Ranschburg Pál (Győr, 1870. január 3. – Budapest, 1945. január 12.) nemzetközi hírű ideg-és elmegyógyász, orvos-pszichológus, egyetemi tanár. A kísérleti pszichológia és a gyógypedagógiai pszichológia, valamint a gyermekpszichiátria kísérleti lélektani alapjainak megteremtője Magyarországon. Megalapítója volt a Magyar Pszichológiai Társaságnak, amelynek első, majd örökös tiszteletbeli elnöke lett. Számtalan módon vett részt a magyar pszichológiai élet működésében a két világháború között. Az általa felismert „homogén gátlás” emlékezeti törvényszerűségét róla nevezték el „Ranschburg-fenomén”-nek. Testvérei: Ranschburg Viktor könyvkiadó, a szerzői jogok meghonosítója, Ranschburg Gusztáv antikvárius, a hungarikumok gyűjtője, és Ranschburg Nándor jogász, a kartelljog hazai adaptálója. Unokája Ranschburg Ágnes Hildegard pszichológus.
Életrajza Győr-szigeten született Ranschburg Salamon rabbi és a tanítói végzettségű Berl Emilia Eszter nyolcgyermekes családjában. Apja tanulmányait a prágai és svájci egyetemeken végezte. 1857-ben kapta meg rabbioklevelét, majd hamarosan hitközségének köztiszteletben álló tudós tanítója és lelki vezetője lett haláláig. Ahogyan fiútestvérei, ő is a Pannonhalmi Szent Benedek-rend Győri Főgimnáziumában tanult, 1888-ban érettségizett. 1895-ben elnyerte ideg-elme orvosi diplomáját a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Orvostudományi Karán.
1897-ben házasságot kötött Hajós (Hamburg) Irénnel. Ez évben kérte felvételét a szabadkőműves Demokrata páholyba, hogy „a szép, a jó és igaz” politikától mentes szolgálatát vállalja, amit élete végéig meg is tartott. Nyugat-európai tanulmányútja során tudását Wilhelm Wundt lipcsei pszichológiai laboratóriumában is bővítette. 1897-ben felvették a Demokratia szabadkőműves páholyba, amelynek aktív tagja lett. Hazatérve 1899-ben a budapesti Pszichiátriai Klinika mellett egyetemi megbízatással kialakította kísérleti laboratóriumát. Mivel ennek jogalapját néhányak elvitatták, 1902-ben egyik betege adományából megszervezte magánlaboratóriumát, amely 1906-ban önálló működési jogot nyert mint Gyógypedagógiai és Pszichológiai Magyar Királyi Laboratórium. A tudományos függetlenség megőrzése érdekében nem fogadott el munkadíjat, munkatársai díjazását pedig saját jövedelméből fedezte. 1916-ban az Apponyi Poliklinika ideggyógyászati főorvosa lett. Az első világháborúban a perifériás idegsérültek műtéteit irányította, a Hadigondozó Tanács tagja volt, felesége és fia pedig önkéntesként szolgáltak. Érdemeit vöröskeresztes és polgári hadiérdemkereszttel, majd a rendkívüli egyetemi tanár címmel ismerték el 1917-ben.
Már 1905-ben elhatárolódott a radikális politikát sürgető társadalomkutatóktól, és a nemzeti-liberális irányhoz csatlakozott. 1919-ben pártatlan orvosi munkája nyomán szembekerült a zsidó túszokat ejtő vörösterrorral. Újbóli letartóztatása elől a Korányi orvoscsalád rejtette el. Asszimilációs példájukban bízva családjával együtt ő is megkeresztelkedett 1919. augusztus 31-én. A proletárdiktatúrát legyőző fehérterror azonban már előrevetítette azt a megkülönböztetést, amelyre később a zsidótörvények kirekesztő gyakorlata épült, nem kímélve őt és családját sem. Munkatársai viszont sokan melléálltak, így 1924-ben „egészségügyi főtanácsos” címet kapott. Azonban a kutatómunka kellő anyagi támogatásának hiányában és a származását kifogásolók sürgetésére, egészségi gondokkal küzdve, 1926-ban lemondott a Laboratórium vezetéséről, és Schnell Jánosra bízta azt. Egyúttal elfogadta a Laboratóriumban dolgozó Szondi Lipót kutatói önállósulását is, de a tudományos főfelügyeletet a kettévált intézmény felett még megtarthatta.
1928-ban a pedagógia és a filozófia képviselőivel együtt megalapította a Magyar Pszichológiai Társaságot, amelynek első elnöke lett. Az elnöki címet 3 évre rá „örökös tiszteletbeli elnök” címre cserélték. A Laboratórium alapításának 25 éves évfordulóját még nemzetközi hírű tudóstársakkal együtt ünnepelhette 1929-ben, amikor munkásságáért „Signum Laudis” kormányzói kitüntetést nyert.
