Küroszi Theodórétosz (, ; Antiokheia, 393 körül – valószínűleg Kürrhosz, 458 körül, más keltezések szerint 460 körül vagy 466 előtt) késő antik keresztény püspök, görög nyelvű teológus, bibliai kommentátor, apologéta, egyháztörténetíró és levélíró. A szíriai Kürrhosz püspökeként az 5. század első felének egyik legjelentősebb keleti keresztény szerzője volt. Munkássága az antiochiai iskola hagyományához kapcsolódik, de műveltsége a klasszikus görög irodalomra, filozófiára és retorikára is kiterjedt.
Theodórétosz a kor nagy krisztológiai vitáinak aktív résztvevője volt. Kapcsolatban állt Nesztoriosz konstantinápolyi pátriárkával, vitázott Alexandriai Kürillosz teológiai megfogalmazásaival, majd a khalkédóni zsinaton 451-ben visszanyerte korábban elveszített püspöki tisztét. A későbbi második konstantinápolyi zsinat 553-ban nem személyét, hanem bizonyos, Kürillosz ellen írt műveit ítélte el a három fejezet vitájának keretében.
Művei között bibliai kommentárok, dogmatikai és vitairatok, apologetikai írások, történeti művek és levelek találhatók. Kiemelkedő alkotása a Egyháztörténet, a Historia religiosa vagy A szír szerzetesek története, az Eranistés, valamint a tizenkét könyvből álló A görög betegségek orvoslása, amely a késő antik keresztény apologetika egyik jelentős műve.
Neve és történeti háttere
A görög Θεοδώρητος név jelentése: „Isten ajándéka”. A név értelmezése Theodórétosz saját élettörténeti hagyományához is kapcsolódik, mivel születését a források a gyermektelen szülők imádságára és a szír aszkéták közbenjárására vezetik vissza. A „küroszi” jelző püspöki székhelyére, Kürrhoszra utal. A város a késő antik Szíria északi részén feküdt, Antiokheiától északkeletre, a mai Szíria és Törökország határvidékének közelében.
Theodórétosz korában a Kelet-római Birodalom egyházi élete erősen összefonódott a császári politikával, a püspöki tekintéllyel, a szerzetesi mozgalmakkal és a teológiai iskolák vitáival. Az antiochiai hagyomány általában Krisztus teljes emberségének és a bibliai szöveg történeti-grammatikai értelmezésének hangsúlyozásáról ismert, míg az alexandriai hagyomány inkább Krisztus egységét és az Írás spirituális értelmét emelte ki. Ez a különbség nem jelentett szükségszerű ellenségességet, de az 5. századi zsinati vitákban gyakran egyházpolitikai konfliktusokkal is összekapcsolódott.
Élete
Családja, neveltetése és szerzetesi évei
Theodórétosz jómódú keresztény családban született Antiokheiában, valószínűleg 393 körül. Életének korai szakaszáról főként saját leveleiből és Historia religiosa című művéből lehet tájékozódni. A későbbi hagyomány szerint édesanyja hosszú ideig gyermektelen volt, majd a családhoz közel álló szír aszkéták – különösen Péter Galata és Makedóniosz – imádságai és tanácsai után született meg fia. A gyermek születését a szülők Isten szolgálatára tett fogadalommal kapcsolták össze.
Antiokheia a 4–5. század fordulóján a görög műveltség, a retorikai képzés és a keresztény teológia egyik jelentős központja volt. Theodórétosz fiatalon alapos bibliai és teológiai képzést kapott, de művei azt is mutatják, hogy jól ismerte a klasszikus görög irodalmat, filozófiát és retorikát. Példaképei közé tartozott Aranyszájú Szent János, Tarzoszi Diodórosz és Mopszuesztiai Szent Theodórosz. A források alapján szír nyelvi környezetben is otthonosan mozgott, irodalmi műveit azonban görögül írta.
Szülei halála után, körülbelül huszonhárom éves korában, örökségét szétosztotta a szegények között, és az Apameia közelében fekvő Nikertai kolostorba vonult. Itt 416 és 423 között élt. Szerzetesi évei későbbi püspöki és írói működését is meghatározták: műveiben a szerzetesi aszkézis nem pusztán különleges életforma, hanem a keresztény tanítás gyakorlati megvalósításának példája.
