Az Unalmas történet (orosz eredeti címe Скучная история) Anton Pavlovics Csehov hosszabb elbeszélése (vagy kisregénye). Alcíme: Egy öregember feljegyzéseiből (Из записок старого человека). Magyarra fordította Devecseriné Guthi Erzsébet.

A hat fejezetből álló mű a Szevernij Vesztnyik című folyóirat 1889. novemberi számában jelent meg, majd egy évvel később a Csehov műveit tartalmazó kötetben (Хмурые люди, Szentpétervár, 1890).

Előzmények Csehov Jaltában dolgozott a Unalmas történeten, ahová 1889 júliusában, Nyikolaj testvére halála után érkezett, akinek gyógykezelésében maga is részt vett. Szeptember elejére nagyjából befejezte a művet, de még tovább gondolkodott, finomított rajta. Ilyesmit még soha életemben nem írtam, a motívumok számomra teljesen újak – írta szeptember 3-ai levelében. Később is emlegette, hogy milyen nehezen haladt munkájával a téma újdonsága miatt.

Ekkorra már nagyrészt túl volt a rövid humoreszkek, kis szatirikus történetek korszakán, melyeket az Oszkolki, a Bugyilnyik és néhány hasonló kisformátumú lapban közölt; egy ideje már Alekszej Szuvorin Novoje Vremja című újságjának dolgozott. És túl volt egy tervezett, de végleg abbahagyott regény munkálatain is. Elkészült viszont hosszú lírai elbeszélése (vagy kisregénye), A sztyepp, az első olyan munkája, amely ún. „vastag folyóirat”-ban, a Szevernij Vesztnyikben jelent meg (1888. márciusban).

Mint később az Unalmas történet is, mely úgynevezett én-elbeszélés. „Egy öreg orvostanár szükségét érzi, hogy – élete vége közeledvén –, feljegyzéseket tegyen… Szerény, csak tudományos munkásságának élő humánus lélek, ösztönösen jóságos kéz, hűvös és liberális szellem.”

Cselekménye Nyikolaj Sztyepanovics orvosprofesszor, titkos tanácsos, neves tudós harminc éve az egyetem tanára, immár dékánja. 62 éves és tudja, hogy alig hat hónapja maradt az életből, és hogy abba kellene hagynia az egyetemi előadásait, melyeket annyira kedvelt. Álmatlanság gyötri. Érzi és aprólékosan leírja lassú szellemi hanyatlását, hétköznapjai unalmas menetét. Felesége, Varja, akit egykor szenvedélyesen szeretett, és a konzervatóriumban tanuló lánya, Liza egyaránt idegesítik, kicsinyesnek és üresnek érzi őket. Anyagi gondok gyötrik, még a háziszolga bérével is tartozik. Lizától és Varsóban tisztként szolgáló fiától több odafigyelést várna, de azért nem haragszik rájuk. A tudomány az egyetlen dolog, ami még most is érdekli. „Utolsó leheletemig hinni fogom, hogy a tudomány a legfontosabb, a legszebb és a legszükségesebb dolog az ember életében, hogy mindig ez volt és lesz a legmagasztosabb megnyilvánulása a szeretetnek…” (570.)

Látogatói – ha egy-egy kollégája tiszteletét teszi, ha egy tanítványa jobb jegyért könyörög, vagy ha egy doktorandusz tőle várna témát a disszertációjához – általában terhére vannak. Az egyetlen kivétel a közelben lakó Kátya. Egy 18 évvel korábban meghalt kollégája őt jelölte ki a hétéves kislánya gyámjául, és hatalmas örökséget hagyott hátra. A professzort őszintén meghatotta a kislány arcából sugárzó bizalom és ragaszkodás. Kátya néhány évig náluk lakott, majd tízéves korában intézetbe került. 14-15 évesen hatalmába kerítette a színház iránti szenvedély. A professzornak ideje, kedve sem volt a lány fejlődését figyelemmel kísérni, a színházról pedig általában is lesújtó véleménye volt. Kátya színésznő lett egy távoli városban, rajongó leveleket írt a hivatásáról, majd a szerelméről is, azután hangja lassan elkomorult, a szerelmében csalódott, és Jaltából írt egyik levelét azzal fejezte be: „Tegnap temettem el a gyermekemet.”

