A Mirage F1 francia elfogóvadász, és alacsonytámadó földi csapásmérő repülőgép, melynek kifejlesztéséhez az alapokat a Mirage III szolgáltatta. A fejlesztés teljes egészében a gyártó Avions Marcel Dassault (AMD) repülőgépgyár saját költségeit terhelte, és a fejlesztés menete is alkatrészről alkatrészre történő racionalizálás, modernizálás folyamataként volt felfogható, sok esetben a gyár üzemmérnökeinek és dolgozóinak belső javaslatai alapján. Ilyen módon nem jelentett áttörést a gép kifejlesztése, ami szakít a szuperszonikus Dassault gépek farok nélküli delta elrendezésével. Így ez átlagos külsejű harmadik generációs típusnak mondható, de bizonyos tulajdonságai miatt sorolják a negyedik generációba is. Exportsikere, bár elmarad híres elődjétől, nem elhanyagolható.
Történet
A Mirage III követőtípusának első gurulópróbái már 1964 elején megkezdődtek. Ebben az időben a Dassault részt vett a NATO VSTOL tulajdonságokkal rendelkező harcirepülőgép–programjában. Mivel a széria Mirage III sárkányba emelő-hajtóművek beépítése nem volt lehetséges, a program a Mitage IIIV építéséhez vezetett. A nyolc emelő-, és egy tolóhajtóművel felszerelt, függőlegesen felszálló gépből két prototípus épült.
Ezzel egyidőben, kimondottan a tolóhajtómű (SNECMA TF.106) próbáira épült a Mirage IIIT. Mint minden deltaszárnyas, ez is alkalmatlan volt lassú repülési próbákra, ezért egy új Mirage kifejlesztése kezdődött el. Ehhez adódott még hozzá, hogy a NATO stratégia változásai miatt a VSTOL harci repülőgépek továbbfejlesztését Franciaországban is leállították.
Az új, kétszemélyes gép, melynek hordfelülete egy nyilazott vállszárny volt, a Mirage IIIF típusjelzést kapta. 1964 januárjában kötötték meg a szerződést egy prototípusra, amely Mirage F.2-ként 1966. június 12-én repült először. Ezzel párhuzamosan elkezdődött még a Mirage F.3 projektje, de ez a magas költségek miatt nem jutott tovább a próbapadnál. Ehelyett az F.2-ből egy könnyebb és költségkímélőbb változat vezethető le, az együléses Mirage F.1.
1964 közepén kapta meg a Dassault a hivatalos szerződést egy minden időjárásban bevethető, a Mirage III/5 felváltására szánt elfogóvadászgép kifejlesztésére. Az első prototípus – a Mirage F.1-01 – elkészülte 1966 végére tolódott. Csak december 23-án tudta végrehajtani a sikeres első felszállását. A SNECMA típusokból az Atar 9K hajtóművel volt felszerelve, és már a negyedik repülése során, 1967. január 7-én elérte a kétszeres hangsebességet.
Szerencsétlen módon 1967. május 18-án egy nagysebességű repülési próba során a gép lezuhant Istres közelében, ahol az AMD fő berepülőpilótája, René Bigand életét vesztette. Emiatt a szerkezeten bizonyos módosításokat eszközöltek, és az egész típuselőírást átdolgozták. 1967 szeptemberében a francia kormányzat megrendelt három előszéria-példányt, és egy törőpéldányt statikus próbákra.
A Mirage F.1-02, a második prototípus-sorozat első példánya először 1969. március 20-án repült Istres-ben, és már eközben elérte az 1,15 Mach-ot. Négy nappal később elérte a kétszeres hangsebességet is. A repülési próbák első szakaszát 1969 júniusára sikeresen teljesítette. Atar 9K.31 hajtóművel (66 kN tolóerő) volt felszerelve, de még az 1969-es év során megkapta a nagyobb tolóerejű Atar 9K.50-et.
Ugyanez a hajtómű szolgált mind a két másik előszéria-példány meghajtására is. 1969. szeptember 18-án repült először a módosított belépőélű (farkasfog) Mirage F.1-03. Ezt követte az F.1-04, melybe a teljes avionikát beépítették, és tulajdonképpen a tervezett szériagépek kivitelezési mintájául szolgált. A két példány 1973 márciusáig összesen több mint 1600 repült órát teljesített.
Az első szériagyártásból származó F.1 1973. február 15-én repült, és már négy héttel később az Armée de l’Air átvette. Az első gyártósoron készült az F.1C, egy többfeladatú harci repülőgép elsődlegesen elfogóvadász alkalmazással. Ebből fejlesztették ki az F.1A-t (földi csapásmérésre kialakítva), az F.1B-t (kétszemélyes kiképzőgép), az F.1E-t (csapásmérő terepkövető radarral és látótérjelzővel) és átalakítási lehetőségként az F.1R-t (harcászati felderítő).
