bélyegkép|260px|Somogy vármegye közigazgatási térképe 1910-ből Somogy vármegye (németül: Komitat Schomodei, latinul: Comitatus Simigiensis) közigazgatási egység volt a Magyar Királyság dunántúli részében. Ez a Drávától a Balatonig, illetve a Kanizsai berkektől a Tolnai-dombságig terjedő terület, melyet még a honfoglalás utáni első századokban is hatalmas bükk- és tölgy erdőségek borítottak, természetes határai következtében mindenkor zárt vidék volt. A mai Somogy vármegye területe nagyrészt megegyezik vele. Székhelye Somogyvár, Marcali, majd 1749-től Kaposvár volt.
Földrajz A vármegye területe nagyrészt síkság, de voltak kiterjedt dombságai és alacsony hegyhátai is, melyek magassága azonban jellemzően nem haladta meg a 300 m-t. Az Észak felé a Balaton, Délen a Dráva folyó által határolt változatos tájnak az alapját a 200–300 méter mélységig leülepedett és kiszáradt tengerfenék teremtette meg. Somogyot és a környező vármegyéket valamikor, mint a Kárpát-medence jelentős részét, a pontuszi, vagy Pannon tenger borította. Majd körülbelül ötmillió évvel ezelőtt a tenger kiszáradt és vulkanikus kitörések és földmozgások változtatták meg a vidék arculatát. Somogy vármegye területére két ilyen kitörés jutott, a boglári és fonyódi – a Boglár és Fonyód környéki dombok, hegyek ezeknek köszönhetően alakultak ki. A kitörések idejében nagy szárazság volt az egész vidéken. Biztos adataink vannak arra nézve, hogy ez az úgynevezett levantei kor éghajlata sivatagszerű lehetett és a szárazságot kísérő nagy szelek, szélviharok következtében az észak-déli irányú törésvonalak mentén létrejöttek a somogyi és zalai völgyek, amiket tehát nem folyók, hanem a szél alakított ki.
A sivatagkorszak után jött a pleisztocén, vagy diluviális félsivatag időszaka, megbővült a csapadék és a jégkorszak végével, amikor a folyók is megindultak a somogyi táj mai alakot öltött. A "mesterek", mint a víz és a szél, a pannon tengerfenékből és a jégkorszaki löszből kiformálták a változatos hajlású somogyi dombvidéket.
A vizek három fő irányban folytak le, Északon a Balatonba szivárogtak a hosszú észak-déli irányú árkok vizei, délen a Dráva gyüjtötte őket össze, keleten pedig a Sió-Sárvíz folyása vette fel a Koppány és a Kapos vizét. A vármegye középső vidékét a Kapos és annak mellékvizei öntözték. A Balaton, mint a térség jelentős földrajzi képződménye kb. évvel ezelőtt keletkezett, majd kb. éve, a feltételezett „özönvizet" okozó olvadás időszakában újabb tavak keletkeztek a már meglévő tó körül, ezek fokozatosan összekapcsolódtak egymással és mintegy 5000 évvel ezelőttre a tó „Somogyország”, ahogy később nevezték az itt lakók, nagy részét kitöltötte.
A Balaton-tó neve, amelyet a római írók Peiso, Pelso, később a germán források Pelissa néven említenek, a szláv blato- (mocsár, posvány) szóból származik és még az avar uralom idejéből, a tó körül lakó szlávoktól ered, akiktől a magyarok is átvették.
A Balaton még a 19. században is egészen Somogyvárig vizes, mocsaras lápvidéket alkotott és még a kaposfüredi uradalomhoz is tartoztak olyan berki rétek, ahol a valamikori lápvilágban honos csigákat találtak.
A tó mai vízgyűjtő területe 5180 km², fő táplálója a Zala folyó, de számos kisebb patak is folyik bele. Vízszintje nyaranta a párolgás miatt csökken, ősszel és télen a csapadék miatt pedig emelkedik. Elvezető vízfolyása is van, a Sió csatorna, amely délkeleti irányban haladva a Kapossal és Sárvízzel egyesülten ömlik Szekszárd táján a Dunába és vezeti el a tó vizét.
