Bajsa (szerbül Бајша / Bajša) a Szerbia északi részét képező Vajdaság egyik kis faluja. Bácska szívében, Topolya község részeként, Topolyától 5 km-re délnyugatra fekszik a Telecskai-löszhátság közepén 101 méteres tengerszint feletti magasságon. A falut forgalmas műút szeli ketté, amely Kulára vezet, valamint Pannóniát Bajsával egy helyi jellegű út köti össze. 1991-ben 2641 lakója közül több a magyar, de élnek itt szép számban szerbek és szlovákok, immár háromszáz éve békességben. A lakosság száma sajnos csökken, 20 személlyel évente.
Története Középkori lelőhelyek Bajsa környékén A mai Bajsától egy kilométernyire délre, a Bács-ér völgyének nyugati magas partján, amely félszigetszerűen emelkedik ki környezetéből, egy templom romjai és egy körülötte elhelyezkedő temető találhatóak. A települést a magyarok hozták létre. Ezt a régészeti lelőhelyet Kecskés-partnak nevezik. Az 1977 nyarán, a lelőhelyen végzett próbaásatásokból annyi derült ki, hogy az itt található téglatemplom román stílusban épült a 11. vagy a 12. században. Ez a templom egyes feltételezések szerint a tatárjárás alkalmával pusztult el. Az építőanyagot ismeretlen helyre szállították. Később ugyanezen a helyen egy kisebb méretű templom épült. Ez a templom a török hódoltság idején pusztult el. Az ásatásokat végző Szekeres László régész szerint biztosra vehető, hogy a középkori Nagybajcs (Nagybaych), azaz Nagybajsa itt helyezkedett el.
Bajsától északra, a volt Vojnits Stufi-szállás közelében, a Bács-ér topolyai és moravicai ágának (az úgynevezett Nyári-völgy) összefolyásánál, a patakok által határolt területen 1956-ban, terepbejárás alkalmával középkori cserepeket találtak, ami elpusztult településről tanúskodik. Itt, a topolyai ág völgyének a túloldalán, elpusztított temető található.
Az előbb említett lelőhelyekről északabbra található az úgynevezett Kertek hátulja nevű lelőhely. Itt a völgyből kiemelkedő partból az ötvenes évek közepe táján az építkezéshez sok földet hordtak el minden ellenőrzés nélkül, s így meghatározatlan számú szarmata és középkori sírt tettek tönkre. Erről a lelőhelyről 1956-ban a szabadkai múzeumba került néhány, a 15.-16. századra jellemző ruhadísz (aranyozott ezüstkorong, levéldíszes, négyszög alakú, aranyozott veret).
Ezek a lelőhelyek nincsenek írásos dokumentumok alapján azonosítva, ezért történelmi neveikkel kapcsolatban csak feltevésekre hagyatkozhatunk.
A középkori Bajsa az írásos emlékek alapján A 13. és a 14. században vidékünk települései a Duna és a Tisza mentén csoportosultak. Később az emberek mindjobban Bácska közepébe húzódtak vissza, elsősorban patakok, mocsarak és lápok mellé, és főleg a völgyekbe. Itt találtak nádat a kunyhók és a putrik (földbe vájt kunyhók) tetőzetéhez, jobb feltételek mellett halászhattak és vadászhattak, valamint vizet találtak a száraz nyári hónapokban is. A völgy védte a nagy szelektől az ott lakókat, amelyek a nagy tüzek okozói voltak, s gyakran egész falvakat pusztítottak el.
Egy patak mellett, amelyet ma Krivajának (a népnyelvben még: Krivajnak, Sáncnak, Barának) hívnak, alakult meg és indult fejlődésnek Bajsa. A Krivaja patakot magyarul említik még Bács-érnek is. Ez egy nagy kiterjedésű mocsár volt, amely mai folyó-alakját a 19. és a 20. század fordulóján végrehajtott vízszabályozások után nyerte el.
Bajsa nem mindjárt a mai nevén jelent meg a történelmi feljegyzésekben. A kalocsai László püspök 1334-ben Károly királlyal javakat cserélt, és ezen javak közt említi: "Zurduch in comitatu Bachiensi" - azaz Szurdok a Bács vármegyében. A „Szurdok” név jelentése: víztől kivájt, meredek falú, keskeny, mély völgy. Ezen a néven említik ezt a helyet, amely feltehetően fél kilométernyire nyugatra terült el Bajsa határától 1774-ben. A mai Bajsa már magába foglalja ezt a területet. Szurdok a Krivaja pataktól délre helyezkedett el.
