Pán (görögül Πάν) a görög mitológiában a pásztorok kecskeszarvú, -lábú, és -farkú istene. A vadon, a pásztorok, nyájak istene, de a halászok és vadászok is az ő védelmét élvezik. Lakhelye Árkádia a Peloponnészosz középső, hegyes-erdős tartománya, ahonnan kultusza is származott. Szoros kapcsolatot tart fenn a nimfákkal, táncol, énekel és játszik velük. Jellegzetes hangszere a pánsíp, mellyel gyakran ábrázolják együtt. Pán szorosan kapcsolódik a szexualitáshoz és a férfi termékenységhez, illetve a tavaszhoz. Római mitológiában gyakran azonosították Faunus-szal, a természet római istenével, illetve Silvanus-szal a pásztorok, erdők és mezőgazdasági területek istenségével.
Mítosza Genealógiája Származása tisztázatlan, a szüleire vonatkozóan a különböző forrásokban összesen tizennégy változat szerepel. A leggyakrabban Hermészt tartják az apjának, az anyja valamelyik arkádiai nimfa.Oxford Dictionary of Classical Myth & Religion, Oxford University Press, 2003, , 402. oldal Ezt a változatot erősíti meg a Homéroszi himnusz Pánhoz (Kr. e. 6. század) írott forrás. Egyes változatokban anyja Drüopé, vagy Penelopé, aki nem tévesztendő össze az Odüsszeusz-féle Penelopéval, hanem egy árkádiai nőalak. A Kr. u 1-2. században keletkezett római mitológiai gyűjtemény (Hyginus, Fabulae) szerint Pán Zeusz és Kallisztó fia. Diodórosz Siculus féle Bibliotheca historica (Kr e. 1 század) úgy mutatja be, mint Zeusz és a nimfa, Thymbris (vagy Hybris) gyermeke. Más szövegekben említik még apjaként Kronoszt, illetve Apollót is (ez a változat elsősorban Hérodotosz kötődik).
Zeusz és Kallisztó változat alapján édestestvére Arkasz, aki Árkádia mitológiai királya és egyben vadász. Az helyi mitológiában Arkasz és Pán együtt jelenítik meg a két pólust, ami jellemzi magát Árkádiát: Előbbi testesíti meg a rendet, a civilizációt, és a közösségszervezést, tehát az emberi élet kulturális, társadalmi oldalát (törvények, kenyér, szövés, földművelés). Míg Pán a káosz, a vad természet, a zabolátlan ösztönök megszemélyesítője. Apollodórosz szerint ő volt az, akitől Apollón a jóslás tudományát megtanulta.Apollodórosz: Mitológia, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997, , 9. oldal
Szerelmesei Pán leghíresebb szerelme Szürinx (Syrinx) egy gyönyörű árkádiai erdei nimfa volt, aki Ladón folyóisten leánya. A nimfa Artemisz kíséretéhez tartozott, és szüzességi fogadalmat tett. Egy napon, miközben hazatért a vadászatról, Pán találkozott vele. A nimfa, hogy megmeneküljön Pán tolakodó közeledésétől, futásnak eredt, és nem állt meg, hogy meghallgassa a bókjait. Pán üldözte egészen a Lükaion-hegytől, míg Szürinx nővéreihez nem ért, akik azonnal náddá változtatták (más változatok szerint könyörgött az istenekhez). Amikor a szél átfújt a nádszálakon, panaszos dallam szólalt meg. Az isten, továbbra is szerelmesen, letört néhány szálat, mert nem tudta, melyikbe változott a nimfa. Egyes változatok szerint hét darabot, mások szerint kilencet vágott le, majd azokat fokozatosan rövidülő sorrendben egymás mellé illesztve megalkotta a hangszert, amelyről kapta az elnevezését a pánsíp, más néven szürinx. bélyegkép|Pitüsz átváltozása fenyővé Pán szeme láttára. (Edward Calvert, 1850) Pán másik szerelme Pitüsz nimfa volt, akibe Boreasz az északi szél is beleszeretett. A nimfa Pánt választotta szerelméül, de a féltékeny Boreasz egy szikla széléig üldözte őt, ahonnan lelökte. Az istenek megszánták, és fenyőfává változtatták. Más változatok szerint Pitüsz nem kért Pán szerelméből és Szürinxhez hasonlóan a kéretlen közeledés hatására változtatták az istenek fenyőfává.
