A magyarországi szlovének (közismertebb nevükön vendek, avagy rábavidéki szlovének) jelenleg hét községben (Felsőszölnök, Apátistvánfalva, Alsószölnök, Kétvölgy, Orfalu, Szakonyfalu, Rábatótfalu) és Szentgotthárdon élnek. A Rábavidéken elő szlovének száma háromezer fő körül van. A Rábamentén kívül Szombathelyen, Mosonmagyaróváron, Budapesten, Somogy vármegyében (somogyi szlovének) Taranyban is élnek, így becsült számuk összesen 5000 fő lehet.
Történetük A magyarországi szlovének körül már régóta tartja magát egy olyan elképzelés, amely a vendekben egy önálló, nem szlovén népet lát. A kérdés mára inkább politikai, semmint tudományos, hitelességét több dolog is aláásta már. Az viszont tény, hogy rendkívül jellegzetes kultúrájuk, illetve nyelvük van, amivel lényegesen különbséget lehet tenni, nem csak a magyarországi, hanem a muravidéki szlovének és Szlovénia többi részén élő szlovénok között. Miután a lakosság már évszázadok óta anyanyelvén slovenci-nek mondja magát, amit számos régi dokumentum támaszt alá, így voltaképp nincs önálló vend tudat, vagy még nem alakult ki, amelyet a történelemben számos dolog befolyásolt. A szociális és politikai okok egész sora nem tette lehetővé, hogy nemzetté válhassanak. Sajátos nyelvi és kulturális közösségük a prekmurjei és vendvidéki szlovénokat a moldvai csángókhoz teszi hasonlatossá, amennyiben egy sajátos "szubidentitás" figyelhető meg körükben. A helyzetet bonyolítja, hogy ez a "szubidentitás" heterogén, s különböző identitásokhoz kapcsolódik.
Manapság már teljes mértékben szlovénnek vallják magukat. A második világháború előtt nagy számban volt megfigyelhető, hogy evangélikus vallású szlovénnak mondta magát, ezzel a vallási identitás alapján tesz egy finom cezúrát önmaga és a többi szlovén közé. A magyarosabb érzelműek szlovénul beszélő magyarnak tartják magukat még ma is, de a második világháború után a Szentgotthárd vidékeik azért vallották így magukat, hogy megmentsék magukat a kitelepítésektől, mert ezzel akkor örökre elvesztették volna szeretett szülőföldjüket. A magát magyarnak vallóak között, akiknek száma Magyarországon túlságosan is elenyésző lett mára, kiállnak a "vend nem szlovén" elmélet magyarán (asszimilálódott magyarok ill. avarok) ill. keltomán (kelta, vandál stb. eredetet vélelmezők) híveitől kezdve, az önálló szláv nyelvet és népet föltételezőkön át, a realistább, dinamikus etnogenezist valló, a szlováknak a csehtől való elkülönüléséhez hasonló, "vendesedést." Ezen elméletek ma már tudományos szempontból elavultak és hasznavehetetlenek. A magyarországi szlovének az első világháború után törekedtek kialakítani egy autonóm entitást, vagy pedig független államot, ennek még ma is vannak hívei Szlovéniában és Magyarországon egyaránt. Ők kiállnak a régi nyelv használata mellett, nem tagadják szlovén mivoltát, de több évszázados alakulása miatt a Murától nyugatra fekvő szlovénoktól terület alapján különbözteti meg. Mivel a vendet beszélők a történelmi Pannónia lakói, ezért pannonszlovénnak nevezi a nyelvet és a lakosságot.
Azok közül akik tagadják a vend-szlovén azonosságot, sokan nem is igazi vendek, hanem magyarok. A konzervatív szellemiségű kör még mindig támogatja a trianoni revízió elképzelését ezzel, következésképp ezért vallja magát vendnek, újabban elszlovénosodott magyarnak tekinti ezt a lakosságot és véleménye szerint vissza kellene magyarosítani őket. Állításaik viszont nem érdemelnek hitelt, mivel rendkívül gyenge lábakon állnak, sőt az érvek, mint a Mikola Sándor és más irredenták elméletei, több vélemény szerint is inkább történelem-hamisító jellegűek. Ez viszont csak zavart okozhat a többi effektíven szlovénban, aki félve a megkülönböztetéstől, vagy üldöztetéstől inkább az önkéntes asszimilációt választja. Ehhez hasonlóra a második világháború végén került sor.
