A McLaren M2B egy Formula–1-es versenyautó, amellyel a Bruce McLaren Motor Racing versenyzett az 1966-os Formula–1 világbajnokság során. A kasztnit kétféle motorral is szerelték, a Ford-motorossal Chris Amont és Bruce McLarent is nevezték, a Serenissima-motorost csak McLaren vezette. Ez volt a csapat történetének első autója. Mindössze hat versenyre neveztek vele, egyedi kompozit anyagú kasztnija és megbízhattalan erőforrásai miatt nem volt egy jó konstrukció.
Áttekintés A Bruce McLaren Motor Racinget 1963-ban alapította Bruce McLaren, aki ekkoriban a Cooper csapat versenyzője volt. Csapata kezdetben még nem a Formula–1-ben, hanem a Tasman Series bajnokságban és különféle sportautó-versenyeken vett részt. Miután a Cooper csapat 1965-re látványosan meggyengült, McLaren úgy döntött, hogy a Formula–1-ben is inkább a saját autójával vesz részt. Ugyan ő maga is tehetséges mérnök volt, az autó megtervezésére mégis Robin Herd-öt kérte fel. Herd repülőgépekkel foglalkozott, és a Nemzeti Gázturbina Intézetnél (NGTE) dolgozott, amely többek között a Concorde repülőgépek megépítésében is közreműködött. 1965 szeptemberében megépült az első kasztni, M2A néven. Ezt még csak tesztelési céllal használták, egy 4,5 literes V8-as Oldsmobile motorral meghajtva. Mivel McLaren ekkor még a Cooper versenyzője volt, tagadta, hogy ő maga is a csapat riválisává törekszik válni, és azt állította, hogy mindez csupán a Firestone gumiabroncsainak tesztautója.
A csapat colnbrooki gyáregységében két autót építettek, és feltehetőleg egy harmadikat is terveztek. 1965 decemberére az M2A-val 3000 kilométert teszteltek, és minden készen állt az M2B megépítésére. Ebben a hónapban csatlakozott hozzájuk Herd régi kollégája, Gordon Coppuck, aki később a csapat vezető tervezője lett. Az autókat előbb Goodwoodban, majd Kaliforniában is tesztelték azzal, hogy az 1966 májusában kezdődő új bajnoki idényben már rajthoz állhassanak vele.
Az M2B egy középmotoros, hátsókerék-meghajtásos autó volt, a Lotus 25-höz hasonlóan monocoque kivitelben építve. A repülőgépipari tapasztalataiból kiindulva Herd a kasztni anyagát mallitból építette meg, amelyet a repülőgépek belsejében használtak. Ez nem volt más, mint balsafa két réteg alumíniumötvözet lemez közé szorítva. Ez sokkal merevebb volt, mint a hagyományos alumíniumötvözet, emiatt nem is lehetett áramvonalasra hajtogatni - míg az M2A esetében szinte a teljes kasztni ebből épült, addig az M2B esetében csak a belső rész és az autó teteje, minden más hagyományos alumíniumötvözet maradt. A mallittal az is problémás volt, hogy ha megsérült, akkor nehezen lehetett javítani . Egyedüli előnyeként a kortárs autókhoz képesti rendkívüli merevségét lehetett felhozni. Az autó orrát, a cockpitet és a motort üvegszálas burkolat takarta. Az üzemanyagot a kasztnin belül elhelyezett, gumiból készült tartályokban helyezték el.
A McLaren innovatív módon kísérletezett az M2A-n hátsó szárnyakkal is. Ezzel olyan leszorítóerőt értek el, mellyel a zandvoorti pályán folyó tesztelés közben körülbelül 3 másodpercet nyertek. A hátsó szárnyak annyira forradalmiak voltak, hogy a Ferrari és a Brabham csapatok is csak két évvel később vetették be őket élesben. Az M2B csak a motorral meglévő problémák miatt nem kapta meg végül.
