Jugoszlávia 1941. április 6. és 1945. május 15. között volt harcok színtere a második világháborúban.
A jugoszláv kormány 1941. március végén kötött szövetséget a nemzetiszocialista Németországgal, de két nappal azután államcsíny döntötte meg. Erre reagálva 1941. április 6-án a Jugoszláv Királyságot megtámadta Németország és szövetségesei: Olaszország, Magyarország és Bulgária. Az ország két része úgymond független lett. Az egyik Horvátország volt, ahol az usztasáknak nevezett fasiszták vették át a hatalmat, és kialakították az ún. Független Horvát Államot. A másikban, Szerbiában egy „nemzetmegmentésinek” titulált kollaboráns kormány került az ország élére.
A megszállás körülményei és főleg az usztasák atrocitásai két ellenálló mozgalom létrejöttét okozták. A szerb nacionalisták és királypártiak a csetnikeknek nevezett mozgalmat hozták létre Dragoljub (Draža) Mihailović vezetése alatt. A jugoszláv kommunisták a partizánokként ismert ellenállási mozgalmat létesítették Josip Broz Titoval az élükön. A két mozgalom hamar egymás ellen is elkezdett harcolni. 1945 májusáig a megszállók elleni háború mellett polgárháború is tombolt Jugoszláviában. Mindegyik harcban álló fél háborús bűncselekményeket követett el: mészárlásokat, etnikai tisztogatásokat stb. A nyugati szövetségesek előbb a csetnikeket támogatták, de ők inkább a partizánok ellen harcoltak, sőt taktikai okokból egyezségeket is kötöttek a megszállókkal, miközben arra vártak, hogy a britek szálljanak partra Jugoszláviában.
A csetnikeké lényegében a háború előtti rendszerhez kötött szerb mozgalom volt. Velük ellentétben a kommunisták maguk mellé állították a lakosság egy részét, Jugoszlávia szövetségi alapon való helyreállítását ígérve, ahol a különböző nemzetek és nemzetiségek egyenlőek. 1943 vége felé a britek túlságosan kompromittáltnak látták a csetnikeket a kollaborációban. Ugyanakkor Tito erőit hatékonyabbnak találták a németek ellen, ezért a partizánokat kezdték támogatni. Ezenkívül a szövetségesek lemondtak a térségben való partraszállásról, hogy a tervezett franciaországi partraszállás idejére ne szórják szét erejüket. Ezzel a jugoszláv területet a helyi szembenállók összecsapásainak színtereként hagyták meg.
1944 vége felé a partizánok felszabadították a szerb területet a szovjetek segítségével. Azután Tito ellenőrzése alá vette az ország többi részét is, legyőzve az összes ellenfelét, majd nagyon hamar biztosította magának a hatalom monopóliumát. A monarchia hivatalosan megszűnt 1945 novemberében, és helyette kommunista politikai rendszer alakult ki, amely 1992-ig maradt fenn. Tito Jugoszláviájának idején a „nemzeti felszabadító háborúnak” nevezett partizánharc a rendszer alapmítosza lett. Az etnikumok közötti gyűlölet és a háború alatti atrocitások emléke nem aludt ki, hanem táplálta a sérelmeket és a nacionalizmust, melyek az 1990-es években az ország széteséséhez vezettek.
A háború jugoszláviai kontextusa Jugoszlávia mint bizonytalan identitású ország Jugoszlávia létrejötte A „jugoszláv” (szó szerint „délszláv”) megnevezés a 19. század közepe felé jelent meg a horvát és szlovén hazafiak körében, akik az Osztrák Birodalom uralma ellen hangoztatták függetlenségi törekvéseiket. Ez eredetileg az osztrákok által betiltott „illír” megnevezést helyettesítette.Garde 2000, 44. o. Azután a „jugoszláv eszme” szócsoportban használták, a délszlávok (szerbek, horvátok, szlovének stb.) egy részének egyesülési tervét nevezve meg, a nyelvi és vallási különbségeik ellenére.Garde 2000, 52–56. o.
