bélyegkép|Szenteltvíztartó egy franciaországi templom bejáratánál A szenteltvíz (latinul aqua benedicta, „megáldott víz”) liturgikus imával megáldott víz, amelyet több keresztény hagyományban személyek, helyek és tárgyak meghintésére, a keresztség felidézésére, valamint Isten áldásának kérésére használnak. A katolikus egyházban a szenteltvíz a szentelmények közé tartozik: nem szentség, és nem azonos a keresztség kiszolgáltatására megáldott keresztvízzel. A szentelmények hatását a katolikus tanítás az Egyház közbenjáró imájához kapcsolja, nem pedig a víznek tulajdonított önálló vagy mechanikus erőhöz.Catechism of the Catholic Church, 1667–1673: „Sacramentals”, Szentszék; hozzáférés: 2026. július 14.
Szentelt vagy megáldott vizet a keleti katolikus egyházak, az ortodox egyházak, továbbá az anglikán közösségek egy része is használ. A keleti kereszténységben a vízkereszthez, más néven teofániához kapcsolódó nagy vízszentelés és a különböző alkalmakkor végzett kisebb vízszentelés önálló liturgikus hagyományt alkot. A nyugati és keleti rítusok szövege, időpontja, szolgálattevője és teológiai hangsúlya nem mindenben azonos.Epiphany, Orthodox Church in America; hozzáférés: 2026. július 14.
Fogalma és elnevezése
A magyar szenteltvíz szó hagyományosan több, egymással rokon, de nem teljesen azonos vízáldási gyakorlat megnevezésére szolgál. A latin egyházi nyelv az általános használatra megáldott vizet rendszerint aqua benedicta néven említi. A magyar „vízszentelés” szóhasználatban a szentelés gyakran tágabb értelemben áll, és nem minden esetben jelent olyan maradandó felszentelést, mint például egy templom vagy oltár dedikációja. A rítus lényegi cselekménye Isten áldásának kérése a vízre és azokra, akik azt hittel használják.„szenteltvíz” és „vízszentelés”, Magyar Katolikus Lexikon; hozzáférés: 2026. július 14.
A legfontosabb fogalmi különbségek:
Megnevezés Jelentés és használat Szenteltvíz Általános liturgikus vagy magánáhítati használatra megáldott víz. A latin katolikus hagyományban személyek, helyek és tárgyak meghintésére, valamint a keresztség emlékezetének felidézésére használják. Keresztvíz A keresztség kiszolgáltatására megáldott víz. A római rítusban ünnepélyes megáldásának kiemelt helye a húsvéti vigília; nem azonos minden tekintetben a templom bejáratánál vagy más áldásoknál használt szenteltvízzel. Nagy vízszentelés A bizánci rítusban a teofánia ünnepéhez kapcsolódó szertartás, amely Krisztus Jordánban történt megkeresztelkedését és a teremtett világ megszentelését állítja középpontba. Kisebb vízszentelés A keleti egyházakban különböző napokon és szükségletek alkalmával végzett vízáldás; használata helyi és egyházi hagyományonként változik. Meghintés A megáldott víz szétpermetezése személyekre, helyekre vagy tárgyakra. Eszköze lehet szenteltvízhintő, izsópköteg vagy más, a rítus által elfogadott alkalmatosság.
A latin katolikus egyházjog szerint a szentelmények szolgálattevője az a klerikus, aki ehhez megfelelő felhatalmazással rendelkezik; egyes áldásoknál a liturgikus könyvek és az egyházi hatóság rendelkezései laikus közreműködést vagy vezetést is megengedhetnek. Ebből azonban nem következik, hogy bármely vallásos személy tetszőleges formulával egyházi használatú szenteltvizet készíthet. A püspök és a pap általánosabban adhat áldásokat, míg a diakónus azokat végezheti, amelyeket a jog vagy a liturgikus könyv kifejezetten megenged számára.Code of Canon Law, 1166–1169. kánon, Szentszék; hozzáférés: 2026. július 14.
Teológiai jelentése
A római katolikus egyházban
A II. vatikáni zsinat meghatározása szerint a szentelmények olyan szent jelek, amelyek bizonyos tekintetben hasonlítanak a szentségekhez: főként lelki hatásokat jeleznek, és ezekért az Egyház közbenjárása könyörög. Arra készítik elő a hívőt, hogy a szentségek gyümölcseit befogadja, és a keresztény élet különböző körülményeit Istenhez kapcsolja.II. vatikáni zsinat: Sacrosanctum Concilium, 60–61. pont, Szentszék; hozzáférés: 2026. július 14. A szenteltvíz ezért a katolikus felfogásban nem egy nyolcadik szentség, és nem rendelkezik a szentségeknek tulajdonított azonos teológiai oksággal.
