Imperator Caesar Marcus Aurelius Verus Augustus, általánosan elterjedt néven Marcus Aurelius császár, született Marcus Annius Catillius Severus (Róma, 121. április 26. – Vindobona vagy Sirmium, 180. március 17.) – a Római Birodalom császára (161 – 180), sztoikus filozófus, író.

Machiavelli szerint az "öt jó császár" Nerva (96–98), Traianus (98–117), Hadrianus (117–138), Antoninus Pius (138–161), Marcus Aurelius (161–180) közül az utolsó, ő a "római béke" időszakának utolsó császára is, a viszonylagos stabilitás időszakának utolsó császára, amely még Augustus uralkodása alatt kezdődött.

Uralkodását katonai konfliktusok jellemezték. Keleten a Római Birodalom sikeresen harcolt az újjáéledt Pártus Birodalommal és a lázadó Örmény Királysággal. Marcus Aurelius legyőzte a markomannokat, a kvádokat, a szarmata jazigokat a markomann háborúkban. Ezek és más germán népek azonban továbbra is fenyegetést jelentettek a birodalom számára és a fegyverszünet ellenére nagyon gyorsan kiújultak a fegyveres konfliktusok. Ezenkívül 165-166 körül kitört az ún. „antoninusi pestis” néven ismert súlyos járvány, amely hosszú időn át pusztította a birodalom lakosságát.

Az uralkodása végén, 170 és 180 között született Elmélkedések című írásai jelentős forrásai az ókori sztoikus filozófia modern kori megértésének. Ezeket az írásokat filozófusok, uralkodók és politikusok méltatták még évszázadokkal a halála után is.

Élete Családja és ifjúkora

Ragadványneve Verus helyett anyai nagyapja után lett Catillius Severus. Dédapja Marcus Annius Verus Hispaniából származott, családjából ő lett először szenátor. Nagyapja – szintén Marcus Annius Verus – Vespasianus idején kezdte politikai karrierjét és Hadrianus idején már harmadszor volt consul és Róma praefectusa.

Apja Marcus Annius Verus, praetor, Antoninus Pius császár feleségének fivére, anyja Domitia Lucilla. Előkelő hispániai (Baetica provincia, Ucubi kisváros), konzuli család (Annius) fia, az Antoninusok császári házának rokonságához tartozott. Édesapja korán meghalt, nagyapja nevelte és kisgyermek korától Róma leggazdagabb, patriciusok lakta részén (Collis Caelius) élt. – Fiatalon Hadrianus császár kedvelte tehetségéért, művelődési készségéért, igazságra törekvéséért, tetterejéért. – Kora gyermekkorának tanítói után tanárai közt volt Diognetus, Alexander Cotiaeum, Trosius Aper és Tuticius Proculus. Bölcseleti (retorikai) tanulmányokkal foglalkozott Herodes Atticus, Marcus Cornelius Fronto és Junius Rusticus vezetésével. Görög nyelvre, irodalomra Aninus Macer, Caninius Celer és Herodes Atticus oktatták, míg filozófiából Quintus Junius Rusticus és Apollóniosz Chalcedon személyes ismertsége volt rá a legnagyobb hatással. Formális tanulmányait a jogtudomány megismerésével fejezte be. Műveltségével – különösen görögtudásával – korának arisztokrata fiataljai közül is kiemelkedett.

