Szókratész Szkholasztikosz, más néven Konstantinápolyi Szókratész (, ; Konstantinápoly, 380 körül – 439 után, valószínűleg a 440-es években) késő antik görög nyelvű keresztény egyháztörténetíró volt. Legfontosabb műve a hét könyvből álló Egyháztörténet (, latinul: Historia ecclesiastica), amely Kaiszareiai Euszebiosz művét folytatva a 305 és 439 közötti egyházi és politikai eseményeket tárgyalja.Szókratész Szkholasztikosz: Szókratész egyháztörténete. Fordította, bevezette és jegyzetekkel ellátta Baán István. Szent István Társulat, Budapest, 1984.
Szókratész a keresztény egyháztörténet-írás egyik korai laikus képviselője volt. Nem püspök, szerzetes vagy hivatalos egyházi tisztségviselő, hanem művelt konstantinápolyi világi ember volt, akit a hagyomány a szkholasztikosz jelzővel illet. Ez a szó a késő antik használatban jogi vagy rétori műveltségű embert is jelenthetett, ezért a kutatás gyakran jogásznak tartja, bár hivatásának pontos formája nem bizonyítható teljes bizonyossággal.Urbainczyk, Theresa: Socrates of Constantinople: Historian of Church and State. University of Michigan Press, Ann Arbor, 1997.Henri Valois: De vita et scriptis Socratis et Sozomeni, ford. Anthony Alcock: Socrates and Sozomen.
Műve a késő antik keresztény történetírás egyik legfontosabb forrása. Különösen értékes az arianizmus körüli viták, a nikaiai zsinat utáni egyházi konfliktusok, a császári valláspolitika, a konstantinápolyi egyházi élet, a novatianusok, a szerzetesség, valamint a keresztények és a görög műveltség kapcsolatának kutatásában. Szókratész hangvétele kortársaihoz képest mérsékelt: a niceai hit oldalán áll, de több ellenfélről és kisebbségi keresztény irányzatról is viszonylag tárgyilagosan ír.Schaff, Philip – Wace, Henry szerk.: Socrates and Sozomenus: Church Histories. Nicene and Post-Nicene Fathers, 2. sorozat, 2. kötet. Christian Literature Publishing, New York, 1890, bevezetés.İkican, Bahadır: „Socrates and Sozomen’s Church History in Comparative Perspective”. Darulhadis İslami Araştırmalar Dergisi, 3, 2022, 287–317.
Neve és jelzője
A görög hagyományban neve Σωκράτης alakban szerepel; a latin és modern szakirodalom rendszerint Socrates Scholasticus néven említi. Magyarul a leggyakoribb alak a Szókratész Szkholasztikosz, de előfordul a Konstantinápolyi Szókratész név is. A név nem tévesztendő össze az ókori athéni filozófussal, Szókratészszel.
A szkholasztikosz jelző értelmezése óvatosságot igényel. A szó a késő antik görög nyelvben tanult, iskolázott, jogi vagy rétori műveltségű embert is jelölhetett. A hagyomány ezért gyakran jogászként mutatja be Szókratészt, de a legújabb kutatás arra is figyelmeztet, hogy a jelző korai, biztos használata nem minden részletében tisztázott.
Élete
Szókratész életéről kevés adat maradt fenn. Amit tudunk róla, főként saját Egyháztörténetének elszórt megjegyzéseiből és későbbi szerzők értékeléseiből következtethető ki. A legtöbb kutató szerint 380 körül született Konstantinápolyban, és életének nagy részét is ott töltötte. A város eseményei művében különösen nagy teret kapnak, ami szintén helyi kötődésére utal.
Saját beszámolója szerint ifjúkorában Helladiosz és Ammóniosz grammatikusok tanítványai közé tartozott. Ők Alexandriából menekülhettek Konstantinápolyba a pogány templomok lerombolása és az alexandriai vallási konfliktusok idején. Ez az adat azért fontos, mert Szókratész műveltségében jól érzékelhető a klasszikus görög irodalom és a keresztény történetírás együttes hatása.
Valószínűleg jogi vagy rétori képzést is kapott, és Konstantinápolyban jogászi környezetben működhetett. Művében gyakran figyel a császári rendeletekre, zsinati döntésekre, tisztségekre, eljárásokra és dátumokra, ami erősíti ezt a feltételezést. Ugyanakkor nem szabad modern értelemben vett ügyvédként vagy jogtudósként elképzelni; a késő antik szkholasztikosz inkább szélesebb jogi-rétori műveltséget jelez.