Mátyás király e vidéket édesanyjának, Szilágyi Erzsébetnek ajándékozta, a környező településekkel együtt (ezek a falvak név szerint: a bácskai Györgyén, Bajmok, Nagyfény, Csantavér, Pacsér, Nagybajsa, Kisbajsa). A mai Bajsától 1 km-re (ahol a 18. század végén a zombori a bajai úttal találkozott) terült el az úgynevezett Nagybaych, Nagy Bajsa, amely a török hódoltság alatt teljesen megsemmisült. Itt egy magaslaton megtalálhatók a régi templom maradványai. Ezt a magaslatot a bajsaiak ma Templomhegynek nevezik. Nagy Bajsa szomszédságában volt Fybaych, azaz Kis Bajsa, amelyből a mai Topolya fejlődött ki. Szilágyi Erzsébet ezekről a területekről származó jövedelmekből fényes udvart tartott és pazar életet élt. Ebből a tényből következik az, hogy ezek a területek betelepítettek voltak, sok megművelt területtel. A megművelt föld nagysága 1526-ig folyamatosan nőtt. 1485-ben a Dóczikat említik, mint Bajsa tulajdonosait, akiknek nem volt fiú utódjuk, és ezért az akkor uralkodó magyar király, Ulászló, Bajsát a Both-testvéreknek (András és Ambrus) ajándékozta. 1504-ben Bajsa Corvin Jánosé lett.
Bajsa a 15. század közepétől a mohácsi vészig fokozatos fejlődésen ment keresztül. A törökök kiűzése után, a kézzel rajzolt térképeken házak, kutak, szántók és szőlőskertek vannak berajzolva az utak mentén. Ha tudjuk, hogy a török uralom alatt Bajsa fejlődése teljesen megállt, nagy biztonsággal megállapítható, hogy ezek a létesítmények a mohácsi csata előtti időszakból származnak.
Egyes források szerint Bajsától nyugatra szintén volt lakott hely, amit Hímesegyházként említenek 1462-ben és 1504-ben, északabbra Nagy Völgy nevű településről tudunk.
A török hódoltság alatt A kalocsai érsekség a török hódoltság alatt is szedett egyházi járandóságot a híveitől, de csak azokon a helyeken, ahol nem volt török helyőrség. Így Bajsára 24 pénzegység és egy pár csizma egyházi adó volt kiróva. Annak ellenére, hogy a földbirtokosok északi országrészekre húzódtak a törökök elől Bajsán nem állt meg az élet.
Bajsát 1580-ban a szabadkai náhije (náhi – török közigazgatási kerület) falujaként említik meg 22 házzal, amelyek lakói adót fizetnek. 1590-ben a falu már a zombori náhihez tartozott, 27 házzal.
A török adózási könyvek szerint 1639-ben: Nagy Bajsa 26 ház, Kis Bajsa 21, Pacsér 16 ház, Szabadka város 49 ház. Ezekből az adatokból arra következtethetünk, hogy Bajsa a környező települések között, igen fejlett volt. A török elnyomás vége felé, újra fejlődésnek indult.
Érdekességként kiemelhető az a tény az, hogy alig esik szó az ezekre az időkre nagyon is jellemző rablásokról és fosztogatásokról, míg a szomszédos Szerémségben és Szlavóniában igen gyakori volt az ilyenfajta jövedelemszerzés.
A török hódoltság (ezen a vidéken több, mint 170 év – 1526-tól mohácsi csata 1697-ig zentai csata) időszakában semmilyen fejlődés nem figyelhető meg ezen a vidéken. Ugyanakkor nem beszélhetünk Bajsa elnéptelenedéséről sem, mint ahogy az bizonyos más helyekre jellemző volt ez idő alatt. A törökök Bajsát 1686-ban elhagyták, a környező településekkel egyetemben. Bajsa lakosságának a teljes nyugalmat, a török betörő, portyázó csapatoktól. A török fennhatóságot az osztrák fennhatóság követte.
A zentai csata után Buda visszafoglalása után (1686. szeptember 2.) és a szegedi török helyőrség visszavonulása után a mai Bácska területe felszabadult a török hódoltság alul. Ám portyázó török csapatok be-betörtek a Tisza túloldaláról, ami ekkor még török fennhatóság alatt állt, fosztogatták és rablácra verték a lakosságot. Az ilyen fegyveres betörések alkalmával a lakosság tömegesen menekült mocsaras, lápos területre, ahová a fegyveres rablóhordák már nem üldözhették őket. A biztonságosabb életfeltételeket az 1697-es év hozta meg. Ebben az évben Savoyai Jenő vezette keresztény seregek Zentánál elsöprő győzelmet arattak a török sereg felett.