Már hatéves korában – Hadrianus ajánlásával, szokatlanul fiatalon – a lovagrend (Ordo equester) tagja lett (127), majd – ugyancsak kivételezett módon – bekerült a Salii papi kollégiumba (128), ahol az évente sorra kerülő ünnepségeken nagyon komolyan teljesítette feladatait, amikre később is megelégedéssel, örömmel emlékezett vissza. Kora ifjú éveit Rómán kívül, a Birodalom határán vagy vidéken igazgatási munkával, a helyi ügyek intézésével töltötte. Amikor visszatért a városba (135), fiatal arisztokratákkal és a császári család tagjaival együtt dolgozott a Róma városának, kikötőinek, valamint a város környékének alapvető hatósági ügyeit intéző prefektusi hivatalban, részt vett vallási ünnepek megszervezésében is. Ezzel a munkával gyakorlatában ismerte meg a közigazgatás szinte minden területét, feladatát. – Quaestor (139), majd konzul (140) volt, de megismerkedett a Birodalom pénzügyeivel és a pénzügypolitikával is (triumvir monetalis). Végül Tribunicia potestas lett (147).

Hadrianus halála után Antoninus Pius, Hadrianus kívánságát teljesítve, Lucius Verussal együtt adoptálta (138). A következő években magas tisztségeket töltött be, és 145-ben feleségül vette a császár lányát, Faustinát (Annia Galeria Faustina II – 130–176). Fogadott apjának, apósának hű és meghitt fiaként/barátjaként osztozott az uralkodás gondjaiban és jártasságot szerzett a császári hatalommal járó feladatok megoldásában. Miután megismerkedett a sztoicizmus eszméivel, azoknak megfelelően igyekezett élni. Így lett a sztoicizmus egyik legjelentősebb római képviselője. Császárként, a birodalmat ért súlyos csapások alatt is bátorságával, kötelességei kitartással történő teljesítésével, ha kellett az egyéni örömökről való lemondással, önmegtartóztatással, sokszor kimerülten és kételkedve, a konfliktusokban a természet törvényeinek megfelelően rendezett élettel, az emberi életben a tökéletesség felé törekedve is a sztoikus erényeket követte, azoknak szentelte magát.

„Szerezd… meg magadnak azt, ami… tőled függ: légy őszinte, méltóságteljes, munkabíró, ne hajhászd az élvezetet, ne elégedetlenkedj sorsoddal, légy kevéssel beérő, jóindulatú, szabad, komoly, keresetlen, nagylelkű. Nem érzed-e, hogy mennyi mindent meg tudnál szerezni, amire nem hozhatod fel kifogásnak az alkalmatlanságot, a rátermettség hiányát? Te pedig szántszándékkal alatta maradsz a mércének? Vajon a rátermettség hiánya kényszerít rá, hogy zúgolódj, az élethez görcsösen ragaszkodj, hízelegj, testi állapotodat okold, hogy tetszelegj, hogy komolytalan légy, hogy lelkednek annyi nyugtalanságot okozz? Nem!, az istenekre nem! Mindezeket a hibákat már régen levetkőzhetted volna, s legföljebb csak azzal vádolhatnának, hogy valóban lassúbb, nehezebb felfogású vagy. Ezen is segítened kell azonban gyakorlással, s nem szabad elnézned magadnak ezt a mentségedet, vagy éppen tetszelegned benne.”Marcus Aurelius elmélkedései – 5. könyv 5.

Társuralkodó

bélyegkép|Marcus Aurelius mellszobra, Capitolium Múzeumok, Róma Amikor Antoninus Pius meghalt (161. március 7.), zökkenőmentesen és osztatlan támogatással vette át a hatalmat, úgy, hogy Lucius Verus lett a társuralkodója. Sokat tettek a Rómában kitört éhínség enyhítésére, lecsendesítették a Germania Inferior és Britannia provinciákban kitört lázadásokat.