Szókratész világi ember volt, nem tartozott a klérushoz. Ez különösen jelentős, mert a korai egyháztörténet-írásban sok szerző püspök, pap vagy szerzetes volt. Szókratész laikus nézőpontja hozzájárult ahhoz, hogy művében az egyházi események mellett a politikai, társadalmi és művelődéstörténeti kérdések is nagyobb szerepet kapjanak.
Az Egyháztörténet keletkezése
Szókratész fő műve, az Egyháztörténet, hét könyvben folytatja Kaiszareiai Euszebiosz történeti vállalkozását. A mű a 305-ös évvel, vagyis a Diocletianus utáni átmeneti időszakkal és Constantinus felemelkedésével indul, és 439-ig, II. Theodosius bizánci császár uralkodásának idejéig jut el.
A mű egy bizonyos Theodórosz kérésére készült, akit Szókratész „Isten szent emberének” nevez. Kiléte vitatott. Felmerült, hogy azonos lehetett egy magas rangú császári tisztviselővel, aki részt vett a Theodosius-kódex előkészítésében, de ez nem bizonyítható. Farkas Zoltán szerint az is elképzelhető, sőt valószínűbb, hogy Theodórosz szerzetes volt, vagy legalábbis olyan olvasói körhöz tartozott, amelyben a szerzetesi műveltség erős szerepet játszott.Farkas Zoltán: „Socrates Scholasticus on Greek Paideia”. Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae, 45/2–3, 2005, 187–192.
Szókratész maga is jelzi, hogy művét átdolgozta. Az első változatban több ponton Tyrannius Rufinus latin egyháztörténeti folytatására támaszkodott, de később felismerte, hogy Rufinus egyes adatai pontatlanok. Ezért különösen az első két könyvet átdolgozta, és más forrásokkal, például Alexandriai Atanáz irataival korrigálta. Az első változat egyes töredékei korai örmény fordításban maradhattak fenn.Thomson, Robert W. ford.: The Armenian Adaptation of the Ecclesiastical History of Socrates Scholasticus. Peeters, Leuven, 2001.
Az átdolgozott változat valószínűleg 439 után, de még II. Theodosius életében, tehát 450 előtt készült el. A mű befejezése után Szókratészről nincsenek biztos adatok; halálát általában 440 és 450 közé teszik.
A mű szerkezete
Szókratész Egyháztörténete hét könyvből áll. A felosztás alapja többnyire a császárok uralkodása. Ez a szerkesztésmód jól mutatja, hogy Szókratész az egyház történetét nem különítette el a birodalmi történelemtől. A 4. században a császárok valláspolitikája, a zsinatok, a püspöki száműzetések és a hitviták szorosan összefonódtak.
+ Szókratész Egyháztörténetének felépítése Könyv Fő időszak Főbb témák I. Constantinus uralkodása a konstantini fordulat, az ariánus vita kezdetei, a nikaiai zsinat II. II. Constantius kora ariánus és niceai irányzatok küzdelme, püspöki száműzetések III. Julianus és Iovianus uralkodása Julianus valláspolitikája, kereszténység és görög műveltség, rövid átmenet Iovianus alatt IV. Valens kora keleti hitviták, ariánus politika, gótok és keresztények V. I. Theodosius uralkodása a niceai hit megerősödése, zsinatok, konstantinápolyi egyházi ügyek VI. Arcadius kora Aranyszájú Szent János konfliktusai, konstantinápolyi események VII. II. Theodosius uralkodásának első szakasza egyházi béke, novatianusok, Alexandriai Hüpatia halála, a mű lezárása 439-nél
Forrásai
Szókratész sokféle forrást használt. Legfontosabb előzménye Kaiszareiai Euszebiosz volt, akinek művét folytatni kívánta. Emellett használta Rufinus latin egyháztörténeti munkáját, Atanáz leveleit és iratait, Nazianzi Szent Gergely műveit, zsinati aktákat, császári rendeleteket, püspökök leveleit, püspöki listákat, valamint szóbeli hagyományokat is.
Fontos forrása volt a makedoniánus Sabinosz hérakleiai püspök zsinati aktagyűjteménye is. Szókratész ezt használta, de nem mindig kritikátlanul. Több helyen jelzi, hogy a források eltérnek egymástól, és olykor saját értékelést ad arról, melyik hagyományt tartja megbízhatóbbnak.
Valesius külön kiemelte Szókratész forráskezelésének gondosságát. Értékelése szerint Szókratész nem emlékezetből, hanem dokumentumokra, levelekre, zsinati aktákra és korábbi történetírókra támaszkodva dolgozott. A modern kutatás ennél árnyaltabban fogalmaz, de általában elismeri, hogy Szókratész az 5. századi egyháztörténészek között viszonylag gondos és mérsékelt szerző.