Egyes mondákban szerelmesei közé tartozik Ekhó is, egy volt az oreászok közül, aki gyönyörűen zenélt. Pán beleszeretett, de a nimfa visszautasította. Féltékenységében pásztorokat uszított rá, akik széttépték őt. A hangja azonban megmaradt a természetben, visszhangként. A mítológia úgy tartja hogy Pán sikeresen elcsábította Szelénét, a holdistennőt, akit juh (vagy kecske) gyapjával szedett rá.
Gyermekei Pán gyermekei körül kevés és töredékes hagyomány maradt fenn. A források szerint egyik leánya Jünx, akit az Ekhó nimfától nemzett, s akit később varázsmadárrá változtattak, neve a szerelmi bűbájokhoz kapcsolódik.Theocritus, Id. II.17; Nonnosz, Dionysiaka Egy másik hagyományban Pán és egy múzsa – legtöbbször Euterpé – fiaként tartják számon Krotoszt, a kiváló vadászt, akit a múzsák szeretetéért és találékonyságáért a Nyilas csillagkép közé emeltekHyginus, Astronomica II.27 Továbbá gyermeke volt Akisz aki Szümaithisz nimfától született.
Halála A hellenizmus korában kezdett elterjedni az a monda, hogy Pán meghalt, amely legenda Plutarkhosz görög író köthető. Művében leírja, hogy a római császár, Tiberius (Kr. u. 14–37) uralkodása idején egy egyiptomi kormányos, bizonyos Thamus, titokzatos hangot hallott Paxosz szigete mellett, amely arra szólította fel, hogy kiáltsa világgá: „a nagy Pán meghalt”. Amikor hajójával elhaladt Palodésznál (valahol Anatóliában, talán a mai Albánia környékén), engedelmeskedett a parancsnak, mire a vidékről hangos jajkiáltás hallatszott.
Ez ihlette többek között Reviczky Gyula Pán halála című költeményét.Tény, Pánt ekkoriban előszeretettel ábrázolták öregembernek (mint például az Ámor és Pszükhé-történetben), ám az a magyarázat valószínűbb, hogy Pán halála a kereszténység terjedésének egyik szimbóluma. Más magyarázatok szerint Thamus félre hallotta a "Thamosz Pan-megasz thetnéke" (a mindenkinél nagyobb Tammúz halott) című panaszdalt, úgy hogy a "Thamosz, a nagy Pán halott!".
Egy másik változatban Pán a Nílusban fürdött, amikor megijesztette Tüphón. Páni félelmében hallá akart változni, de csak alsó teste lett hal, a felső kecske maradt. Az égre helyezték és megszületett a Bak csillagkép.
Tisztelete Eredetileg Árkádiában tisztelték a Kr. e. 8-6 század környékén, kultuszának központja a Mainalosz-hegy. Ezen időszakhoz kacsolódó források elsősorban a homéroszi himnuszok és a Hésziodosz-féle töredékek. Tisztelete a Kr. e. 5. században került át Boiótiába és Attikába, majd a 4. században egész Görögországra kiterjedt.
Úgy tartják, hogy a perzsa háborúk idején (Kr. e. 490-479) ő segítette a görögöket a marathóni ütközetben, cserébe a katonák elterjesztették a Pán-kultuszt Athénben is. A hellenisztikus kortól kezdve Pántól várták, hogy megmagyarázhatatlan félelmet gerjesszen az ellenfélben (páni félelem, innen származik a pánik szó). A kultusz attikai elterjedéséről tanúskodik Platón Phaidrosz című dialógusa, melyben idilli patakparti környezetben szólítják meg a múzsákat és a beszélgető felek, Szókratész és Phaidrosz.
A Pán-kultusz helyszínei nem templomok, hanem az isten egyéniségének megfelelően barlangok voltak. Pán tisztelői fenyőágakkal és cserfalombokkal koszorúzták magukat, és tehenek, bakok, juhok mellett tejet, mézet és mustot áldoztak neki. Hasonló képet ad erről Longosz regénye, a Daphnisz és Chloé, amelyben Pán aktív szereplővé is válik, hangjával elriasztja a kalózokat, s a szerelmesek egymásra találhatnak.
Római megfelelői jobbra|bélyegkép|250px|Faunus márványszobra (Louvre) A rómaiak leggyakrabban Faunust azonosították Pánnal. Faunus a római mitológiában a termékenység, a természet és a pásztorok istene volt. Pánhoz hasonlóan, ő is a vidéki táj, a ligetek, a vadon ura és rendszerint az állatok és a nyájak védelmezőjeként tisztelték. A Lupercalia ünnep (február 15.) részben Faunushoz és ez által termékenység és a tisztulás rítusokhoz kapcsolódott.