A katolikus teológiai szakirodalom a szentelmények sajátos hatásmódját gyakran az ex opere operantis Ecclesiae kifejezéssel írja le: a rítus értéke az imádkozó Egyház közbenjárásához kötődik. Ez nem teszi lényegtelenné a résztvevő hitét, szándékát és lelki készségét, de a hivatalos áldás nem pusztán egy magánszemély egyéni áhítatának megnyilvánulása.„Sacramentals”, New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 12. kötet, Thomson Gale, Detroit, 2003, 478–480. o. A szenteltvíz használata a keresztségre, Krisztus húsvéti misztériumára, a megtisztulásra és az új életre irányítja a figyelmet.
A liturgikus imákban a víz meghintéséhez a testi és lelki oltalom, a béke, az egészség, a bűnbánat és a rossztól való szabadulás kérése is kapcsolódhat. Ezek könyörgések Istenhez, nem pedig a víz anyagában önállóan működő erő leírásai. A katolikus katekizmus babonának nevezi, amikor valaki egy egyébként megengedett vallási cselekménynek pusztán a külső végrehajtása alapján, a megkívánt belső viszonyulástól független, mágikus hatást tulajdonít.Catechism of the Catholic Church, 2110–2117, Szentszék; hozzáférés: 2026. július 14. A szenteltvíz egyes ördögűző vagy szabadító imádságokban való használatát is a keresztség és Krisztus üdvözítő művének jelképi összefüggésében értelmezik.Exorcism, United States Conference of Catholic Bishops; hozzáférés: 2026. július 14.
A szenteltvíz keresztvetéssel összekapcsolt használata a templomba lépéskor egyszerre fejezheti ki a Szentháromságba vetett hitet, a keresztség emlékezetét és az istentiszteletre való belső felkészülést. A víz nem törli el a bűnöket a bűnbánat szentségének módján; a gesztus bűnbánatra, imára és a keresztségi élet megújítására hív.
Az ortodox és keleti katolikus egyházakban
bélyegkép|Ortodox pap végzi a nagy vízszentelést
A bizánci hagyomány nem minden esetben a latin szentség–szentelmény fogalompár szerint írja le a megáldott víz jelentését. A nagy vízszentelés középpontjában Krisztus Jordánban történt megkeresztelkedése, a Szentháromság megnyilvánulása és a teremtett világ Krisztusban való megújulása áll. A szertartás szentírási olvasmányokat, litániákat, hosszú áldó imádságokat és rendszerint a kereszt vízbe merítését foglalja magában. A hívek a vízből isznak, magukkal viszik otthonukba, és személyek, lakóhelyek vagy más helyek megáldására használják.
A teofánia ünnepén végzett nagy vízszenteléstől megkülönböztetik a kisebb vízszentelést, amelyet különböző ünnepeken, egyházi vagy családi szükségletek alkalmával végezhetnek. Egyes ortodox hagyományokban mezők, folyók, tavak vagy tengervíz megáldása is kapcsolódik a vízszenteléshez. A gyakorlat részletei a görög, szláv, közel-keleti és más helyi hagyományokban eltérhetnek.Midfeast of Pentecost és Procession of the Honorable Wood of the Life-Giving Cross, Orthodox Church in America; hozzáférés: 2026. július 14.
A keleti szövegekben a víz az élet, a tisztulás, a teremtés és a Szentlélek működésének jele. A víz megáldása nem a teremtett anyag megvetését, hanem annak liturgikus rendeltetését fejezi ki: a teremtés Isten ajándékaként jelenik meg, amely az imádságban az ember megszentelődésének szolgálatába áll.
Az anglikán hagyományban
Az anglikán közösségek gyakorlata nem egységes. A magas egyházi és anglo-katolikus irányzatokban elterjedt a templomi szenteltvíztartó és a meghintés használata, míg más közösségekben ritkább vagy csak egyes szertartásokhoz kötődik. Az angliai egyház Common Worship című liturgikus könyvei a keresztségi fogadalmak megújításakor, a húsvéti liturgiában és a temetés egyes mozzanataiban is lehetővé teszik a vízzel való meghintést, kifejezetten a keresztség felidézésére.Rites of Affirmation: Appropriating Baptism; Funeral, Church of England; hozzáférés: 2026. július 14. Az amerikai episzkopális egyház alkalmi szertartáskönyvei szintén több helyen ismerik a megáldott vízzel való meghintést.The Book of Occasional Services 2022, The Episcopal Church, 2022.