Középkor A szlovének már a 6. században, a magyarok előtt letelepültek az avarokkal a Balatontól délre eső vidékekre. Jelenleg az egyetlen őslakos népcsoport a Kárpát-medence nyugati részén, amely ma is itt él. Mikor a frankok az avarokat leverték és elfoglalták a Dunántúlt (Pannóniát), a szlovének is az ő hatalmuk alá kerültek és számukat Karantániából érkező szlovén népcsoportok tovább gyarapították. Elsődlegesen a Nyugat-Dunántúl (Alsó-Pannónia) földjét népesítették be, s már a 6. század óta földműveléssel foglalkoztak. Ez a terület hűbéres fejedelemség lett a morva Pribina vezetése alatt.
Ezekből az időkből való a II. freisingi nyelvemlék, amely megőrizte a legrégibb szlovén szót, a mirski-t, amely egy prédikációban maradt fenn.
Az Itáliából visszatért magyarok 900-ban elfoglalták a Dunántúlt és előlük a szlovének többsége kimenekült az országból. A Balaton mentén élők beolvadtak a magyarságba, a Mura és Dráva mentén továbbra is élt, bár kisebb számban a szlovén lakosság.
A Szent Istvánt követő időkben megint megemelkedett számuk a Német-római Birodalom területén levő Krajna és Stájerország területéről áttelepült szlovének révén. A Mura mellől kitelepülők később benépesítették Zala déli vidékeit illetve Somogyot a 16. századtól, és egyes csoportjaik Horvátországba, Szlavóniába is költöztek. A népesség növekedésnek újabb lendületet adott az is, hogy az 1183-ban alapított szentgotthárdi ciszterci apátság szerzetesei a Rába mellett elterülő nagyon ritkán lakott vidékeikre nagyszámú szlovén parasztot telepítettek be Krajnából, Stájerföldről és a horvát területekről. Az általuk alapított majorokból keletkeztek azok a szlovén települések, amelyek még ma is Magyarországhoz tartoznak.
Újkor
Minthogy a magyarországi szlovének a magyar királyok alattvalói voltak évszázadokig, jóformán semmi kapcsolatuk nem volt a német uralom alatt levő szlovénekkel, akiket a Német-római Birodalom uralt, s kapcsolatba kerültek reformációval és megindultak a polgári fejlődés útján.
A török hódoltság háborúkkal terhes korszaka Magyarországon nemcsak a magyarság létszámának megcsappanását eredményezte, hanem a szlovénekét is. A 18. századra lakóhelyük, a Tótság már csak a Muravidékre és a Rába folyó környékére korlátozódott. Szlovén betelepülés a határon túlról nem volt. A török betörések során a Rába melletti községekben is megfogyatkozott a szlovén lakosság. A településekre német lakosság érkezett, bár egyes helyeken, mint Apátistvánfalván, a betelepülő németek idővel elszlovénosodtak. Egyedül Alsószölnökön volt jelentősebb szlovén betelepülés. A falut szintén sújtotta a török, sőt tatár pusztítás, és egy ideig itt is a német volt a meghatározó etnikum, később mégis a környékről áttelepült szlovének adták a lakosság nagyobb részét.
A 18. század végén a tótsági papi értelmiség az itteni szlávság őseit a windisch-vend szóból kiindulva a népvándorláskori vandálokig vezette vissza, ezt követően egy sor elmélet született még erről, amely mást és mást fogalmaz meg a nép eredetét illetően. Ugyanebben az évszázadban az evangélikus Küzmics István (1723-1779) surdi pap lefordítja az evangélikus Újszövetséget, kortársa és egyben névrokona a nála tizenegy évvel fiatalabb Küzmics Miklós (1734-1804) a katolikus változatát vendre, amelyek alapjai lettek egy másik sztenderd szlovén nyelvnek.
Kossics József (1788-1867) felsőszölnöki plébános írásaiban nevezi először szlovéneknek őket, minthogy anyanyelvükön önmagukat slovencinek mondják, de továbbra is a vandálok (vandalusok) utódainak tartja őket. Bitnitz Lajos ezeket az ismereteket és további alapos kutatásokat fölhasználva igazolta először szlovén mivoltukat.
thumb|right|320px|A szentgotthárdi-muraszombati járás térképe a 19. század végéről. A járás lakosságának tulnyomó többsége szlovén nemzetiségű volt. A vend elnevezés is csak a 19. században vált használatossá, a vidéket pedig csak a század közepétől hívják Vendvidéknek, ugyanakkor a tót kifejezés egészen a 20. századig fennmaradt. A magyarországi szlovének egyik részének másik magyar elnevezése a bömhéc.