Silvanus a római vallásban az erdők, ligetek és a határvidék istene volt. Bár eredetileg különálló alak, a rómaiak gyakran rokonították Pánnal a természethez és a vadonhoz fűződő kapcsolata miatt. Inkább a földműveléshez és a birtokhatárokhoz kötődött, kevésbé az erotikus és dionüszoszi vonásokhoz, amelyek Pánra jellemzőek voltak.
A római művészetben Faunus és Silvanus gyakran kapott Pánhoz hasonló jegyeket (kecskeláb, szarv, fuvola, erdei környezet). A hellenisztikus hatások erősödésével Pán és Faunus szinte összeolvadt, így a római ábrázolásokban gyakran nehéz élesen elválasztani őket.
Ábrázolásai a művészetben Pán ábrázolása az archaikus korból (Kr. e. 6. sz) maradt fenn először feketealakos vázákon Árkadiából. Az ábrázolások túlnyomó többségében férfialakban jelenik meg, kecskefejjel, amelynek homloka közepéből magas szarvak törnek elő. Fejét rendezetlen fürtök borítják, fülei nagyok és hegyesek. Testének felső része emberi, míg alsóteste állati jellegű. Erőteljes lábait gyapjú fedi, végükön nagyméretű, hasított paták találhatók. Attribútumai közé tartozik a rövid vadászdárda, valamint a pásztorfurulya. bélyegkép|Pánról készült bronz szobor, a korai Hellenisztikus-korból. 1981-ben került elő egy ásatáson Butrintban, Albániában. A klasszikus korból is számos művészeti emlék maradt ránk, mint például Helikon-hegy közelében fekvő Leibethrioi-barlangban felfedezett terakotta figurák (Kr.e. 4-5. század). Ezek kis méretű áldozati tárgyak, amelyeket Pánnak ajánlottak fel, s feltehetően az ifjúság felnőtté válásának rítusaihoz kapcsolódtak. Megjelenésük szorosan illeszkedik a klasszikus kor vallási és társadalmi kereteihez, amikor a poliszközösség életében kiemelt jelentőséget kaptak a beavatási és átmeneti rítusok.
Pán ábrázolásai gyakoribbá válnak a hellenisztikus művészetben. Megjelenik az ifjú Pán és az öreg Pán kettőssége. Míg az öreg Pán ábrázlása szakállas, groteszk és vad, addig fiatalabbik változata kecskelábú, ifjú szatír kinézetet vesz fel. Bár Pán és a szatírok eredetileg különálló alakok voltak, a klasszikus átmenet során, a hellenisztikus korra az ábrázolásuk és funkciójuk egyre inkább összemosódott, s végül a római kultúrában szinte elválaszthatatlanokká váltak.
Az ókori görögök kimondottan csúnyának ábrázolták a kecskelábú istent mind vázaképeken, mind szobrokon. A római művészetben Pán (illetve Faunus) gyakran pásztori környezetben jelenik meg, például hegyek, erdők vagy legelők között, kezében pásztorbot vagy síp található, hangsúlyozva muzikalitását és a természeti élethez való kötődését. Pán/Faunus ábrázolása általában dinamikus mozgással, táncoló vagy zenélő pózban történik, tükrözve a természet életerejét és a pásztori élet örömét.
A kereszténység elterjedésével Pán, ábrázolása jelentős változáson ment keresztül. A keresztény vallás előretörésével és a pogány kultúrák háttérbe szorulásával Pán figurája fokozatosan összemosódott a keresztény démonológia alakjaival, különösen a Sátánnal. Ez a folyamat elsősorban a középkorban volt meghatározó, amikor Pán és a hozzá hasonló lények, mint a faunok és szatírok, a keresztény művészetben részben alllegórikus alakokként éltek tovább, démonikus jellegekkel ötvöződtek. A 4. században Hippói Szent Ágoston volt az egyik első, aki Pánt és a szatírokat démonizálta. Célja az volt, hogy Pánt negatív fényben tüntette fel, hozzájárulva a görög népi kultusz fokozatos eltűnéséhez. bélyegkép|Luca Signorelli (1445-1523) Pán iskolája (tempera, kb 1490). A festmény elpusztult a Második világháborúban. bélyegkép|Rubens, A fekvő Pán, kb 1610.