Avramovina () falu Bosznia-Hercegovinában, a Tuzlai kantonban, Gradačac községben, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 35, közúton 51 km-re északnyugatra, községközpontjától légvonalban 8, közúton 11 km-re délkeletre, 135-185 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik. Topografska karta Doboj 425-2-4 A falu központja 175 méteres magasságban van. A települést síkvidéki, enyhén dombos terep jellemzi, melynek lejtőin a szántóföldek között lombhullató erdők és rétek foltjai találhatók. A környező tájat termékeny hordalékos talajok jellemzik a folyóvölgyek mentén, és elszórt ártéri erdők találhatók. Az erdős területeken olyan fafajok dominálnak, mint a bükk és a tölgy.
Éghajlata Éghajlata mérsékelten kontinentális. A nyár általában meleg, a hőmérséklet elérheti a 28 °C fokot. A telek hidegek, a legalacsonyabb hőmérséklet 0 °C körül alakul, de ennél lényegesen alacsonyabb is lehet. A hó nem ritka a téli hónapokban. A tavasz és az ősz mérsékelten meleg, de változékony. A csapadék mennyisége 800 mm körül van, amely egyenletesen oszlik el az évben, tavasszal és ősszel valamivel több csapadék esik.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb24321Bosnyák00Horvát20Jugoszláv00Egyéb40Összesen24921
Története A régészeti leletek tanúsága szerint a település és tágabb környezete az ókor óta lakott volt. A szomszédos Lukavac ókori pénzlelőhelyén epiruszi drachma, valamint római köztársaságkori és császárkori pénzek kerültek elő.
Középkor A középkorban a régió, beleértve a Gradačac környéki területeket is, a Boszniai Királyságon belüli Sói bánság részét képezte. A mai Gradačac község területén terült el nenavištei plébánia (magában foglalta a mai Gradačac város nagy részét, valamint Modriča és Šamac községeket), és először 1326–1329-ben jelenik meg a történelmi forrásokban. A Boszniai Királyság 1463-as bukása után Gradačac stratégiai jelentőséggel bírt Magyarország déli határának oszmánok elleni védelmében. A 16. század eleji források szerint a közeli gradačaci vár a Jeruzsálemi Szent János lovagrend igazgatása alatt állt, ami megerősíti katonai és határőrizeti szerepét a késő középkorban és a kora újkorban. A korai gazdasági tevékenységek a gabona és az állattenyésztés önellátó gazdálkodására összpontosultak, amelyeket a közeli folyók mentén folytatott kereskedelem egészített ki, amelyek Északkelet-Bosznia regionális útvonalaihoz csatlakoztak. A középkori élet emlékeként említésre méltó a közeli Srnice Kamenovi nevű településrészén található középkori nekropolisz, amely két stećakból (bosnyák sírkőből), egy oromzatos szarkofágból és egy láda alakú stećakból áll, és amelyet először Šefik Bešlagić régész dokumentált. A közeli Jelovče Selo településen egy domb platóján, az Ešći groble lelőhelyen 27 darab, nyugat-keleti tájolású sírkő található. Az egyik sírban, melyet egy vízvezeték ásása közben rongáltak meg késő középkori kerámia töredékeket is találtak.
Az „Avramovina” név valószínűleg a szláv Avram személynévből (a bibliai Ábrahám név egyik formája, jelentése „sokak atyja”) származik, amelyet a délszláv -ovina utótaggal kombináltak, amely gyakran egy személyhez vagy családhoz kapcsolódó vagy általa birtokolt helyet jelöl; az ilyen elnevezési szokások elterjedtek voltak a boszniai középkori toponímiában a tanyák vagy falvak azonosítására. Magáról a faluról konkrét korai feljegyzések ebből a korból nincsenek, de 15. századi dokumentumok arra utalnak, hogy az olyan települések, mint Avramovina, ennek a tájnak a részeként léteztek.
Az oszmán uralom Az 1519-es oszmán hódítás után ez a terület fokozatosan bekerült a Boszniai vilajet, azon belül pedig a Zvorniki szandzsák közigazgatási és katonai rendszerébe. A Gračaci náhije egy 1533-as forrásban szerepel először, míg 1634-ben azt írják, hogy Gradačac és vidéke a Gračanicai kádilukhoz tartozott. Az oszmán közigazgatás alatt Avramovina elsősorban mezőgazdasági településként működött, ahol a lakosok önellátó gazdálkodással, állattenyésztéssel és adók, például a nem muszlimoknak kivetett sarcadó fizetésével foglalkoztak, hozzájárulva a katonai kötelezettségeket támogató timárrendszerhez.