Az hogy a magyarországi szlovéneket vendeknek nevezték, politikai számításokból kifolyólag tették, az illírizmus és a pánszlávizmus megállítására és korántsem mellékesen a nemzetiség asszimilálása végett.
Az 1848–49-es szabadságharc idején és az azt megelőző időkben volt napirenden a „vend kérdés”, ahol két ellentétes tábort szokás emlegetni: az egyik a szlovén, a másik ennek ellenkezőjét képviselte. A katolikus lelkészek és híveik a szabadságharc alatt a szintén katolikus Habsburgokat támogatták, az evangélikusok Kardos János (1801-1873) őrihodosi lelkész vezetésével Kossuth Lajos oldalán álltak, pusztán csak azért, hogy megtarthassák evangélikus vallásukat a katolikusokkal szemben.
A szabadságharc alatt a szlovénség nem vett részt a magyarellenes nemzetiségi felkelésekben. A honvédseregben sorozás útján, vagy a német nemzetiségűek helyetteseként küzdöttek szlovének az osztrákok és a horvátok ellen, Lendvában pedig szlovénekből nemzetőrség is verbuválódott. A háború alatt és után az osztrákok is sokat besoroztak erőszakkal a császári seregekbe.
Az neoabszolutizmus éveiben a vita elhalkult, majd a kiegyezés után vették elő, mikor a magyar politikai vezetés a nemzetiségek teljes beolvasztására törekedett. A magyar politikusok követelték a szlovénektől, hogy vallják magukat vendeknek és vendszlovéneknek, és megkezdték a muramenti községek szláv eredetű neveinek is a magyarosítását. Kezdetben oktathattak vend nyelven és születtek ezen a nyelven könyvek, folyóiratok stb., de 1907-től bevezették a magyar nyelvű oktatást Apponyi Albert révén, a tanintézményekben, ami így tökéletes asszimiláló hely lett.
A magyarosítások serkentették elsősorban a katolikus szellemű értelmiségi mozgalmakat az ellenállásra. A század végén már kialakulóban volt az autonómia követelése is. 1918-ban van olyan terv, hogy Szlovenszka krajina néven autonóm entitást alakítanak ki a szlovénlakta vasi és zalai régiókban. Klekl József később már úgy látta, hogy kézenfekvőbb megoldás lenne csatlakoztatni a területet Jugoszláviához, mindenesetre a sajátos öntudatot és nyelvet figyelembe véve az új államon belül is autonómiát szeretett volna vidékének (Jászi Oszkár részéről olyan javaslat született, hogy a Muraköznek és a Vendvidéknek közösen kellene autonóm területet alkotnia, mivel egymagában túl kicsi a Szlovenszka krajina).
A két világháború között bélyegkép|jobbra|225px|Dr. Pável Ágoston 1930 körül. A tudós-író máig a legnagyobb hatású személyiség a magyarországi szlovénekkel foglalkozó tudományban. Műveiben nagyon meggyőzően igazolja a vendek szlovén származását. Az idő múlásával a tudósok sorra fogadták el e nemzetiség szlovén származását, közülük kimagasló egyéniségek, mint dr. Pável Ágoston (1886-1946). Alapvető változtatások mégsem történtek.
A trianoni békeszerződés után kelt életre újra a „vend nem szlovén” teória. A szélsőjobboldali és revizionista történészek hozzák újból elő és ehhez támogatásul a magyar revíziós politika. Mikola Sándor egyetemi professzor dolgozott ki egy olyan elméletet (mindenféle alapos bizonyítás nélkül!), amely azt mondja ki, hogy a magyarországi vendek a kelták leszármazottai. A vendkérdés nyomós érvként szolgált a Trianon előtti határok visszaállításáért küzdőknek ahhoz is, hogy a Muravidéket visszacsatoltassák Magyarországhoz, mert akkor lakóikat érdekeik nem Szlovénia népéhez kötik.
Amellett tény, hogy a délszláv egységet hirdető jugoszláv vezetők és híveik igyekeztek a magyarországi szlovéneket a magyarok ellen agitálni, de azok nem rokonszenveztek velük, ám csak azért nem, mert náluknál sokkalta jobban féltek a magyar hatósági szervektől!
1945-től A második világháborút követően elfogadták az etnikum szlovén származását. A határ közelsége miatt a terület nagyon sokáig elzárt volt a külvilágtól, a hazafelé tartókat állandóan igazoltatták.