Az Amnesty International (Amnesty-ként és AI-ként is ismert) egy civil szervezet, mely világszerte az emberi jogokért küzd több mint 3 millió tagjával és támogatójával. A szervezet célja, hogy „kutatásokat végezzen és cselekvésre ösztönözzön annak érdekében, hogy megakadályozza és megszüntesse az emberjogi visszaéléseket, és igazságot vívjon ki azoknak, akiknek a jogai csorbultak.”
Az Amnesty Internationalt Londonban alapította Peter Benenson jogász azt követően, hogy 1961. május 28-án publikálta Az elfelejtett foglyok című írását. Az Amnesty felhívja a figyelmet az emberjogi visszaélésekre, és kampányol a nemzetközi jogoknak és normáknak való megfelelésért. Azokra a kormányokra, amelyek teret engednek a visszaéléseknek, a közvélemény mozgósításával gyakorol hatást. A szervezet 1976-ban Erasmus-díjat kapott, 1977-ben elnyerte a Nobel-békedíjat a kínzás ellenes kampányáért, majd 1978-ban az Egyesült Nemzetek emberi jogi díjával tüntették ki.
A nemzetközi emberjogi szervezetek területén az Amnesty rendelkezik a legrégebbi múlttal és legnagyobb elismertséggel és „sokan tekintik a teljes emberi jogi mozgalom etalonjának.”James Ronand, Howard Ramos, Kathleen Rodgers (2005), "Transnational Information Politics: NGO Human Rights Reporting, 1986–2000", International Studies Quarterly (2005) 49, 557–587
Története 1960-as évek Az Amnesty Internationalt Peter Benenson brit munkaügyi jogász alapította 1961 júliusában Londonban. Saját elmondása szerint a londoni metrón utazott 1960. november 19-én, amikor olvasta, hogy két coimbrai portugál diákot hét év börtönre ítéltek, mert állítólag „koccintottak a szabadságra.”
A kérdéses újságcikket a kutatók eddig még nem találták meg. Portugáliát 1960-ban António de Oliveira Salazar államfő irányította az Estado Novo („Új állam”) alkotmány szerint. Ez a kormány természeténél fogva autoriter és erősen antikommunista volt, az állam ellenségeit elnyomta és portugálellenesnek kiáltotta ki. Saját, Az elfelejtett foglyok című cikkében Peter Benenson erre úgy reagált, hogy „ha a hét bármely napján az ember végigolvas egy újságot, biztos, hogy található benne olyan cikk, amiben valakit bebörtönöztek, megkínoztak vagy kivégeztek, mert véleménye vagy vallása elfogadhatatlan a kormánya számára. […] Az olvasón úrrá lesz az émelyítő tehetetlenség érzése. Ha azonban ezt a fajta undort tettekké lehetne kovácsolni, akkor talán lehetne tenni valamit.”
Ebben az időben Benenson barátjával, Eric Bakerrel dolgozott. Baker tagja volt a Barátok Vallásos Társaságának, amely részt vett a brit Kampány a Nukleáris Leszerelésért (CND) szervezet finanszírozásában, és mindemellett a Kvéker Béke és Társadalmi Tanú vezetője volt, Benenson memoárjában pedig úgy jellemezte, mint „partner a projekt elindításában.” Más írókkal, akadémikusokkal és jogászokkal (különösen Alec Diggesszel) folytatott konzultáció után Louis Blom-Cooperen keresztül írtak az Observer szerkesztőjének, David Astornak, aki 1961. május 28-án publikálta Benenson cikkét, Az elfelejtett foglyokat.
Ez a cikk felhívta az olvasó figyelmét azokra, akiket „bebörtönöztek, megkínoztak vagy kivégeztek, mert véleményük vagy vallásuk nem egyezett kormányukéval”, más szóval azokra a kormányokra, melyek megsértik az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának (UDHR) 18-as és 19-es cikkét. A cikk leírása szerint ezek a jogsértések globális szinten a sajtószabadság, a politikai ellenzék, az időszerű, nyilvános és független bíróság előtti tárgyalás illetve a menedékjog korlátozásának kontextusában nyilvánulnak meg. Ez jelentette az „Amnesztiát 1961” elindítását azzal a céllal, hogy gyorsan és széles körben mozgósítsa a közvéleményt azoknak a személyeknek a védelmében, akiket Benenson „lelkiismereti foglyoknak” nevezett.