Az 1966-tól érvényes szabályok megduplázták a motorok maximális hengerűrtartalmát, így azok 3 literesek lehettek. Az autó építésekor ilyen motorok nem igazán voltak elérhetőek, még maguk a Formula–1-es csapatok sem építettek ilyeneket. McLaren először a BRM-mel tárgyalt a két V8-asuk felhasználásával épített H16-os elrendezésű motorjukról, majd a Maseratival az ő V12-esükről, a Coventry Climax megnagyobbított motorjáról, sőt még az Oldsmobile is szóba került, mígnem maradtak a Ford motorjainál, amelyeket az IndyCar sorozatban használtak. A 4,2 literesről 3 literesre átépített változat a Ford 406-os típusjelet kapta. McLaren azt remélte, hogy ez a Ford gyári támogatását is magával hozza, azonban a gyártó inkább a Ford-Cosworth DFV motor kifejlesztésében volt érdekelt. A motor átépítése nem volt egyszerű, és a végeredmény gyenge és nehéz volt, nem is beszélve a váltóműről. Hogy némi időt nyerjenek, bizonyos versenyeken a Serenissima motorjaival indultak, ami még gyengébb volt, viszont relatíve könnyű és kompakt, és nem kellett nagyon módosítani a kasztnit a beépítéséhez.
Az autó eredetileg Új-Zéland hagyományos versenyszínében, a zöld-fekete-ezüstben pompázott volna. A McLaren viszont annyira pénzszűkében volt, hogy megállapodott A nagy verseny című film készítőivel, hogy az autókat a filmbeli fiktív Yamura csapat színeire festi: fehér, sötétzöld csíkkal, ezüst szegéllyel.
Versenyben A Ford-motoros autóval először McLaren állt rajthoz Monacóban, ahol tizedikként kvalifikált, és a hatodik helyen is haladt, míg olajszivárgás miatt fel nem kellett adnia a versenyt. Nem volt elégedett a motorral, ezért a következő versenyen, Belgiumban már Serenissima-motorokkal szerelte az autót. A szabadedzésen azonban az egység tönkrement, és tartalékalkatrész hiányában nem tudott elrajtolni a futamon. A francia nagydíjon nem vettek részt, a brit nagydíjon azonban egy hatodik hellyel a McLaren megszerezte az első pontját. A holland nagydíjon a Serenissima-motor megint bemondta az unalmast, és ezért ezen a futamon se vettek részt. A német és az olasz versenyeken se vettek részt a Ford-motor fejlesztése miatt, pedig utóbbin már Chris Amon is végre elindulhatott volna. A Ford-motor végül Amerikában debütált, McLarent ötödikként intették le. Mexikóban az autó hátsó részéről levágták a burkolatot, hogy a motor hűtésproblémáit megoldják. Nem nagyon vált be, nem tudta McLaren befejezni a versenyt. Amon a technikai problémák miatt végül egy versenyen sem tudott az idényben részt venni.
Eredmények ÉvCsapatMotorGumikPilóták123456789PontokHelyezés1966Bruce McLaren Motor RacingFord 406MONBELFRAGBRNEDGERITAUSAMEX29.Chris AmonNVRNVRNVRNVRVLBruce McLarenKI5KISerenissima M166NINVR6NI111. Mivel két különböző motort használtak, ezért a konstruktőri bajnokságban azokat külön eredményként rangsorolták.
Utóélete A csapat okult a sikertelenségből, és a Ford-motoroktól megvált az idény végén - helyette átmenetileg a BRM motorjaira váltottak, amíg a Ford-Cosworth DFV meg nem érkezett, és amellyel a csapat végre sikereket tudott elérni. Nem használták a mallitot sem, hanem maradtak a hagyományos alumíniumötvözetnél.
Az M2A-t eladták és különféle privát versenyzők használták, amíg 1969-ben meg nem semmisült a kasztni egy tűzben. Két fennmaradt M2B kasztni létezik, az egyik restaurálásra vár az Egyesült Államokban, a másikat Doningtonban állították ki. Utóbbit a 2026-os monacói nagydíjon, a McLaren debütálásának 60. évfordulóján és az ezredik versenyükön Mika Häkkinen vezette néhány demonstrációs kör erejéig.
Fordítás
Kategória:McLaren F1 Kategória:1966-os Formula–1-es autók