Az újlatin nyelvek vagy román nyelvek egymással igen közeli rokonságban álló modern nyelvek, amelyek az indoeurópai nyelvek italikus (itáliai) csoportjába tartozó latin nyelv beszélt változataiból alakultak ki. Napjainkban hozzávetőlegesen 850 millió anyanyelvi beszélője van e nyelveknek világszerte, főleg Amerikában, Európában és Afrikában. Az újlatin nyelvű európai országokat összefoglaló néven Romaniának is nevezik.
Az összes újlatin nyelv az ún. vulgáris latinból származik, ami Róma valóságos, tehát beszélt nyelve volt, és melynek változásait az irodalmi nyelv jóval kevésbé, vagy egyáltalán nem követte (azaz már igen korán kétféle nyelvállapotról beszélhetünk), és a különbség utóbb egyre nagyobb lett (bár az irodalmi nyelv, melyből aztán a középkor nemzetközi nyelve lett, maga is sokat változott közben). Tekintve, hogy az oktatásban mindenkor mutatkozott igény arra, hogy a beszélt nyelvet újra és újra közelítsék az ideálisnak elképzelt aranykori állapotokhoz (a legnagyobb presztízsű szövegek és a latin Biblia nyelvéhez), a folyamatos átalakulás egy bonyolult kölcsönhatás volt az írott és beszélt nyelvváltozatok között.
Az i. e. 3. század és i. sz. 2. század között a latin vált az uralkodó nyelvvé a Földközi-tenger térségében az Ibériai-félszigettől a Balkánig. A latin volt a birodalom nyugati felében az érvényesülés, a kereskedelem, a jog (utóbb pedig a kereszténység) nyelve, az áttérésre tehát sokféle erőteljes motiváció hatott. A római provinciákban változatos tendenciák érvényesültek, s meglepő gyorsasággal merült feledésbe számos helybeli nyelv, és a kulturális asszimilálódás is igen erőteljes volt, mivel a birodalomnak nem volt sem közös nyelvi, sem közös kultúrpolitikája. Az idő múltával a vulgáris latin területi változatai folyamatosan elkezdtek helyi nyelvjárásokká, dialektusokká fejlődni. Ez a változás az 5. században a Római Birodalom felbomlása után tovább gyorsult, és elvezetett a ma ismert újlatin nyelvekhez, úgymint: portugál, spanyol, katalán, francia, olasz és román. A 15. századra az újlatin nyelvek túllépték Európa határait és a spanyol, portugál és francia terjeszkedés során eljutottak Amerikába és Afrikába. Napjainkban már az újlatin nyelvek anyanyelvi beszélőinek kétharmada Európán kívül él.
Az újlatin nyelvek pontos besorolása mindamellett nem túl egyszerű, mivel (összevetve az egyéb indoeurópai rokon nyelvekkel) még mai állapotukban is igen közel állnak egymáshoz, ún. dialektális kontinuumot alkotva. Így az egyszerűbb szövegkörnyezetekben valamennyiük között – legalább írásban – elég jó a kölcsönös érthetőség: például egy elegendő nyelvérzékkel rendelkező spanyolul beszélő szóban alapvetően meg fogja érteni a galiciai portugált, a katalánt és az olaszt, írásban a portugált, a franciát és a románt is.
Felosztásuk, csoportosításuk bélyeg|300px|Újlatin nyelvek Európában
Az újlatin nyelvek részletesebb felosztása tekintetében mindmáig nincs egységes álláspont; a különféle csoportosítások más és más szempontokat vesznek figyelembe. Valamely nyelv konzervatívabb vagy újítóbb volta a romanizáció korával állhat kapcsolatban, illetve a szélső területek gyakran mutatnak régiesebb vonásokat a nagyobb forgalmú, dinamikusan fejlődő városokkal szemben, ezzel magyarázható többek között a szárd, a keleti újlatin nyelvek, illetve az iberoromán nyelvek hagyományőrzőbb viselkedését a latintól legmesszebbre került francia és északolasz nyelvekkel szemben.