Az Amnesztiát 1961 számos nemzetközi lapban jelent meg. Benenson ugyanebben az évben publikálta Üldözés, 1961 (Persecution, 1961) című könyvét, amelyben saját és Baker nyomozása alapján részletekbe menően beszámolt kilenc lelkiismereti fogolyról (Maurice Adin, Ashton Jones, Agostinho Neto, Patrick Duncan, Olga Ivinskaya, Luis Taruc, Constantin Noica, Antonio Amat és Hu Feng). 1961 júliusában a vezetőség úgy döntött, hogy a felhívással létrehozzák egy állandó szervezet, az Amnesty alapjait, amelynek az első ülését Londonban tartják. Benenson biztosította, hogy mind a három nagy politikai párt képviseltetve legyen, beleértve a Munkáspárt, a Konzervatív Párt és a Liberális Párt parlamenti képviselőit. 1962. szeptember 30-án a szervezetet hivatalosan is Amnesty Internationalnek nevezték el. Az Amnesztiát 1961 és 1962 szeptembere között az Amnesty International egyszerűen csak Amnesty-ként volt ismert.
Ami eleinte egy egyszerű, rövid felhívásként indult, hamar egy olyan állandó nemzetközi mozgalommá nőtte ki magát, amely azért munkálkodik, hogy védje azokat, akik nézeteik erőszakmentes kifejezése miatt kerültek börtönbe, és hogy biztosítsa az ENSZ Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 18-as és 19-es cikkének világszerte való elismerését. A szervezet munkájának a kutatás és a kampányolás már a kezdetektől része volt. Létrehoztak egy könyvtárat a lelkiismereti foglyokról szóló információkkal, és alapítottak egy helyi csoportokból álló hálózatot, a THREES-t. Minden egyes csoport három fogolyért dolgozott, akik közül mindegyik az akkori három nagy ideológiai régiók egyikéből, a kommunizmusból, a kapitalizmusból és a fejlődő országokból származott.
A hatvanas évek közepére az Amnesty International globális jelenléte egyre növekedett, és ezért létrehozták a Nemzetközi Titkárságot és a Nemzetközi Elnökséget, hogy az egyre több országban létrejövő nemzeti szervezeti egységek, a szekciók munkáját irányítsák. A nemzetközi szervezet elkezdte kialakítani saját alapelveit és módszereit. Ilyen volt például az az egyhangú döntés, mely szerint az olyan rabok, akik pártolták az erőszakot (mint Nelson Mandela), nem tekinthetők lelkiismereti fogolynak. A könyvtári és csoportos munkák mellett az Amnesty International munkája kiterjedt arra is, hogy a foglyok családját segítse, megfigyelőket küldjön bírósági tárgyalásokra, egyes kormányok ellen felszólaljon és menedékjogot vagy tengerentúli munkalehetőséget biztosítson a foglyoknak.
Tevékenysége és befolyása a nemzetközi szervezetek között is egyre nőtt, melynek köszönhetően még az évtized vége előtt tanácsadói státuszt kapott az ENSZ-ben, az Európai Tanácsban és az UNESCOban.
1970-es évek
Ebben az évtizedben Seán MacBride és Martin Ennals voltak az Amnesty vezető alakjai. Amellett, hogy a munka tovább folyt a lelkiismereti foglyokért, a szervezet tevékenységi köre kiterjedt olyan témakörökre is, mint a tisztességes tárgyaláshoz való jog és a tárgyalás nélküli huzamosabb ideig tartó fogva tartás, különösképpen a rabok kínzása ellenfolytatott harc(Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 9. és 5. cikke). Az Amnesty International úgy hitte, hogy a kormányok mögöttes szándéka a kínzásokkal az információszerzés, az ellenállás terrorral történő elfojtása vagy mindkettő. Szintén komoly aggodalomra adott okot a kifinomultabb kínzási módszerek, felszerelések exportja és tanítása a nagyhatalmakból a védnökségük alatt álló országokba, mint ahogy azt az Amerikai Egyesült Államok tette a CIA-n keresztül.
A szervezet ezért jelentéseket gyűjtött azon országokból, ahonnan az állítólagos kínzásokról szóló hírek a leggyakoribbnak és a legtudatosabban szervezettnek tűntek, majd nemzetközi konferenciát szervezett a kínzás témájában. A kínzás elleni kampány, mely éveken keresztül tartott, a közvélemény befolyásolásával igyekezett nyomást gyakorolni a nemzeti kormányokra.
Az Amnesty International taglétszáma az 1969-es 15 000-ről 1979-re 200 000-re nőtt. Ez a forrásokban való növekedés lehetővé tette „a börtönfalakon túl” program kiterjesztését olyan területekre, mint az „eltűnések”, a halálbüntetés és a menekültek jogai. Az új úttörő módszer, a „Sürgős Akció” arra irányult, hogy a tagságot villámgyorsan mobilizálja. Az első ilyen akció 1973. március 19-én indult Luiz Basilio Rossi brazil akadémikusért, akit politikai okokból tartóztattak le.