Bibliai és zsidó háttér
A keresztény vízszimbolika közvetlen fogalmi környezetét a Biblia vízről szóló képei, a zsidó tisztulási gyakorlatok és mindenekelőtt a keresztség adják. A bibliai szövegekben a víz egyszerre jelenik meg az élet feltételeként, a teremtés elemeként, veszélyes erőként, a tisztulás eszközeként és az isteni áldás jelképeként.E. J. Gratsch: „Water, Liturgical Use of”, New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 14. kötet, Thomson Gale, Detroit, 2003, 659–661. o.
Az Ószövetség a papok szolgálat előtti kéz- és lábmosását írja elő a találkozás sátránál (Kiv 30,17–21). A Számok könyvének 19. fejezete hamuval elegyített tisztítóvizet és az azzal végzett meghintést szabályozza a rituális tisztátalanság megszüntetésére. Ezek a rendelkezések az ókori Izrael kultikus tisztasági rendszeréhez tartoztak; nem azonosak sem a keresztény keresztséggel, sem a későbbi szenteltvízzel, de a keresztény liturgikus hagyomány előképként és szimbolikus háttérként olvasta őket.
Az 51. zsoltárban a bűnbánó így kéri megtisztítását: „Hints meg izsóppal, és tiszta leszek”. E vers latin kezdőszavai adták a vasárnapi meghintés hagyományos Asperges me antifónáját. Elizeus próféta a Királyok második könyvében sót vet Jerikó rossz vizének forrásába, és Isten nevében gyógyultnak nyilvánítja azt (2Kir 2,19–22); a nyugati vízáldások sóhasználatát később ehhez a történethez is kapcsolták. Naámán hétszer merül meg a Jordánban Elizeus utasítására (2Kir 5), Ezékiel pedig tiszta vízzel való meghintésről és új szívről beszél (Ez 36,25–27), továbbá életet adó vizet lát a templomból fakadni (Ez 47).
Az Újszövetségben Keresztelő János bűnbánati keresztsége és Jézus megkeresztelkedése a Jordánban alapvető jelentőségű. A János-evangéliumban az „újjászületés vízből és Lélekből”, az élő víz, valamint a Jézus oldalából kifolyó vér és víz képei a későbbi keresztény teológiában gazdag keresztségi és egyháztani értelmezést kaptak. A liturgikus áldások e szövegeket tipológiailag alkalmazzák; a bibliai párhuzamok azonban önmagukban nem bizonyítják, hogy a későbbi, szabályozott szenteltvízszertartás már a bibliai korban létezett.
Történeti kialakulása
Az első keresztény századok
A legkorábbi keresztény forrásokban többféle vízáldást és vízhasználatot kell megkülönböztetni: a keresztségi víz megáldását, betegekért vagy más szükségletekért mondott vízáldást, lakóhelyek meghintését, valamint a templomok bejáratánál végzett mosakodást. Ezekből nem rajzolható meg egyszerű, minden régióra érvényes, egyenes fejlődési vonal.
A Didakhé és Jusztinusz vértanú keresztségleírásai még nem közölnek külön vízáldási formulát. A 3. század közepén Ciprián már arról ír, hogy a keresztvíz papi megszentelést kap. Ez a tanúság a keresztségi vízre vonatkozik, ezért nem szabad automatikusan azonosítani a későbbi, általános használatú szenteltvízzel.
A 2. századra datált, apokrif Péter-akták egyik epizódja egy ház vízzel való meghintését és Jézus nevének segítségül hívását említi. A szöveg korai irodalmi tanúja a keresztény meghintésnek, de apokrif jellege és elbeszélő műfaja miatt nem tekinthető egy későbbi liturgikus rend közvetlen szabálykönyvének. A 4. századi egyiptomi Szerapión-euchologion olaj és víz megáldására közöl imát a betegek javára; a 400 körül összeállított Apostoli Konstitúciók szintén tartalmaz vízáldást. Ezek azt mutatják, hogy a késő ókorban több keresztény közösség ismert meghatározott imával megáldott vizet, noha a rítusok célja és formája még változatos volt.