A hagyományos nyelvészeti besorolás területi, illetve bizonyos hangtani és nyelvtani tulajdonságok alapján csoportosítja az újlatin nyelveket. E felosztás szerint a keleti újlatin nyelvek azok, amelyekben a szóközi zöngétlen zárhangok megmaradnak, és a többes számot magánhangzóval (-i, -e) képzik; a nyugati újlatin nyelvek pedig azok, amelyekben a szóközi zöngétlen zárhangok zöngésülnek, esetleg réshanggá válnak, a többes számot pedig -s hozzáadásával képzik; míg a kettő között átmenetet képeznek az olaszországi dialektusok. A választóvonalnak e tekintetben a La Spezia–Rimini olasz városokat összekötő képzeletbeli egyenes tekinthető, amelytől északra, illetve nyugatra a nyugati újlatin nyelveket, délre, valamint keletre pedig a keleti újlatin nyelveket beszélik. A csoportosítás ily módon a következőképpen alakul:
ÚJLATIN NYELVEK Nyugati és itáliai újlatin nyelvek Nyugati újlatin nyelvekVNY p. 1469 [újlatin nyelvek]: „Néhány lényeges ponton (pl. főnevek többes száma, latin magánhangzóközi mássalhangzók kezelése) a nyugati ~ együttesen állnak szemben a keletiekkel; a két terület határa a La Spezia és Rimini északolasz városok közé húzható képzeletbeli vonal, amely így az adott szempontokat tekintve, az olasz nyelvterületet is kettéosztja: északira és délire, ill. keletire és nyugatira.” Iberoromán nyelvekVNY p. 1469: „iberoromán (a római kori Hispánia területén kialakult nyelvek)” portugál és galiciai spanyol, asztúriai és aragóniaiA lexikon a „spanyol” címszó alatt tárgyalja mint „aragónai nyelvjárás” (VNY p. 1263: „A ránk maradt első spanyol szövegek ún. Glosszák, azaz egyházi latin kéziratok (prédikációk, bűnbánati előírások) lapszéleire és sorközeibe iktatott ~ nyelvű szómagyarázatok; a legrégebbiek a San Millán-i és silosi kolostorból származnak, és aragóniai-navarrai nyelvjárásban készültek a X. sz.-ban”). katalán Galloromán nyelvekVNY p. 1469: „galloromán (galliai) nyelvek” okcitán (és dialektusai) francia (és dialektusai: vallon, pikárd stb.) rétoromán dialektusok (romans, ladin és friuli) galloitáliai (északolasz) dialektusok (emilián–romanyol, ligur, lombard, piemonti, velencei) Déli csoport szárd dialektusokA többes szám, valamint a magánhangzók közötti [p, t, k] zárhangok kezelése tekintetében a nyugati újlatin nyelvekhez sorolandó; egyéb vonatkozásban azonban a dél-itáliai nyelvváltozatokkal (szicíliai, calabriai), valamint a korzikaival mutat egyezéseket. Itáliai nyelvekA lexikonban csak „olasz” és „korzikai” bejegyzés található; a többi nyelvváltozatot olasz nyelvjárásként kezeli. olasz, nápolyi és calabriai dialektusok, valamint szicíliai korzikaiTörténetileg toszkánai nyelvjárás (ahogy a sztenderd olasz alapja is), hangtanilag azonban a szárdhoz, valamint a dél-itáliai dialektusokhoz áll közelebb. Keleti újlatin nyelvekVNY p. 1469: „keleti romanitás: román, valamint a már kihalt dalmát.” román, valamint az aromán, isztroromán és meglenoromán nyelvváltozatokA lexikon e nyelvváltozatokat a „román” címszó alatt, csak mint „román nyelvjáráscsoport”-okat tárgyalja. dalmát †
Egy másféle csoportosítást az Ethnologue kiadvány tartalmaz.Lásd: Ethnologue report for Romance
Történetük A „vulgáris latin”
250px|bélyegkép|A Római Birodalom területe
A hagyományosan úgynevezett „vulgáris latin” mára már kissé elavult, téves alapokon nyugvó kifejezés a latin nyelv mindenkor élő és beszélt változataira. A latin kezdetben egy igen kis területen beszélt nyelvváltozat volt Itáliában, olyan nagy fontosságú és magasabb kultúrát közvetítő nyelvek mellett, mint például a nem indoeurópai eredetű etruszk, vagy a görög. Máig érthetetlen, hogyan terjedhetett el a latin a későbbiekben oly nagy mértékben, hiszen fordítva is történhetett volna: ha nevezetesen az etruszk válik Itália kultúrnyelvévé, akkor nagy valószínűséggel ma nem is beszélhetnénk újlatin nyelvekről. Amikor Róma felülkerekedett és meghódította először Itália többi részét, a római katonák által beszélt latin már akkor mutatott különféle szubsztrátum hatásokat (indoeurópai: kelta, oszk-umber, görög; illetve nem indoeurópai: etruszk, rhaetiai stb.). E hatásoknak köszönhető például az észak-itáliai és az összes nyugati nyelvjárásban a szóközi [p, t, k] zöngésülése [b, d, g] majd eltűnése bizonyos területeken. Mivel a latin ily módon a valóságban beszélt, élő nyelv volt, amely – mint minden nyelv – folyamatosan fejlődött, nem beszélhetünk úgy egy vulgáris latinról, mint a latintól eltérő nyelvről, hiszen a vulgáris latin volt maga a latin. Ugyanakkor egy fogalom nem utalhat egy dologra és egyidőben annak az ellenkezőjére, következésképpen a vulgáris latin, mint egységes nyelv, soha nem létezett. A folyamat éppen ellenkezőleg zajlott le. Róma terjeszkedése és a Mediterráneum meghódítása után szükségesség vált egy egységes, a közigazgatásban, a provinciák közötti kommunikációban és kultúra közvetítésében nélkülözhetetlen irodalmi nyelv kimunkálása, vagyis egy mesterséges nyelvi állapot létrehozása a nyelv szabályozásával, sztenderdizálásával: ennek eredménye az a klasszikus latin, amelyet ma csak latinként említünk.