Az 1990-es évek óta hét különálló állam (Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Észak-Macedónia és Koszovó) helyén alakult ki 1918-ban az egységes állam. A Szerb Királyság az első világháborúban a győztes antanthatalmak közé tartozott. Ennek következtében sikerült kiterjesztenie hatalmát a szétesett Osztrák–Magyar Monarchiában élő szláv népek lakta területekre. 1918 vége felé Szerbia egyesült Montenegróval, majd a volt Osztrák–Magyar Monarchia délszlávok lakta területén létrehozott Szlovén–Horvát–Szerb Állammal. Így jött létre az előbb hivatalosan Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak nevezett állam. 1929-ben ez a hivatalos Jugoszláv Királyság nevet kapta. Nem szláv kisebbségek is éltek a királyságban: albánok, németek, magyarok, olaszok, törökök stb. Az új állam a történelem során vitatott területek egyesítése nyomán jött létre. A volt osztrák–magyar területek tették ki ezek egy részét. A többiek az 1912-ben és 1913-ban lezajlott Balkán-háborúk nyomán Szerbia és Montenegró által az Oszmán Birodalomtól és Bulgáriától elnyert területek voltak. A lakosság nemcsak etnikumok szerint oszlott meg, hanem vallások szerint is, ortodoxokra, katolikusokra, szláv és nem szláv muszlimokra, zsidókra. Politikai szempontból az új ország lényegében a szerb monarchia folytatása volt, melyben a szerb Karađorđević-ház uralkodott tovább. Bár hivatalosan a jugoszláv eszmét testesítette meg, tulajdonképpen a szerbek uralták politikailag. Az 1921-ben elfogadott alkotmány centralista volt és nem föderalista, amilyennek a Horvát Parasztpárt követelte.
Az első immár jugoszláv uralkodó I. Péter, a háború előtt Szerbia királya volt. Súlyosan beteg lévén, fia, Sándor volt már több éve az ország régense, és ő lett a király 1921-ben. Az ország prioritása új nemzeti identitás és hatékony közigazgatás kiépítése volt. Azonban a központi hatalom nagy nehézségekbe ütközött hatalmának kiterjesztésében olyan területeken, amelyek különféle fejlettségű gazdaságait kellett összeilleszteni. Csak három olyan politikai párt volt, mely nemcsak egy nemzetiséghez szólt, hanem a királyság összes alattvalójához: a Demokrata Párt, akkor a legtöbb szavazatot összegyűjteni képes párt; az Agrár Unió, mely hamar hanyatlásnak indult; a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP). Az utóbbi 1919-ben alakult meg és több tíz képviselőt juttatott be az 1920-ban megválasztott alkotmányozó gyűlésbe. Azonban egy hónappal azután egy rendelet erősen korlátozta a párt nyilvános tevékenységét, betiltotta sajtóját és a hozzá kötődő szakszervezeteket. 1921-ben a JKP-t betiltották, miután a kommunisták merényletet kíséreltek meg Sándor régens ellen, majd meggyilkoltak egy volt minisztert.Lampe 2000, 122–149. o.Mudry 1999, 156–158. o.Tomasevich 1975, 11–12. o.
Belső feszültségek és külső fenyegetések Létezése első éveiben Jugoszlávia fejletlen gazdaságú, nagy társadalmi egyenlőtlenségektől szenvedő ország volt. Egyes régiókat, mint Macedóniát, Montenegrót és Bosznia-Hercegovinát, jelentős fejlődési lemaradás jellemzett.Tomasevich 1975, 12–16. o. Már eleve a politikai feszültségek egyik fő tényezője a volt Szerb Királyság elitjének túlnyomó hatalma volt. A szerbek és a magukat szerbeknek tartó montenegróiak a lakosság 39%-át tették ki. Ők uralták a közigazgatási apparátust és főleg a hadsereget olyannyira, hogy Jugoszlávia inkább kiterjesztett Nagy-Szerbia volt.Le Moal 2012, 13–16. o. Ezenkívül a belgrádi vezető körök egyes tagjai hódítóknak tekintették a szerbeket a volt osztrák–magyar területeken. Az ott lakókat a legyőzött ellenségekkel azonosították. Ennek következménye növekvő ellenségesség volt a rendszer iránt sok horvát részéről, akik a szerbek után a legnagyobb számú nemzetiséget képezték, de szlovének és muszlim szlávok, azaz bosnyákok részéről is. A nemzetiségek közötti feszültségek nagyon élénkek voltak főleg horvátok és szerbek között. Az előbbiek voltak az utóbbiak dominanciájának fő ellenzői. Ennek egyik szélsőséges példája volt az, hogy 1928-ban a parlamentben egy montenegrói képviselő halálosan megsebesítette Stjepan Radićot, a Horvát Parasztpárt megalapítóját. A Balkán-háborúk előtt az Oszmán Birodalomhoz tartozó területeken számos muszlim földbirtokost hátrányosan érintett egy olyan agrárreform, amely szerb parasztoknak kedvezett. Koszovóban volt a legfeszültebb a helyzet. Az ottani albánok jogfosztottak voltak, és lázadásaikat brutálisan fojtották el. A szláv macedónokat nem ismerték el nemzetiségként, és hivatalosan szerbeknek számítottak.