Északról Zala és Veszprém vármegyék, keletről Veszprém, Tolna és Baranya vármegyék, délről Horvát-Szlavónország, nyugatról Zala vármegye határolta.
Története Az őskortól a római korig Az őstörténeti korban ezen a tájon, a füves pusztákon a mamut dús legelőkre, a rinocérosz pedig sűrű mocsarakra találhatott. Aztán megjelent a neolit kor ősembere, aki a Duna mentén haladt nyugatnak, de kisebb csoportokba oszolva, letért az erdővel borított magaslatokra, olyan kőzetek után kutatva, amelyek tűzön szilánkolhatók voltak, vagy finom szemcsés keménységük következtében élésre csiszolható kőeszközöket adtak.
A már ismert és feltárt kőkori telepek nyomán megállapítható, hogy a Baranya megyei Mecsek hegy elágazásain, majd Tolna megyén áthatolva, a Kapos és Koppány vagy Füzér folyók völgyein jutottak a somogyi térségbe. A Kapos vízmedre körül a népesség gyors növekedése terjeszkedésre kényszerítették Somogy őslakóit. Így jutottak el a Dráva mellék kevésbé ingoványos területeire és a Rinya- és a Dombó-csatorna medrén felfelé terjeszkedve pedig Somogynak Zalával határos részeibe.
A felszínre került őskori leletekből megállapítható, hogy kivéve a nagy kiterjedésű ingoványos területeket, Somogy megye területe minden irányban őstelepektől behálózott térség volt. A telepeknek a középpontja a Szalacskai magaslat volt. Az ősember legszívesebben a természet alkotta sziklabarlangokban vert tanyát, de mivel ilyeneket Somogy megye területén nem talált, a magaslatokon barlangszerűen bevájt üregekben tanyázott és azok nyílását állatbőrrel fedte el. Ilyen barlanglakások nyomaira bukkantak a Szalacskai hegyoldalban. A sík területeken pedig méhkas alakú vermet vájtak és annak kéményszerű nyílásán át, növényrostból font hágcsó segítségével közlekedtek.
A Kr. e. 2000 évet megelőzőleg új népáradat hozta az emberiség bölcsőjéből a bronzkori műveltséget. Az új vándortörzsek szellemi fölényükkel uraivá lettek Somogy kőkori telepeinek. Állatbőrök helyett szőrmeruhát viseltek, barlang- és veremlakások helyett cölöpviskókat emeltek a víz borította területeken. Edényeiket finom, iszapolt agyagból készítették és gyakran berakott mészdíszítéssel látták el. Míg a neolit őslakosok földbe temetkeztek, a bronzkori új népesség meghonosította a halottak máglyán való elhamvasztását, majd urnába gyűjtve, bronzékszerekkel és fegyverekkel együtt, a magaslatok oldalaiba temették el maradványaikat.
A Kapos völgyben, Szarvasd határában, 1891-ben több, majdnem kőkeménységű cölöpre akadtak, zöldpatinás bronzüsttel és jellegzetes edénytöredékekkel együtt. Ugyancsak cölöpépítmények nyomaira akadtak a Kapos völgy északabb partján levő Hangyálosi-dűlőben. A magaslatokat, hegyoldalakat földvárakkal megerősíthették. Ma már csak nagyon gyakorlott szem ismeri fel az őskori földvárakat és a többszörös lépcsőszerű körgyűrűket. E földvárak nemcsak a bronzkorban voltak használatban, de megnagyobbodva, megerősítve a vaskorban is.