Naponta a professzoréknál ebédel Liza vőlegényjelöltje, Alekszandr Gnekker, akit a professzor tudálékosnak tart és nem kedvel. Úgy érzi, a régi, oldott hangú családi ebédek hangulatát egy ideje fontoskodó ünnepélyesség, mesterkéltség váltotta fel; szinte meghívott vendégként ül ott a családja körében. Kátya nem ebédel velük, hiszen a család női tagjaival kölcsönösen gyűlölik egymást. Ebéd után Várja arra kéri a férjét, hogy utazzon Harkovba kikutatni Gnecker családi hátterét, ahonnan a férfi származik. Nyikolaj Sztyepanovics tiltakozik, majd megadja magát. Azután a szobájában rátör a félelem „az átkozott álmatlanság”-tól, ok nélkül sírni kezd, majd felugrik és elmegy Kátyához.

Kátya a nagy lakásában naphosszat heverészik, olvasgat, elhagyja magát. – Ez nem jó így, foglalkoznod kéne valamivel, – indítja a professzor a beszélgetést, majd ő kezdi kiönteni a lelkét. Régen mindig elnéző, megbocsájtó volt, nem akart elítélni senkit, de mostanában minden megváltozott. Vak volt, vagy a világ romlott-e el körülötte?! Eddigi életét olyannak látja, „mint egy tehetségesen megkomponált szép zeneművet. Most már csak arra kell vigyáznom, hogy el ne rontsam a finálét… Csakhogy én elrontom a finálét. Fuldoklom, hozzád futok, tőled kérek segítséget…” (588.) Egyszerűen kinyílt a szeme, mondja neki Kátya és bíztatja, hogy szakítson a családjával. – Ostobaságokat beszélsz.

Megjön Mihail Fjodorovics, a tehetséges, de különc filológus, aki szerelmes Kátyába. Ők ketten „általános hanyatlás”-ról, „elveszett ideálok”-ról beszélnek, de a professzor nem lát ilyet, bár ő is egyre több dologgal elégedetlen a világban. A filológus az egyetemi kollégáin élcelődik, ócsárolja a tudományt, és Kátya mintha csatlakozna hozzá. Nyikolaj Sztyepanovics ellentmond, tiltakozik, pedig az „új gondolatok” már gyökeret vernek benne… Amikor elköszön, mindketten arra kérik, gyógyíttassa magát. Később Kátya barátian pénzt kínál neki, hogy utazzon gyógykezelésre, de Nyikolaj Sztyepanovics elutasítja.

A professzor Harkovba érkezett. Ha ezt várták tőle, hát legyen. Még mielőtt körbenézhetne a városban, táviratot kap a feleségétől: Liza titokban férjhez ment Gneckerhez. Megdöbben; de nem a tettük döbbenti meg, hanem a saját közönye, amellyel a hírt fogadja. „Azt mondják, a filozófusok és az igazán bölcs emberek közönyösek. Nem igaz. A közöny – a lélek paralízise, idő előtti halál” – gondolja. – Az emberben lennie kell egy mindent átfogó általános eszmének, amit „az élő ember istenének neveznek. És ahol ez nincs, ott nincs semmi.” (607.)

Bénultan ül a szállodai szobában, amikor váratlanul meglepi Kátya, aki az újságban olvashatott róla és ideutazott. Kétségbeesetten a segítségét kéri, mert nem tud tovább így élni. – Mit tegyek? – Egy korábbi beszélgetésükön is kérdezte már ezt, és akkor bevallotta, hogy színésznőnek tehetségtelen volt, a filológus udvarlása pedig csak terhére van. – Mit tegyek hát? – ismételgeti most könyörögve, majd zokogva. – Mondja meg, maga az apám, az egyetlen barátom, tanár volt, segítsen… A professzor nem tudja, mit mondjon. Kátya hidegen elköszön, elutazik, vissza se néz. Tehát nem lesz ott a temetésemen, gondolja a professzor. „Isten veled, drágaságom!”

Fogadtatása A korabeli kritikákból A Szevernij Vesztnyik folyóirat irodalmi rovatának vezetője (A. N. Plescsejev) nagyra értékelte az elbeszélést. „Ön még soha nem írt olyan erőteljes és mélyreható művet, mint ez. Az idős tudós hangvétele meglepően jól sikerült…” A megjelenés után pedig azt írta Csehovnak, hogy különböző nézetű emberek egyaránt dicsérik, némelyek szerint ez a legjobb eddigi munkája. „Bevallom, attól tartottam, hogy a közönség unalmasnak fogja találni, de nem.” (1889. november 5.)