Ahogy már 1911-től a Charité gyermekklinikán, úgy 1916-tól az Apponyi poliklinika idegosztályának főorvosaként is ingyen gyógyítva látta el a rászoruló betegeket. Az 1930-as évek világgazdasági nehézségei között, a nemzeti önértelmezés politikai válságának szorításában a szakmai társaságokban betöltött vezető szerepét és szociális támogatói tevékenységét is megfigyelés alatt tartották. 1934-ben pedig a kért támogatás helyett megszüntették szakmai felügyeleti jogát és laboratóriumát, noha az ő kutatói-módszertani iskolájából nőtt ki a nevelési és pályaválasztási tanácsadás is. Az utóbbit új intézménnyé alakították továbbra is Schnell János vezetésével, akit szintén politikai ellenőrzés alatt tartottak.
Eközben egyre több külföldi tudományos társaság hívta meg és választotta tagjává a szellemi munka természetét vizsgáló, az emlékezet törvényszerűségeit feltáró és a részképességek fejlődési zavarait diagnosztizáló kutatásai nyomán. Emellett a neurológiai és pszichiátriai szakterületen is számontartották munkásságát, igényelték szaktanácsát kül- és belföldön egyaránt.
1936-ban még az orvosi egyetem „címzetes rendkívüli tanára”-ként jegyezték, 1938-ban viszont már megkérdőjelezte kereszténységét az Orvosi Kamara. Az 1939-es zsidótörvény már nem fogadta el az 1919. augusztus 1-je utáni keresztségfelvételt. Kényszerű nyugdíjba vonulása ellenére a hazai és külföldi tudományos élet továbbra is igényelte gyógyító- és kutatómunkája eredményeit. Ő és fia nem fogadta el a külföldre menekítés lehetőségét, hanem a magyar kultúra mindhalálig kötelezőnek tekintett szolgálatát vállalta. A munkatársai által is kért szakmai és vallási mentesítések ellenére bujkálni kényszerülve érte a halál 75 évesen, feleségével együtt. a halálesetet bejelentette veje, Rusznyák Endre (lányának Erzsébetnek férje) Fiait elhurcolták, amit csak egyikük élte túl. Végrendeletében kimondott üzenete: „Non omnis moriar”Horatius, a híres latin költő mondása, miszerint „nem hal meg egészen”, mert az alkotó tovább él az általa alkotott értékek által. – „nem halok meg egészen” – látható megvalósulást nyert, amikor az Új köztemetőben lévő 2005-ben sírját nemzeti emlékhellyé nyilvánították.
Munkássága Érdeklődése az általános gyógyászati ismeretek elsajátítása után a pszichiátria felé fordult. Már 24 évesen feltűnő eredményeket mutatott az elmezavar alaposabb felismerésében és gyógyításában. 1899-ben Magyarországon elsőnek alapította meg kísérleti pszichológiai laboratóriumát. E tudományos műhely rövidesen a Gyógypedagógiai és Pszichológiai Magyar Királyi Laboratóriummá vált. Itt születtek azok a mérő és összehasonlító képességet vizsgáló módszerek és eszközök – elsőként a mnemométer –, melyekkel nemcsak a gyógyítást, hanem az egészségi és szociális ártalmak megelőzését is szolgálni kívánta.
Orvosi működése leglényegesebb részének a gyermekgyógyászatot tartotta. Neurológiai eredményeit az egész világon elismerték. Gyakran szerepelt külföldi kongresszusokon. 1904-ben ott volt Gießenben az I. Kísérleti Pszichológiai Kongresszuson, ahol először az 1902-ben közölt, külföldön Ranschburg-Phänomen néven ismert „homogén gátlás törvényé”-ről („Ranschburg-féle gátlás” és „Ranchburg-jelenség” néven is ismertLásd Pszichológiai lexikon. Budapest : Helikon, 2007. 386. p. ) számolt be. Eszerint az „egymást érintő lelki tartalmak és folyamatok (érzetek, képzetek, törekvések) annál kevésbé zavarják egymást önállóságukban, minél heterogénebbek, és annál inkább, minél homogénebbek”. A hasonló emlékezeti tartalmak összeolvadásából fakadó felidézési nehézségek ismeretére épült a későbbiekben számtalan részképesség fejlődési zavarának és fejlesztési lehetőségének a feltárása, mindenekelőtt a diszlexiáé.