Jugoszlávia az Egyesült Királyság és Franciaország védelmének örvendett ugyan, de viszonyai közvetlen szomszédjaival feszültek voltak. Az első világháború befejezésekor területi vita robbant ki Olaszországgal, ugyanis az elfoglalt volt osztrák–magyar területeket Isztriában és Dalmáciában, ahol éltek olaszok, de szlovének és horvátok is. Olaszország követelte Fiumét is. Az 1920-as rapallói egyezmény rögzítette a határt a két ország között, majd 1924-ben a Fiumei Szabadállamot is felosztották egymás között, és Fiume városa Olaszországé lett, de a feszültség megmaradt. Benito Mussolini fasiszta rendszere továbbra is igényt tartott Dalmáciára, ahol a rapallói egyezmény értelmében már birtokolta Zárát és régiójátLampe 2000, 154–158. o. Ugyanakkor brutális olaszosítás folyt a területén élő szlovének irányában. Másrészt Olaszország igyekezett Albániát csatlósává tenni, hogy jobban fenyegethesse Jugoszláviát. Jugoszláviának vitái voltak Bulgáriával és Görögországgal is Macedóniával kapcsolatban. Magyarország revízióra törekedett a Délvidék elvesztése miatt. Albániával a főleg Koszovóban élő albánok miatt volt vita, Ausztriával pedig a határövezet kapcsán.
bélyegkép|Jugoszlávia bánságai 1939 előtt
1929-ben azzal az indoklással, hogy a parlamentáris rendszer nem képes megoldani a nemzetiségek közötti feszültségeket, I. Sándor király felfüggesztette az alkotmányt, és diktátori hatalommal ruházta fel magát. Ekkor lett az ország neve hivatalosan Jugoszláv Királyság, azt jelezve, hogy politikája a jugoszlavizmus, azaz a nemzeti egység felé vezető út. Autoriter reformok útján még inkább központosította az államhatalmat, de nem oldotta meg a különböző etnikumok, főleg a horvátok és a bosnyákok státuszának kérdését.Lampe 2000, 164–176. o.Pavlowitch 2008, 1–8. o. Az országot kilenc banovinára (bánságra) osztották fel a történelmi régiók helyett, teljesen mellőzve a történelmi örökségeket és a kulturális hagyományokat. Például a mai Macedóniát a Vardari Bánság foglalta magába, Montenegrót pedig a Zetai Bánság. Ez a reform senkit sem elégített ki. A „Horvátország” elnevezés hivatalosan eltűnt, miközben a szerbek történelmi területei négy bánsághoz kerültek.
A szerb nacionalisták egy része a „csetnikeknek”Szó szerint „gerillaalakulat tagjai”. Így nevezték a török uralom ellen harcoló csoportok tagjait. nevezett félkatonai mozgalomba tömörült. 1929-ben I. Sándor ezt betiltotta, de később hallgatólagosan megengedte működését. Vezetője Ilija Trifunović-Birčanin, majd Kosta Pećanac volt, és kb. félmillió taggal és szimpatizánssal rendelkezett.Lampe 2000, 204–206. o.Pavlowitch 2008, 52. o.
1931-ben a király új alkotmányt hirdetett ki, amely valamennyire enyhítette a diktatúrát. Újból működhettek politikai pártok, és választásokat tartottak. A Horvát Parasztpárt volt a központi hatalom fő ellenzéke 1929-ig, majd 1931 után, de a legradikálisabb horvát mozgalom az Ante Pavelić vezette függetlenségpárti és fasiszta irányultságú usztasákéSzó szerint „felkelők”. volt. Ez 1929. január 7-én alakult meg, egy nappal azután, hogy a király bevezette a diktatúrát és betiltott minden pártot. Így az usztasák mozgalma elejétől fogva törvénytelen volt Jugoszláviában. Vezetői emigránsok voltak az ország 1941-ben történt megszállásáig. Egyéb szeparatista vagy autonomista, többé-kevésbé erőszakos és illegális mozgalmak is voltak. Az egyik a „Zöldeknek” nevezett montenegrói szeparatisták, majd autonomisták, később föderalisták mozgalma volt. Macedón jugoszlávellenes terrorista mozgalom is volt, a Belső Macedón Forradalmi Szervezet. Ezt egy ideig Bulgária és Olaszország támogatta. 1934 októberében ennek egyik tagja meggyilkolta I. Sándort egy franciaországi látogatása idején. A merényletet az usztasákkal együtt szervezték.