Kormányközi szinten az Amnesty International a Fogvatartottakkal Való Bánásmódra Vonatkozó ENSZ Minimum Standard Szabályok és a már létező emberi jogi egyezmények alkalmazásáért, valamint 1976-ban az ENSZ két emberi jogi egyezményének ratifikálásáért lobbizott. Ennek a megegyezésnek jelentős szerepe volt olyan további eszközök és rendelkezések megalkotásában, melyek akadályozzák a fenti gyakorlatokat. Az Amnesty az Emberi Jogok Amerikaközi Bizottságában 1972-ben kapta meg a konzultációs státust.
1976-ban az Amnesty brit részlege elindított egy adománygyűjtést, amely „A Titkosrendőrök bálja” eseménysorozatként vált ismertté. Ezeket az eseményeket Londonban rendezték, kezdetben mint komédia gálákat, olyan szereplők részvételével, akiket a Daily Telegraph „a brit vígjáték színejavának” nevezett, köztük a Monty Python színtársulatot, az előadások később pedig népszerű rock zenekarokkal is kibővültek. A rendezvénysorozatot a volt Monty Python-tag, John Cleese és Martin Lewis szórakoztatóipari szakember dolgozta ki szorosan együttműködve az Amnesty tagjaival, Peter Luff-fal (az Amnesty igazgatóhelyettese 1974 és 1978 között) és később Peter Walkerrel (az Amnesty adományszervezési felelőse 1978 és 1982 között). Cleese, Lewis és Luff 1976-ban és 1977-ben együtt dolgoztak az első két show műsoron. Cleese, Lewis és Walker az 1979-es és 1981-es műsorokon dolgoztak együtt, melyek elsőként nyerték el a Daily Telegraph szerint „briliánsan átkeresztelt” Titkosrendőrök bálja címet.
A szervezetet a kínzás ellenes kampányáért 1977-ben kitüntették a Nobel-békedíjjal, majd 1978-ban pedig az Egyesült Nemzetek emberi jogi díjával.The Nobel Prize in Peace 1977 and the United Nations Prize in the Field of Human Rights in 1978.
1980-as évek
Az Amnesty International az 1980-as évekre egyre több kormány kritikájának célpontjává vált. A Szovjetunió kémkedéssel gyanúsította, a marokkói kormány törvényszegőket védő szervezetként bélyegezte, az argentin kormány pedig betiltotta az Amnesty 1983-as éves jelentését.Amnesty International is accused of espionage
A nyolcvanas években az Amnesty International tovább folytatta a kínzás elleni és a lelkiismereti foglyok védelméért folytatott kampányt. Új problémák is felütötték a fejüket, mint például a bírósági eljáráson kívüli kivégzések, katonai, védelmi és rendőrségi áthelyezések, politikai gyilkosságok és eltűnések.
Az évtized vége felé a menekültek világszerte egyre növekvő száma élénkülő figyelmet kapott a szervezeten belül. Míg ebben az időben sok menekült kényszerült hazája elhagyására háború vagy éhség miatt, az Amnesty International alapszabálya szerint azokra koncentrálta tevékenységét, akik az olyan jogsértések miatt kényszerültek menekülni, amelyek ellen a szervezet is harcolt. Az érv az volt, hogy ahelyett, hogy a kormány új korlátozásokat vezetne be a menekültstátuszt kérőkkel szemben, inkább azokra az emberi jogi kihágásokra kellene választ adni, melyek száműzetésbe kényszerítik az embereket.
Az évtized első felében megrendezett második, kínzás ellenes kampányon túl még két jelentős zenés rendezvényt szerveztek, amelyek az emberi jogok és az Amnesty munkájának társadalmi tudatosítását hivatottak növelni, elsősorban a fiatalabb generáció körében. Az 1986-os Remény Összeesküvése (A Conspiracy of Hope) turné öt koncertet tartalmazott az Egyesült Államokban, és egy teljes napos show műsorban tetőzött több mint 30 előadással a Giants Stadionban. A másik jelentős rendezvény pedig az Emberi jogok MOST! (Human Rights Now) világturné volt, amelynek az időzítése egybeesett az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának negyvenedik évfordulójával. A rendezvény alatt öt kontinensen folytak a koncertek hat hét leforgása alatt. Mindkét turnén szerepeltek az akkori idők leghíresebb zenészei és bandái.
1990-es évek