös kormánnyal és egységes hadsereggel. Ez egy kétségbeesett, utolsó erőfeszítés volt, a francia kormány azon tagjainak a támogatására, akik a harc folytatását szorgalmazták. bal|bélyegkép|200px|Emléktábla De Gaulle londoni főhadiszállása, a Charlton Gardens 4 falán Az unió ötlete Jean Monnet-tól származott, aki a Francia-Angol Együttműködési Bizottság elnöke volt Londonban. Monnet elsőként Desmond Mortont, Winston Churchill brit miniszterelnök személyi titkárát kereste meg az ötlettel, aki azt javasolta, hogy Neville Chamberlain közvetítésével kellene a miniszterelnök elé tárni a tervet. Chamberlain közbenjárt Churchillnél és a terv végül a kabinet elé került, ahol jóváhagyták. Amikor az ötlet Churchill elé került, a miniszterelnök nem igazán lelkesedett érte, ám De Gaulle meggyőzte, hogy Reynaud számára valamilyen drámai támogató lépés alapvető fontosságú ahhoz, hogy kormányát a háborúban tudja tartani. A rendkívüli tervhez nyújtott támogatása ellenére a későbbiekben Churchill igyekezett távolságot tartani attól. Egy – röviddel halála előtt – 1964-ben adott párizsi interjújában De Gaulle megjegyezte, hogy ő és Churchill megpróbáltak rögtönözni valamit, de egyiküknek sem voltak illúzióik a tervvel kapcsolatban: végül az unió csak elképzelés maradt – Jean Monnet több álmához hasonlóan. Az interjú azonnali cáfolatra ösztönözte Monnet-t, aki kitartott amellett, hogy személyesen tájékoztatta az indítványról De Gaulle-t, aki komoly habozás után végül támogatta azt. A tábornok közreműködése a kérdésben azonban késeinek bizonyult. bélyeg|250px|Sikorski, McNaughton, Churchill és De Gaulle 1941-ben De Gaulle az átmeneti háborús fővárosba, Bordeaux-ba visszatérve megtudta, hogy Pétain marsall miniszterelnök lett, és azt tervezte, hogy a náci Németországgal fegyverszünetet köt. De Gaulle és a vele szövetséges tisztek fellázadtak az új francia kormány ellen. Június 17-ének reggelén De Gaulle és más vezető francia tisztek elhagyták az országot aranyfrankkal, amit az exminiszterelnök Paul Reynaud biztosított számukra az ellenállás angliai megszervezésére. Szerencsésen elkerülve a német légierővel való találkozást, még aznap délután gépe biztonságosan leszállt Londonban.
Az angliai ellenállástól a háború végéig De Gaulle erősen ellenezte hogy a francia kormány békére törekedett a nácikkal és megkezdte a Szabad Francia Erők szervezését olyan katonákból és tisztekből, akik Franciaországon kívül állomásoztak, vagy vele együtt hagyták el az országot. Június 18-án De Gaulle egy híres rádióbeszédet tett közzé a BBC rádióállomáson keresztül (L'Appel du 18 Juin). Bár a brit kabinet kezdetben megpróbálta megakadályozni a beszédet, e törekvésüket felülbírálta Churchill. A beszédben De Gaulle arra buzdította a franciákat, hogy ne csüggedjenek és folytassák a Franciaország megszállóival illetve a nácikkal tűzszünetet kötő Vichy-kormánnyal szembeni ellenállást.
Noha az eredeti beszédet korlátozott területen hallhatták a megszállt Franciaországban, az ország területeinek jelentős részét elérte, segítve ezzel az ellenállási mozgalom erősödését és növelve a tábornok népszerűségét a francia polgárok és katonák körében. 1940. július 4-én egy katonai bíróság Toulouse-ban távollétben négy év börtönbüntetésre ítélte De Gaulle-t. Egy második katonai bíróság 1940. augusztus 3-án a Vichy-rezsim elleni árulásért és szökésért halálra ítélte. Brit támogatással De Gaulle Berkhamsteadben (Londontól 36 mérföldre északnyugatra) telepedett le és innen szervezte a Szabad Francia Erőket. A szövetségesek egyre nagyobb támogatást nyújtottak De Gaulle erőfeszítéseihez. A Nagy-Britanniával és USA-val való kapcsolataiban azonban a tábornok mindig igyekezett megőrizni a francia fél teljes önállóságát, cselekvési szabadságát és politikájában folyamatosan benne volt a szövetségesekkel való szakítás lehetősége. Tartott tőle, hogy a britek titokban szemet vetettek Franciaország gyarmataira. A brit miniszterelnök felesége Clementine Churchill, aki csodálta De Gaulle-t, egyszer figyelmeztette is; „Tábornok, nem szabad jobban utálnia a barátait mint az ellenségeit”. De Gaulle híressé vált válasza így hangzott „Franciaországnak nincsenek barátai, csak érdekei”.
A helyzet mindazonáltal összetett volt: De Gaulle bizalmatlansága a Franciaországgal kapcsolatos brit és amerikai igények iránt visszatükröződött az amerikai vezetésnek a Szabad Francia Erőkkel szembeni bizalmatlanságában. Az USA vezetése ugyanis sokáig nem ismerte el a tábornokot Franciaország képviselőjének és inkább a Vichy-kormánnyal igyekezett megállapodásra jutni. Roosevelt bízott abban, hogy sikerülhet Petaint eltávolítani a náci Németországtól.