A karlócai béke (1699) után a közeli Gradačac, amelynek akkoriban a Száva folyónál lévő oszmán határok védelmét kellett ellátnia, stratégiai jelentősége jelentősen megnőtt, 1710-től pedig kapitányság székhelyévé vált. A timar alapú földadományokat, amelyeket a mezőgazdasági termelés és a katonai szolgálat céljából adtak az oszmán kapitányok felügyelték. A lakosság ebben az időszakban elsősorban boszniai muszlimokból, horvátokból és szerbekből állt, akik főként állattenyésztéssel foglalkoztak, bár az oszmán hatóságok időszakos razziáinak és pénzügyi követeléseinek voltak kitéve. Az oszmánok a határ menti területeken, így Észak-Boszniában, az ortodox vlach pásztorok Szerbia-Hercegovinából való bevándorlásának ösztönzésével mozdították elő a letelepedést, az állattenyésztés és a kereskedelem révén erősítve a helyi lakosságot és gazdaságot, bár az iszlamizáció a muszlim beáramlás nélkül is fokozatosan zajlott.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a településnek 27 háztartása és 176 ortodox keresztény lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 88. o. 1910-ben a Gradačaci járáshoz tartozó településen 48 háztartást, 298 ortodox keresztény és 12 muszlim lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 82. o. Az osztrák-magyar uralom egy új korszak kezdetét jelentette. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt a falu korlátozott modernizációs erőfeszítéseket tapasztalt, amelyek jellemzőek voltak a boszniai megszállás vidékpolitikájára, beleértve a kisebb infrastrukturális fejlesztéseket, mint például a periférikus településeket, például a települést Gradačac községi központjával összekötő utak javítása, elősegítve a kereskedelmet és az összeköttetéseket.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban (később Jugoszlávia) 1918 és 1941 között a település is a vidékfejlesztést elősegítő agrárreformok előnyeit élvezte, különös tekintettel a mezőgazdaságra a földújraelosztás és a szövetkezeti gazdálkodási kezdeményezések révén, amelyek támogatták a falu lakosságát. Az 1929-es törvény értelmében, amikor Bosznia-Hercegovinát négy banovinára, Drinskára, Vrbaskára, Zetskára és Primorskára osztották, a település a Drinska banovina (Drinai Bánság) része lett, amelynek székhelye Szarajevó volt.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A háború során lakossága részt vett partizán ellenállásban a tengelyhatalmak és a kollaboráns erők ellen. A majevicai partizánok először 1943 júliusában szabadították fel a térséget a megszálló erőktől. A háború utáni szocialista újjáépítés hangsúlyt fektetett az elesett partizánok emlékműveire, tükrözve a falu igazodását Jugoszlávia nemzeti felszabadítási narratívájához. A második világháború utáni szocialista Jugoszláviában a vidéki települések mezőgazdasági kollektivizáláson estek át a földújraelosztást és a szövetkezeti gazdaságok szervezését célzó szélesebb körű nemzeti politika részeként, amely 1949 körül kezdődött és az 1950-es évek elején tetőzött. Ezek az erőfeszítések azonban nagyrészt sikertelenek voltak a parasztok ellenállása és a gazdasági hatékonyság hiánya miatt, ami 1953-ra dekollektivizáláshoz vezetett, ezt követően pedig a kisüzemi magángazdálkodás uralta a boszniai vidéki gazdaságokat, beleértve a korlátozott ipari tevékenységhez kötött területeket is. A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. A Gradačac környékén zajló háborús események a posavinai csaták tágabb keretében zajlottak, a város és környéke ki volt téve a frontnak, és hosszú távú katonai és humanitárius következményekkel járt a lakosság számára.
A háború alatt a település a boszniai kormányerők (ARBiH) és a boszniai szerb hadsereg (VRS) közötti konfliktus frontvonalának közelében találta magát. 1992. június 30-án a szerb erők Avramovina felől támadva próbáltak meg átkelni Kerep falunál a Gradačac-Ormanica regionális úton. Ezzel a támadással akarták teljesen bekeríteni Gradačacot. A támadást a gradačaci harcosok, valamint Kerep és a környező települések lakosainak bátor fellépése megállította, és a támadókra súlyos vereséget mért, mely során számos harci eszközt foglalt le. Ebben a támadásban 28 lakos halt meg, akik részben az úton haladtak, részben pedig mezőkön és más területeken kerültek a támadók útjába. Az etnikai tisztogatások elől menekülők fő befogadópontjaként Tuzla városa szolgált, ami átmeneti népesség-eltolódásokhoz és gazdasági zavarokhoz vezetett.A falu túlnyomórészt szerb lakosságát az etnikai feszültségek közepette kitelepítették, a szerb lakosok pedig folyamatosan elhagyták a területet.
Gradačac község egésze az egyik legsúlyosabban bombázott terület volt, a VRS folyamatos támadásai pedig széles körű pusztítást végeztek a régióban. Már 1992 nyarán is számos kisebb csatát vívtak ezért a községért. A háború nehéz nyara egész őszön és télen át folytatódott. Bosanski Brod és Jajca októberi elesésével tovább fokozódott a Gradačacra nehezedő nyomás, mivel a fent említett városok eleste jelentős erőket szabadított fel a Boszniai Szerb Köztársaság Hadseregéből, amelyeket a csatatérnek erre a részére irányíthattak. Gradačac elfoglalása a VRS egyik prioritása volt, mivel eleste a szerb ellenőrzés alatt álló Bosznia-Hercegovina területét és a szomszédos Szerbiát összekötő, sürgősen szükséges folyosó kibővítéséhez vezetett volna. Az ARBiH 107. gradačaci dandárja azonban sikeresen verte vissza a szerb támadásokat.