A nyugalom nem tartott sokáig. Bajsa a Bácska nagy részével együtt elpusztult a kuruc-labanc csatározások során a Rákóczi-szabadságharcban, amely 1703-tól 1711-ig tartott. A szatmári béke (1711) után a falu kamarai igazgatás alá került. A kamara különböző jószágkereskedőknek adta bérbe Bajsa elnéptelenedett határát, ezen a területen legeltették állataikat. Ezek jelentették a környék lakosságát, putrikban vagy kunyhókban éltek. Egyedüli beruházást a kisebb földterületek megművelése és az állatok itatására alkalmas ásott kutak jelentették. Ezeknek a kutaknak az ásása jelentős befektetés volt, ezért csak a tulajdonos használhatta őket, másoknak fizetni kellett a használatért. A puszta bérleti díjáról nem maradtak fenn pontos adatok, de általában tízéves időszakra adták őket bérbe.
1751. június 25-én Mária Terézia a bajsai pusztát Zako Stevannak adományozza, azzal, hogy köteles betelepíteni. Zákó Stevan 1751. március 1-jén nemesi oklevelet kapott a törökök ellen vívott harcaiért, a tiszai határőrvidék megszüntetése után. A tiszai határőrvidéket a zentai csata után hozták létre a portyázó török csapatok betörései semlegesítésére. 1751-től válik Bajsa újra faluvá. Miután a környéken csak Topolya betelepítés kezdődött meg, a lakosságot távolabbról kellett toborozni. Az első ideérkező magyarok és szlovákok a Felvidékről, a szerbek pedig a határőrvidékről érkeztek. Az első telepes csoport negyven szerb család volt. A földesúr az első évben a telepeseknek földet osztott ki, felszántatta és bevettette és az első aratásig megélhetést biztosított a betelepülteknek. Felszabadította őket a hűbéri adók alól egy évre, azokat akik szőlőtermesztéssel foglalkoztak öt évre mentette fel az adó alól.
Zako Stevan anyagi gondokkal küszködött, a betelepítés költségei és bizonyos gazdálkodási nehézségek miatt. Az új földbirtokos, hogy visszafizesse kölcsöneit 1759-ben Bajsa felét eladta a módos Vojnits fivéreknek, Lukácsnak és Jakabnak, 13 000 forintért. A Vojnits fivérek hamarosan megszerezték a kegyúri jogokat is. A Vojnits családtagok később egymás között osztották fel Bajsa felét. A falu további életét, e kettőn kívül, több nemesi család is meghatározta (Falcionon, Lelbachok, Fernbachok, Wamoscherek). Zako Stevan halála után fia, Petar örökölte Bajsó alsó részét. Bajsa egyik fő utcája ma is a Zako nevet viseli.
A falu lakóinak száma az 1750-es években gyakran változott, mivel az egész Délvidéken újratelepítés ment végbe, így a lakosságnak voltak választási lehetőségei.
A bajsaiak földműveléssel, állattenyésztéssel és kisipari tevékenységekkel foglalkoztak. A 18. század közepén a földművelés fő terméke a káposzta, a borsó, a szőlő és a köles volt. Később, pedig a len, bab, a cirok és a kukorica, valamint a búza, az árpa és a zab. Az állattenyésztés területére főleg a marhatenyésztéssel foglalkoztak, kisebb mértékben birka és disznótenyésztéssel foglalkoztak. A kisipari szakmák közül a molnár, a bognár, a hentes, a kovács és a borbély volt a jellemző.
A 18. század végére egy szervezett feudális rendszerben működő falusi közösség jött létre.
A 19. század elejétől napjainkig 1806-ban Bajsán négy szárazmolnár, és egy vízimolnár működött. Az ipari forradalom első vívmányai az 1800-as évek végén jelentek meg. Érdekes adat még, hogy Bajsán 1908-ban fényképüzlet működött. Kereskedelemmel főleg a szerb és a zsidó nemzetiségű lakosság foglalkozott. 1812-ben Bajsán három üzlet volt. A legfontosabb árucikk akkoriban a só volt. 1753-ban nyílt meg az elő kocsma, 1790-ben már három kocsmát tartottak számon.
1881-ben épült a községháza, a munkálatokat a cservenkai származású Jákob nevű mester vezette.
Bajsa az újratelepítés után Bács-Bodrog vármegyéhez tartozott. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után a Habsburgok megszüntették a megyei fennhatóságot és a terület a temesvári székhelyű Szerb Vajdasághoz tartozott 1849-től 1859-ig. Ezt követően újra helyreállt a megyei közigazgatás. A 19. és a 21. század fordulóján Bajsát a topolyai községben említik. Ez idő tájt esik említés a téglaégetőről (téglagyár), ami a mezőgazdaság mellett az egyetlen számottevő ipari létesítménye volt a falunak.