Több irodalmár ismerőse levélben üdvözölte a mű megjelenését. A. Sz. Szuvorin azonban, akinek a lapjába Csehov rendszeresen dolgozott, szubjektívnek és publicisztikus stílusúnak találta a kisregényt és úgy vélte, a professzor kijelentéseiben és gondolataiban Csehov saját véleménye tükröződik. Az író ez ellen határozottan tiltakozott. A főhős nézeteit, életérzését néhány más kritika is magára a szerzőre vonatkoztatta. F. A. Cservinszkij költő, író a mű kapcsán a korabeli kritika állapotát is jellemzi: „Nevetnem kell, ha eszembejut, hogy az olyan ördögien jó munka, mint az Unalmas történet, nem kapott többet két-három érdektelen megjegyzésnél.” (1891-ből vagy 1892-ből).

A negatív kritikát megfogalmazók a főhős nézeteit nagyrészt az író nézeteivel azonosították. „A korabeli kritika a műben szereplő professzor eszmenélküliségét Csehovnak tulajdonította, ábrázolását nem objektivitásnak, hanem közönyösségnek fogta fel.”Goretity József: Utószó. Az objektivitás poétikája (729.) in

N. K. Mihajlovszkij, a kor neves kritikusa másoknál élesebben fogalmazott Csehov ún. „eszmenélküliségéről”. Az Unalmas történet „a legjobb és legjelentősebb mű azok közül, amit Csehov úr eddig írt”, [de] „még a legügyesebb elemző sem talál benne átfogó eszmét. Sem átfogó eszmét, sem egyértelműen valamely meghatározott irányba mutató érdeklődést. (…) Az Unalmas történet elsősorban Csehov tehetségének az „úgynevezett általános eszme vagy az élő ember istene” iránti vágyának szülötte.

Jóval később lett ismert nálunk is Lev Sesztov 1907-ben Csehovról megjelent esszéje (Teremtés a semmiből), melynek egy része az Unalmas történettel foglalkozik. A bevezetőben két szóban előrebocsátja véleményét: „Csehov a reménytelenség énekese volt.” Majd elemzi az elbeszélést és így összegzi véleményét: „Az Unalmas történet tartalma tehát arra vezethető vissza (annyiban foglalható össze), hogy a professzor, miközben megosztja „új” gondolatait, lényegében kijelenti, hogy nem tartja lehetségesnek, hogy elismerje az „eszme” felette gyakorolt hatalmát, és lelkiismeretesen teljesítse azt, amit az emberek legfőbb célnak neveznek, és amelynek szolgálatában szokás látni az ember hivatását, szent hivatását.”(IV. fejezet eleje, nyers fordítás):

Későbbi értékelések Füst Milán 31 évesen meghatottan mutatta be az elbeszélést a Nyugat olvasóinak: „Egy öreg orvostanár szükségét érzi, hogy – élete vége közeledvén, feljegyzéseket tegyen… százhúsz oldalon az öregkor megdöbbentő monumentalitással egyenesedik ki még egyszer az élet végén, kicsivel a halál előtt. – Nem a gondolatok, nem a filozófiai tartalom az, ami megdöbbentő benne, hanem az élet utolsó tényei és az ember utolsó érzései. (…) E százhúsz oldalas elbeszélés a világirodalom egyik remeke.”

„Csehov novellái közül ez a legkedvesebb számomra” – írta Thomas Mann. – „Egy rendkívüli, elbűvölő mű, amelynek csendes, szomorú különlegességében nincs párja az egész irodalomban. Már azért is csodálkozásra késztet, mert ezt az önmagát unalmasnak beharangozó és mégis lenyűgöző történetet a nem is egészen harmincéves fiatalember végső beleérzéssel adja egy aggastyán szájába, egy világhírű tudóséba, aki rang szerint tábornok, excellenciás úr…”Idézi Forrása: Vázlat Csehovról (1954), ford. Szabó Ede, in Válogatott tanulmányok, Budapest, Európa, 1963, 448. o.

Jegyzetek

Források

Kategória:Elbeszélések Kategória:Anton Pavlovics Csehov prózai művei