Ezek után jött volna még egy Mirage F.1, melynek prototípusát a St.Cloud-i üzemben szereltek össze a SNECMA M.53-hajtóművel. Ez a hajtómű, melyet részben a Super Mirage-hoz (ACF, Mirage 2000 és Super Mirage 4000) fejlesztettek ki, 54 kN tolóerővel rendelkezik szárazon, és 83 kN-al utánégetővel. A Mirage F.1/M53 maximális sebessége a gyártó által megadott érték szerint 2,5 Mach körül van. A gép kifejlesztése elhúzódott, és mire a sorozatgyártás elkezdődhetett volna, már túlságosan előrehaladott terv volt a Mirage 2000, az eredményeket inkább ott hasznosították, csak három repülőképes példány épült. Ezt a változatot eleinte nevezték F1E-nek, semmi köze a későbbi F1E exportváltozathoz.
Az 1974-es megrendelési szerződések szerint leszállított gépek száma 234 db az F.1C változatból, ebből Franciaország (105), Spanyolország (21), Dél-Afrika (48 gyártási licenccel), Görögország (40) és Kuvait (20).Flug Revue 1974, Ubierstr. 83, 53173 Bonn, Németország
Felépítése Sárkányszerkezet
A Mirage F.1 szabadonhordó vállszárnyas konstrukció, hagyományos farok-kormányfelületekkel. A törzs felső részére beépített szárny belépőélének nyilazási szöge 50°, negatív "V" beállítási szöge 5°. Mindkét félszárny belépőélét a harmadik prototípustól kezdődően az összes gépen belső harmadán egy „farkasfog” tagolja az áramlás egyenletesebb leválasztása érdekében. A szárnyak szerkezetét két kereszttartós torziós dobozszerkezet alkotja, forgácsoló és vegyi (!) maratással kialakított feszültséghordozó alkatrészekből kialakítva. A szárnyfelek három, kétszeresen megerősített törzs-főtartóhoz csatlakoznak.
A viszonylag vékony profilú (nagysebességű) hordfelület (szárny) belépőéle a teljes fesztáv mentén lehajtható, a kilépőél kétharmada egymásba csúszó kétrészes fékszárnyakkal van ellátva. Ezeken kívül az oldalirányú manőverezéshez és leszálláshoz kétrészes, perforált áramlásrontó lapok nyílnak ki a szárny felületéből. A szárny elrendezésének és ilyen fokú mechanizáltságának eredményeképpen emelőereje több mint kétszerese az előd Mirage III-énak, a kisebb fesztávolság ellenére. A kis sebességű irányíthatóság így jelentősen megnőtt, ez nem csak a rossz időjárás közbeni repüléskor, hanem a kiképzéskor is érezteti előnyét. Az átképzendő pilóták sokkal kevesebb gyakorlással elsajátították a géppel való leszállást, mely nem bonyolultabb egy kiképzőgépénél.
A törzs felépítése az előd Mirage III-tól származtatható hagyományos félhéjszerkezet, melynek teherviselő elemei túlnyomórészt forgácsolt kereszt-, és főtartó elemekből állnak. A konstrukció a szárnyak bekötésénél tartalmaz nagy szilárdságú acélt is, a feszültséggyűjtő, úgynevezett "meleg zóna" területeken a szerkezet titánötvözetből áll. A 15 m-es törzs az elején üvegszál-erősítésű műgyantából kialakított radarkúpot hordoz Pitot-csővel, mely alatt található az első főtartó-bordához rögzített Cyrano IV tűzvezető és felderítő rádiólokátor a Thomson CSF-től.
A következő elem a teljes klimatizáltságú túlnyomásos pilótakabin a felnyíló tetővel és a Martin-Baker Mark 4-es katapultüléssel. A katapultülés a kabintető áttörésével távozik a repülőgépből. Az 1980-as évektől cserélték az üléseket ténylegesen nulla-nulla képességű (földről, és álló helyzetből is indítható) Mark 6, majd Mark 10 ülésekre. A kabin hátsó keresztbordája mögött találjuk az avionikateret, a törzsközéprészen a több integráltartályból álló, 3880 liter össz-befogadóképességű üzemanyag-teret. Ehhez jön még a szárnyanként 200 literes szárnytartály. Ilyen elrendezésben az üzemanyag fogyasztással nem változik jelentősen a gép tömegközéppontjának elhelyezkedése. Nagy távolságú bevetéseken ezt egészítheti ki 3 db 1300 literes ledobható tüzelőanyag-póttartály.