A közös uralkodást többek között a katonai igények is indokolták, mivel uralkodásának egész időtartama alatt a Birodalom háborúkat viselt különböző külső ellenségekkel. A csapatok irányítását nagy tekintélyű személyre kellett bíznia, hiszen a császár egymaga egyidejűleg nem vezethette a germánok és a Pártus Birodalom támadásai elleni harcokat. Tábornokot sem nevezhetett ki a római légiók vezényletére; a korábbi népszerű katonai vezetők, mint például Julius Caesar vagy Vespasianus arra használták a katonaságot, hogy megdöntsék a fennálló hatalmat és magukat választassák meg császárnak. Ő úgy oldotta meg a problémát, hogy Verust elküldte a keleti légiók élére. Verus elég tekintélyes volt ahhoz, hogy biztosítsa a csapatok lojalitását, ugyanakkor elég hatalmas volt ahhoz, hogy keveset nyerjen az ő megdöntésével, az egyedüli, az önálló császári hatalommal. A terve bevált; Verus hűséges társa maradt a pártus-hadjárat után bekövetkezett haláláig. A társcsászárság emlékeztetett a római köztársaság politikai berendezkedésére, amely nem engedte meg, hogy egyetlen személy birtokolja a legfőbb hatalmat.

Háborúi

Uralkodása szakadatlan háborúkkal telt el. A támadó pártusok elleni hadjáratokat (161–166) tábornokai vitték sikerre. A keletről hazatérő sereg azonban pestist hurcolt magával, amely fertőzésével szörnyű pusztítást végzett az egész Birodalomban. Eközben a Dunán átözönlő germán törzsek feldúlták az észak-itáliai Opitergiumot. Megostromolták Aquileiát, és városáig nyomultak előre, ahonnan csak súlyos harcok árán sikerült őket visszaverni. Győzelmét Rómában emlékoszlopon örökítették meg. Lucius Verus halálát (169) követően egyedüli uralkodóként fogott hozzá Pannonia védelmi problémájának megoldásához.

A hadi költségek fedezésére elárvereztette a császári kincstárat és gondosan készülve indult Pannoniába. A harcok nagy kiterjedésű frontszakaszon és több, egymástól távol eső helyen folytak. Előbb a markomannok és kvádok, egy évre rá pedig a szarmaták, jazigok ellen győzött (170–174; 175).Markomann-háborúk (162–173; 177–179/180) A markomann–kvád–szarmata-jazig törzseknek a Római Birodalom elleni támadásai a népvándorlás népmozgásaival együtt, annak részeként érthetők meg. A germán törzsekhez tartozó markomannok és kvádok a Dunától északra támadták Noricum, de leginkább Pannonia provinciát, míg az iráni eredetű szarmaták, szövetkezve a markomanokkal, a Tisza–Duna közéről, illetve a Tiszántúlról Dáciára és Pannoniára jelentettek veszélyt. A támadásokat a keleti (osztro-) gótok, a vandálok és a burgundok törzseinek mozgása következményeként, illetve a Birodalom katonai meggyengülésével együttesen lehet értelmezni. Első markomann háború (162–173) 2 irányból érkezett a támadás: a Birodalom nyugati területeit, Raetia és Germania Superior provinciát, támadták meg germán törzsek, majd a Pannóniából indítandó római büntetőakció elmaradása, támadásra késztette a markomannokat, aki átkelve a Dunán a római csapatokkal történő megütközés előtt visszavonultak a Dunán túli területeikre (168/169). – Területeik békéjének tartós biztosítása érdekében a rómaiak támadást intéztek a jazigok ellen, ám a markomannok és kvádok északon Carnuntumnál betörtek a Birodalomba és jelentős eredményeket értek el. Feldúlták Opitergiumot, és ostrom alá vették Aquileiát (170). A római ellentámadás sikeres volt, átkeltek a Dunán előbb megverték a markomannokat, jazigokat (171), majd a kvádokat kényszerítették békekötésre (173). Második markomann háború (177–178/180) Míg Marcus Aurelius keleten tartózkodott addig a kvádok fellázadtak a rómaiakkal kötött béke ellen. Hozzájuk csatlakoztak a markomannok is. A rómaiak átkelve a Dunán a lázadó törzsek földjén – döntő csatával Laugaricio közelében (a mai Trencsén) – arattak győzelmet, kényszerítve békefeltételeik elfogadására őket. (A császár a győztes harcok végén halt meg.)