Kutatási eredményei a német tudományos életben korán ismertté és elismertté váltak. A Francia Tudomány-és Művészeti Akadémia kitüntetésével tagjává fogadta 1910-ben. Az 1923-ban jelent meg kétkötetes Emberi elme című jelentős összefoglaló műve. Ugyanebben fejtette ki az „elmetan”-ról álláspontját. Megkülönböztette a lélektant és a pszichológiát. Laboratóriumában a gyakorlati és a kutatómunka egységét képviselte, amit a körülötte kialakult tudományos iskola is képviselt. A laboratórium új vizsgálóeljárásokat dolgozott ki, készülékeket tervezett, szerkesztett és készített (mnemométer, tudatfantom, tachistoszkópos vetítőkészülékek stb.), mérési eljárásokat dolgozott ki. Kiemelkedőek a különböző típusú fogyatékossággal élőkön végzett figyelem-, emlékezet-, érzelemvizsgálatai, a számoló-, olvasóképesség, írás-, rajzolásvizsgálatok eredményei. A gyermekkori olvasás-, írás- és számolászavarokról közölt adatok és következtetések eredetiek, nemzetközileg Ranschburg nevéhez fűződnek; egy részüket magyarul nem is adták közre. A magyar gyógypedagógia-történetben általános gyógypedagógia-elméleti fejtegetései is jelentősek. A gyógypedagógia fogalmáról, a gyógyító nevelésről, a gyógypedagógia egységéről, szakterületeiről, a speciális szakemberképzésről vallott nézetei máig meghatározóak. Magyar, francia és német nyelvű szakirodalmi munkássága gazdag.
Művei alt=|bélyegkép|250x250px|Ranschburg Pál sírja Budapesten. Új köztemető: 28-2-135/136.
1894
1. Transitorikus elmezavarok. Megj.: Budapest Főváros Kórházainak Évkönyve, BP. 1894, Athenaeum. Klny.-ként: Budapest 1894, Athenaeum. 12 p. 1895 2. Adatok a hypnotikus suggestiv therapia kérdéséhez. Orvosi Hetilap, 39. évf. 1895. 26. sz. 305-308, p., 27. sz. 318-320, 28. sz. 329-330. p., 29. sz. 341-34, p., 30, sz. 353-354. p., 31. sz. 364-365. p. 1896 3. Aggkorban fellépett heveny hysteria esete, – Orvosi Hetilap, 40. évf. 1896. 235—236. p. 4. Beiträge zur Frage der hypnotisch-suggestiven Therapie. Zeitschrift für Hypnotismus (Berlin), 4. vol. 1896. 5. no. 269—302. p. 1897 5. A fejfájásról. (A magyar orvosok és természetvizsgálók 29, vándorgyűlésén tartott e1őadás után.) — Gyógyászat, 37. évf. 1897. 39. sz. 592—594., 40. sz. 608—612. p. 6. A fejfájásról. A fejfájás ok- és gyógytana, tekintettel a gyakorló orvos szükségleteire. A magyar orvosok és természetvizsgálók 29, vándorgyűlésen tartott előadás után. Bp, 1897, Franklin Társ. 30 p. 7. Studien über das normale und hysterische Bewusstsein. Megj.: Ranschburg P. — Hajós L.: Neue Beiträge zur Psychologie des hysterischen Geisteszustandes. Leipzig – Wien, 1897, Deuticke, 31—65. p. 8. Studien über das normale und hysterische Bewusstsein. Jahrbuch für Psychiatrie und Neurologie (Leipzig Wien), 15. vol. 1897. 2—3, no. 262—295 p. 9. Über den Kopfschmerz. Pester. Medizinische Chirurgische Presse. 33. Vol. 1897, 973., 999., 1024., 1049. p. 10. -- Hajós Lajos: A hysteriás anaesthesiák kísérletes psychologiája. – Magyar Orvosi Archívum, 6. évf. 1897. 264-302, p. Klny.-ként: Budapest, 1897, Pallas. 40 p. 11. -- Hajós Lajos: Neue Beiträge zur Psychologie des hysterischen Geisteszustandes. Kritisch-experimentelle Studien, Leipzig – Wien, 1897, Deuticke, 131 p. 12. Hajós Lajos: Die Psychologie der hysterischen Anästhesien; einleitender und experimenteller Teil. Megj,: Ranschburg P.—Hajós L.: Neue Beiträge zur Psychologie des hysterischen Geisteszustandes. Leipzig — Wien, 1897, Deuticke. 1—30. p. 1898 13. A hysteriás és normális öntudat. — Orvosi Hetilap, 13. évf. 1898. 35. p, 14. Paraplegia spastica infantilis két esete. — Orvosi Hetilap, 13. évf. 1898. 35. p. 1899 15. A hisztériás mozgató hüdések pszichológiájához. (Az MTA III. osztályának 1899. jan. 16-i ülésén elhangzott előadás rövid kivonata.) — Természettudományi Közlöny, 31. köt. 1899. 152, p. 16. Pszichofiziológiai vizsgálati módszerek. (A Term. tud. Társ. Élettani Szakosztálya 1899. máj. 16-án tartott ülésén elhangzott előadás kivonata.) — Természettudományi Közlöny, 31. köt. 1899. 594—595. p, 1900 17. Adatok az aggok psychophysíologiájához. 1. A psychophysikai időmérések methodikája, Alapvető vizsgálatok elemi fiatal egyéneken. Budapest 1900, Dobrowsky— Franke. 20 p.