Kürosz püspöke
423-ban, saját elbeszélése szerint akarata ellenére, Kürosz püspökévé választották. Egyházmegyéje nagy kiterjedésű volt, és a források mintegy nyolcszáz egyházközséget említenek. A terület vallási szempontból sokszínű volt: a niceai kereszténység mellett markionita, ariánus, eunomiánus és más közösségek is jelen voltak. Theodórétosz püspöki tevékenységének egyik fontos vonása az volt, hogy a vitatott csoportokkal szemben elsősorban tanítással, meggyőzéssel és lelkipásztori munkával igyekezett fellépni.
Püspöki jövedelmét jelentős részben közösségi célokra fordította. Levelei alapján vízvezetéket, hidakat és fürdőket építtetett, orvosokat és mesterembereket hívott a városba, és közbenjárt a túlzott adóterhek enyhítéséért. Ez a tevékenység jól illeszkedik a késő antik püspöki szerephez, amelyben a püspök nemcsak liturgikus és tanító feladatokat látott el, hanem a városi közösség patrónusaként is működött.
Részvétele a krisztológiai vitákban
Theodórétosz neve leginkább az 5. századi krisztológiai viták kapcsán vált ismertté. Ezek középpontjában az állt, hogyan lehet egyszerre megvallani Krisztus teljes istenségét, teljes emberségét és személyes egységét. A vita főbb szereplői közé tartozott Nesztoriosz konstantinápolyi pátriárka, Alexandriai Kürillosz, az antiochiai püspökök csoportja, majd később Eutükhész és a khalkédóni zsinat résztvevői.
Theodórétosz az antiochiai hagyomány képviselőjeként gyanakvással fogadta Kürillosz tizenkét anathémáját, mert azokban apollinarista irányú félreértés lehetőségét látta. Ugyanakkor nem tagadta Mária Theotokosz („Istenszülő”) címét, hanem annak értelmét kívánta pontosítani: a cím szerinte Krisztus isteni és emberi valóságának egységére vonatkozik, nem pedig arra, hogy az isteni természet eredetét Máriától kellene származtatni.
A 431-es epheszoszi zsinaton Nesztorioszt elítélték. Az antiochiai küldöttség késve érkezett, és a zsinati események után külön gyűlést tartott. Theodórétosz ebben a helyzetben az antiochiai álláspont egyik legjelentősebb teológiai megfogalmazója lett. A kutatás szerint szerepe lehetett a 433-as úgynevezett Egységformula előkészítésében is, amely Alexandria és Antiokheia között átmeneti megbékélést hozott. Fontos különbség, hogy Theodórétosz a formula teológiai tartalmával egyetértett, de Nesztoriosz személyes elítélését hosszú ideig nem tartotta jogosnak.
A későbbi, 449-es második epheszoszi zsinaton – amelyet ellenfelei és a későbbi khalkédóni hagyomány gyakran „rablózsinatként” (latrocinium) emlegetett – Theodórétoszt távollétében megfosztották püspöki tisztétől. 451-ben a khalkédóni zsinaton visszahelyezték székébe, miután elhatárolódott Nesztoriosztól és elfogadta a zsinat hitvallási irányát. A khalkédóni meghatározás Krisztust „két természetben”, összekeverés, változás, megosztás és szétválasztás nélkül vallotta meg. Theodórétosz gondolkodása több ponton előkészítette ezt a terminológiai egyensúlyt, még ha saját korábbi megfogalmazásai nem is mindig estek egybe a későbbi dogmatikai nyelvvel.
Halála és az 553-as utólagos ítélet
Theodórétosz halálának pontos éve bizonytalan. A szakirodalomban 458, 460 körüli és 466 előtti keltezések is előfordulnak. Élete utolsó éveiről kevés biztos adat maradt fenn.
Az 553-as második konstantinápolyi zsinat a három fejezet vitájában elítélte Theodórétosz bizonyos, Kürillosz ellen írt műveit. Az ítélet nem azonosítható egyszerűen Theodórétosz személyének általános elítélésével, mivel a 451-es khalkédóni rehabilitációt a zsinat nem vonta vissza. A döntés célja részben az volt, hogy a khalkédóni zsinat ellenfelei felé gesztust tegyen, de a nyugati és keleti egyházi recepcióban tartós vitákat váltott ki.
Művei
Theodórétosz irodalmi hagyatéka rendkívül sokrétű. Írt bibliai kommentárokat, dogmatikai és vitairatokat, apologetikai műveket, egyháztörténetet, hagiográfiai jellegű történeti munkát és leveleket. Műveinek egy része elveszett, más része töredékesen vagy idegen szerzők neve alatt maradt fenn. A modern kutatás több, korábban másnak tulajdonított művet visszaadott Theodórétosznak.