A törzs első felének és levegőbeömlő nyílásainak kialakítása szinte megegyezik a Mirage III-mal, a törzsközéprész keresztmetszete a perforált törzsféklapok és a nagyobb főfutómű helyigénye miatt erősen növekedett, majd a területszabályként ismert aerodinamikai kialakítás miatt a szárny kilépőéle után éri el maximális értékét, ezt a géptörzs kialakítást említi az angolszász szakzsargon „kólásüvegnek”, az orosz „darázsderéknak” (talán az eltérő érdeklődésből eredően).
A törzs alján a kétrészes stabilizálófelület három ponton csatlakozik a törzsszerkezethez. A stabilizátorok utolsó bordához csatlakozó végsapkái alá VHF antennát építettek be, míg az oldalában két VOR-vevőantenna található. A függőleges vezérsík csatlakozásánál az áramvonalazó burkolatba, közvetlenül az oldalkormány alá építették be a fékernyőt rejtő csepp alakú tartályt. A függőleges vezérsík belépőélének közepe felett és a kilépőél felső részén kúpos burkolatban találhatók a besugárzásjelző antennái, a felső részen keskeny vízszintes stabilizálófelület van. A magassági kormányként működő, teljes egészében elfordítható vízszintes vezérsík a törzshátsórész középső, kétszeres megerősítésű bordájához csatlakozik egy-egy forgásponton. Önhordó szerkezete hosszanti és kereszttartók, illetve méhsejtszerkezet („honeycomb”) kombinációja.
A legyártott Mirage F.1-ek sárkányszerkezeteinek különféle példányait 1973-tól kezdődően a CEAT próbaközpontban alapos és átfogó fárasztásos vizsgálatoknak tették ki, így repült órát szimuláltak. Az eredmények megelégedéssel töltötték el a gyártót, és a típus példányainak hosszú élettartamát vetítették előre.
Hajtómű
A francia SNECMA cég által kifejlesztett Atar 9K.50 egyáramú axiálkompresszoros gázturbina alapvető műszaki felépítésében az Atar 9c és 9K hajtóművek egyenes ági leszármazottja. Teljes beépítési tömege 1590 kg, utánégetővel 70 kN tolóerőt teljesít. Az Atar 9C-hez képest a nagyobb tolóerő ellenére 10%-kal kevesebb üzemanyagot fogyaszt, itt is jól látszik, hogy egy konstrukció alapvető átdolgozása nélkül, mindössze finomító fejlesztésekkel milyen eredményt lehet elérni.
Futómű A futómű a Hispano-Messier-Bugatti cégek által kifejlesztett dupla orrkerekes, dupla főfutókerekes, hárompontos kialakítású. Az alacsony nyomású ikerkerekek és az igen robusztus futószár lehetővé teszik rossz minőségű felszállópályáról, adott estben füves repülőtérről is az üzemeltetést. A többszörös tárcsafékkel ellátott főfutók a törzs oldalába, az orrfutó hátrafelé a törzsközépbe húzható be. A futóaknák takarólemezei a futómű kiengedését követően automatikusan bezáródnak, védve az aknán belüli vezetékeket és mechanizmusokat a kifutóról esetleg felverődő szennyeződéstől. A futóműbehúzási elrendezés lehetővé teszi mind a szárny, mind a törzs alján számos függesztési pont kialakítását. A futómű bár bonyolult felépítésű, de masszív és megbízható szerkezet, emiatt kisebb változtatásokkal az angol-francia SEPECAT Jaguar, és a jugoszláv-román J–22 Orao csapásmérő gépek is ezzel rendelkeznek, bár az utóbbi gép tömegéhez a futómű erősen túl van méretezve.
Karbantartás
A Dassault kifejlesztett egy, a korában igen kifinomult elektronikus hibakereső és elemző rendszert, mely a rendszeres karbantartási időt -így a repülés legköltségesebb részét- a Mirage III 15 órájával szemben 11 órára csökkentette. Alapvetően ezt a rendszert fejlesztették tovább az Airbus utasszállítók számára, napjainkra a polgári repülésben általánosan elterjedt. Ebből az egy szempontból mondható a Mirage F1 fejlesztés úttörőnek.
Fegyverzet
Beépített fegyverként a törzs aljába 2 db revolverező rendszerű DEFA 553 típusú 30 mm-es gépágyú van beépítve összesen 270 db-os lőszerjavadalmazással. A törzsön és a szárnyak alján összesen 7 db fegyverfelfüggesztő csomópontot alakítottak ki, különféle feladatú fegyverek részére, a rögzítőpontok közül a törzs alatti, és a szárnyakon a két legbelső úgynevezett „nedves” rögzítőpont, tehát üzemanyag-póttartályok függesztésére is alkalmas. Az összes külső terhelés maximális értéke 4000 kg lehet.