A beszélt latin persze eközben folyamatosan fejlődött, regionális változatokra bomlott. A Római Birodalom széthullása után és a germán, arab hódítások folytán a közös irodalmi nyelv hatása egyre csökkent, a római provinciák közötti kommunikáció megszakadásával és az analfabetizmus növekedésével pedig az egyes latin nyelvjárások közötti különbségek kiéleződtek. A „barbár népek” (germánok, arabok) hódításaival azonban idővel kialakult egy törekvés az irodalmi latin, mint a művelt nyelv visszaállítására, azonban ezt már a nép nem értette: a hivatalos szövegeket le kellett fordítani az – azelőtt írásban nem létező, csak a mindennapi érintkezésben használt – élő latin nyelvjárásra. Ennek eredményeként születtek meg fokozatosan azok az iratok, amelyeket ma az újlatin nyelvek első emlékeinek nevezünk. Amennyiben viszont ragaszkodunk a hagyományos „vulgáris latin” megnevezéshez, mivel ez – a fentebb leírtak alapján – a mindenkor beszélt latin nyelvváltozatokra utal, valójában ma is „vulgáris latinul” beszélnek az olaszok, a spanyolok, a franciák, stb.
Az önálló újlatin nyelvek kialakulása a 3–7. századra tehető, azonban az első írásos emlékek csak a 9–10. századból maradtak fenn. Mindazonáltal csak a 13. századtól beszélhetünk valójában megszilárdult, már az irodalomban is használt önálló újlatin nyelvekről. Említést érdemel, hogy az első írásos emlékeknek nevezett szövegek készítői nem voltak tudatában annak, hogy már egy újlatin nyelvjárásban írtak: a scriptorok csupán a nép által beszélt és érthetőbb nyelvre fordították a mesterséges irodalmi nyelvet, és az általuk önkéntelenül elkövetett „hibák” (pejoratív értelemben „vulgarizmusok”) voltak a szövegekben elrejtett már újlatin (francia, spanyol, olasz stb.) szavak. E nyelvemlékek és a latin szövegekben elszórt újlatin elemekből annyi bizonyos, hogy ezek a nyelvek beszélt formájukban már a 7. században létezhettek.
A Római Birodalom felbomlása után A Római Birodalom felbomlása után az 5. században a germán, szláv, hun és egyéb törzsekkel folytatott háború során a Római Birodalom keleti területei elszakadtak a többi résztől (Keletrómai Birodalom), majd a Balkánon a latin helyét átvették a szláv nyelvek, és terjeszkedésük folyamán elszigetelték a román nyelvet beszélők területét a latin nyelvű világtól, amihez még az is hozzájárult, hogy beszélőik az ortodox (görög rítusú) egyházhoz tartoztak. A román nyelv innentől kezdve külön fejlődési útra lépett. A nyugati területeken a germán törzsek folyamatos betörései bomlasztották a birodalmat, ami a kereskedelemnek és a belső emberáramlásnak szabott gátat. Ez az elszigeteltség vezetett a nép körében a helyi nyelvváltozatok megjelenéséhez, bár a hivatalos életben még mindig csak a klasszikus aranykori latin volt elfogadott, amit már a nép egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben értett meg. Az írott és beszélt nyelv eltávolodása egyfajta tudathasadásos állapotot idézett tehát elő a beszélők körében: az iskolában oktatott nyelvváltozathoz képest a beszélt mindig „közönségesebbnek”, „rontottnak” minősült egészen addig, amíg a 9–10. században polgárjogot nem nyertek a dialektusok, és elkezdték írásban is használni őket. Erre a korra datálódnak az ún. „újlatin nyelvemlékek”, azaz a területi vulgáris dialektusok első írásos emlékei.
A 10. századra a helyi nyelvek számos változáson mentek át és egyre jobban eltávolodtak egymástól: az 5. századra elvált egymástól a keleti újlatin nyelvek és a nyugati újlatin nyelvek ága;