Bibliai kommentárok
Theodórétosz exegetikai munkássága a görög patrisztikus bibliaértelmezés egyik jelentős fejezete. Kommentárt írt több ószövetségi könyvhöz, köztük a zsoltárokhoz, az Énekek énekéhez, Dánielhez, Ezékielhez, a kisprófétákhoz, valamint Pál leveleihez és a Zsidókhoz írt levélhez. Írt továbbá kérdés-felelet formájú magyarázatokat az Octateuchushoz, vagyis a Pentateuchushoz és a hozzá kapcsolt történeti könyvekhez.
Írásmagyarázata az antiochiai hagyományhoz kötődik: figyel a szöveg nyelvtani, történeti és retorikai összefüggéseire, ugyanakkor nem puszta literalizmus jellemzi. A modern kutatás kiemeli, hogy kommentárainak előszavaiban Theodórétosz tudatosan viszonyul elődeihez: egyszerre tekinti magát a korábbi exegetikai hagyomány örökösének és válogató, rendszerező közvetítőjének.
Dogmatikai és vitairatok
Theodórétosz dogmatikai művei közül különösen fontos a De sancta et vivifica Trinitate („A szent és megelevenítő Szentháromságról”) és a De incarnatione Domini („Az Úr emberré válásáról”). Ezek a művek sokáig Alexandriai Kürillosz neve alatt hagyományozódtak, de a modern kutatás visszaadta őket Theodórétosznak. A két traktátus a Szentháromság tanát és Krisztus megtestesülését tárgyalja, és jól mutatja, hogyan próbálta az antiochiai teológia megőrizni Krisztus isteni és emberi valóságának megkülönböztetését anélkül, hogy két Krisztust vallana.
Az Eranistés vagy Polymorphos három dialógusból álló vitairat. Célpontja az a felfogás, amely Krisztus két természetének összekeverését vagy az emberi természet elnyelését eredményezné. A mű jelentősége nemcsak teológiai érvelésében áll, hanem abban is, hogy nagyszámú korábbi egyházi szerzőt idéz, így fontos tanúja a patrisztikus tekintélyérvelés 5. századi kialakulásának.
A Kürillosz tizenkét anathémája ellen írt cáfolata a vita egyik legfontosabb dokumentuma. Ebben Theodórétosz azt igyekszik kimutatni, hogy a megtestesülés nem az isteni Ige átváltozása, hanem a teljes emberi természet felvétele. A mű értelmezésében a modern kutatás különösen óvatosságra int: Theodórétosz terminológiája nem mindig azonos a későbbi khalkédóni vagy posztkhalkédóni fogalomhasználattal, ezért tanítását saját 5. századi teológiai környezetében kell értékelni.
Apologetikai művek
A görög betegségek orvoslása (, latinul Graecarum affectionum curatio) tizenkét könyvből álló apologetikai mű. Célja az volt, hogy a keresztény hitet a görög filozófiai és vallási műveltség nyelvén is védhetőnek mutassa be. Theodórétosz nem egyszerűen elutasítja a görög hagyományt, hanem bőségesen idéz költőket, filozófusokat és történetírókat, és ezek segítségével vitatkozik a hellén vallási-filozófiai előfeltevésekkel. A mű a késő antik keresztény apologetika egyik utolsó nagy összegzése.
A mű első könyve a hitről, a második az első princípiumról, a további könyvek többek között az angyalokról, a démonokról, az anyagról, a kozmoszról, az emberről, a gondviselésről és az erkölcsi élet kérdéseiről szólnak. Magyar fordítását Pásztori-Kupán István készítette el görög–magyar kétnyelvű kiadásban.
Ide tartozik a De providentia („A gondviselésről”) is, amely tíz beszédben tárgyalja az isteni gondviselés kérdését. Theodórétosz ebben a műben nemcsak bibliai, hanem természetfilozófiai és erkölcsi érveket is használ, ami jól mutatja antiochiai retorikai és apologetikai képzettségét.
Történeti és hagiográfiai művek
Az Egyháztörténet öt könyvből áll, és Euszebiosz egyháztörténetének folytatásaként az ariánus vita kezdeteitől az 5. század első harmadáig tárgyalja az eseményeket. A mű jelentősége részben abban áll, hogy sok dokumentumot, levelet és zsinati iratot őrzött meg, amelyek másként elvesztek volna. Theodórétosz történetírói módszere ugyanakkor nem azonos a modern kritikai történetírással: válogatása és értékelése teológiai szempontokat is tükröz.