Történetírói módszere
Szókratész Euszebiosz hagyományát folytatta, de több ponton módosította is. Euszebiosz sokszor ünnepélyes, apologetikus és császárdicsérő hangot ütött meg, különösen Constantinus ábrázolásakor. Szókratész egyszerűbb, közérthetőbb stílust választott, és saját megjegyzése szerint a túl díszes retorikát inkább panegirikus beszédekhez, nem pedig egyháztörténethez tartotta alkalmasnak.
Művében nem csupán püspökökről, zsinatokról és hitvitákról ír, hanem világi eseményekről, császárokról, háborúkról, városi konfliktusokról és művelődési kérdésekről is. Ez nem „formátlanság”, hanem a 4–5. századi egyháztörténet sajátosságainak felismerése: a kereszténység ekkor már szorosan kapcsolódott a birodalmi politikához.
Szókratész szerint a történetírónak különösen a konfliktusokat kell megörökítenie, mert békés időben kevesebb olyan esemény történik, amely az egyháztörténetírás tárgya lehetne. Ebből nem következik, hogy szerette volna a viszályokat; éppen ellenkezőleg, művének több részéből kitűnik, hogy a békét, a mértéktartást és a viták lezárását tartotta kívánatosnak.
Teológiai és egyházi álláspontja
Szókratész a niceai hit oldalán állt, és elutasította az ariánus, eunomiánus, makedoniánus és más olyan tanításokat, amelyeket a korabeli ortodox egyház tévtannak tekintett. Ugyanakkor hangvétele többnyire nem indulatos. Ellenfeleiről is igyekezett adatokat közölni, és sokszor elismerte, ha valamelyik vitatott irányzat tagjai erkölcsi vagy fegyelmi szempontból értékelhető példát mutattak.
Különösen feltűnő a novatianusokról adott kedvezőbb képe. A novatianusok a 3. század közepén kialakult szakadár keresztény csoporthoz tartoztak, amely Novatianus római presbiterhez kapcsolódott. Mivel Szókratész sok helyet szentel nekik, és több vezetőjükről elismerően ír, egyes régebbi szerzők feltételezték, hogy maga is novatianus volt. A kutatás többsége ezt nem tartja bizonyítottnak; valószínűbb, hogy Szókratész tárgyilagosságra törekedett, és az ellenfelekben is igyekezett meglátni azt, amit értékesnek tartott.
A mai olvasó számára fontos, hogy a 4–5. századi „katolikus”, „ortodox”, „eretnek” vagy „szakadár” kifejezéseket történeti értelemben kell olvasni. Ezek nem mindig fedik le a későbbi felekezeti határokat. Szókratész saját korának niceai egyházi nézőpontjából írt, nem modern felekezetközi vallástörténetet.
Görög műveltség és kereszténység
Szókratész egyik legérdekesebb vonása a görög klasszikus műveltséghez, vagyis a paideiához való viszonya. A 4–5. századi keresztények között nem volt magától értetődő, hogy szabad vagy hasznos-e pogány görög irodalmat, filozófiát és retorikát tanulni. Egyes aszketikus vagy szerzetesi körök gyanakvással tekintettek a pogány kultúrára, más keresztény gondolkodók viszont úgy vélték, hogy a görög műveltség megfelelően használva segítheti a hit védelmét.
Szókratész Julianus császár iskolapolitikai rendelkezése kapcsán fejti ki álláspontját. Julianus azt akarta, hogy a keresztény tanárok ne tanítsák hitetlenül a klasszikus pogány szerzőket. Szókratész ezt úgy értelmezte, hogy Julianus a keresztényeket el akarta zárni a görög műveltségtől. Farkas Zoltán elemzése szerint ez az értelmezés nem teljesen pontos, mert Julianus rendelete elsősorban a keresztény tanárokat érintette, nem általában a keresztény diákokat.
A pontatlanság ellenére Szókratész érvelése fontos. Szerinte a görög filozófia és logika nem önmagában rossz; a keresztényeknek azért is hasznos lehet, mert segítségével jobban tudnak vitatkozni pogányokkal és tévtanítókkal. Álláspontja szerint abból, ami a görög műveltségben igaz, szép és erkölcsileg értékes, a keresztények tanulhatnak, miközben elutasíthatják azt, ami ellentétes a hittel.
Ez a rész azért fontos, mert megmutatja: Szókratész nem szűk látókörű kultúraellenes szerző volt. A kereszténység és a klasszikus műveltség kapcsolatát nem teljes szakításként, hanem kritikus átvételként értelmezte.
Alexandriai Hüpatia halálának elbeszélése