Ilyen földvárak egész sorozatával találkozhatunk a Kapos víz mentén elterülő magaslatokon, a Kata hegyen és a Zselici hegyek nyúlványain. Találhatunk őskori földvárakat a Balaton somogyi partján, a fonyódi magaslatokon kívül is, így Somogyváron és környékén, nemkülönben Somogy Dráva menti részein. Somogy megyében a régészek számos bronz lelőhelyet tártak fel. Ilyen a simonfai, orczi és törökkoppányi, de a legnagyobb és leggazdagabb a kéri, amelyik urnába rejtve, 1883-ban, szántás alkalmával került felszínre. Ezenkívül számos bronz ékszer, dísz, közöttük két pompás, hengeres szalagtekercs és korongos fejű bronztű került elő a föld mélyéből. A leletben még egy teljesen ép bronztőr is előfordult. A bronzkincseket valószínűleg a vaskor első népáradatainak inváziója elől rejthették el.
Somogy vármegye vaskori műveltségének kezdete az i. e. 1. évezred közepe tájára tehető, amikor megkezdődött a kelták költözködése Galliából. A kelták többsége Itália felé húzódott, de egy másik csoport a Rajna mentén, a Duna melléki tartományok felé vette útját és leigázva az őslakókat, urává lett a későbbi Pannóniának. Az egyik népesebb törzse, a Duna mentén lefelé haladva a Kapos víz mentén jutott Somogyba és megszállta a Szalacska menti őstelepeket. A régészeti leletek alapján megállapíthatjuk, hogy Szalacskán székelt az egyik népesebb kelta törzs fejedelme. Innen terjeszkedtek, kisebb csoportokra oszolva, Somogyon át, a szomszédos vármegyékbe is. A szalacskai keltaság félezer éves uralma annyi emléket hagyott reánk Somogyban, a mennyit hazánkban egyetlen más őskori terület sem hagyott. Szalacska műkincseinek érdekességét és gazdagságát csak fokozza az, hogy amikor a rómaiak meghódították a kelta telepeket, cserekereskedést folytattak a Római Birodalom távoli területeivel, így Etruriával is. A közlekedési főút az őskorban a mainál sokkal nagyobb vízhozamú Kapos folyó volt.
Kézművesség A bronzkori öntőminták Somogy megyében arról is tanúskodnak, hogy nemcsak használták, de készítették is az eszközöket, fegyvereket, díszítő tárgyakat az itt letelepedett kelták. És arról is tanúskodnak a leletek, hogy különösen értettek a vas kovácsolásához és edzéséhez. Nagy tökélyre vitték a fémöntést is. A kelta ékszerek öntőmintái bronzból készültek. Fejlett agyagipart is űztek. Az edények készítésénél kisebb súlyt fektettek a díszítésre, mint az agyag finomítására iszapolással. A kelták edényeiket már nem szabad kézzel, tapasztással, hanem korongon készítették. Legjellegzetesebb díszítés az edény alsó domborulatán elhelyezett dinnyeszerű gerezdezés. Színük sárgásbarna- vagy grafitmázú volt.
Ismert kelta régészeti lelőhelyek Mocsolád, Bogát-puszta, Babod puszta, Szólád, Hedrehely, Berzence, a kaposvári csererdő és az iszáki magaslat. De Somogy vármegye legnagyobb őskori nevezetességének a szalacskai kelta pénzverő- és öntőműhelyt tekinthetjük. Az öntőműhely, amint azt feltárt berendezése is mutatja, a dunántúli kelták legvirágzóbb ipartelepe volt a Krisztus születését megelőző utolsó századokban. A szalacskai ötvösművesség kiterjedt iparága lehetett az itteni keltáknak és feltehető, hogy erre épülve alakult ki ebben a régióban a római fém és ötvösművesség. A magas művészi színvonalán álló római leletek is nagy számúak a térségben és külön említést érdemel, hogy az itt készült és talált kék edzésű kardok, lándzsák, tőrök, kések szívósságukkal és ellenálló képességükkel közel állnak a napjainkban-forgalomban levő acél eszközökhöz.
A római hódítás A rómaiak már Octavianus alatt, Kr. e. 34-ben megjelentek a Dráva és Száva közén, majd a Kr. u. 8. évben foglalták el a térséget. Valószínűleg Domitianus uralkodása alatt (85–92) nyomultak be a római légiók a mai Somogy vármegye területére.
Pannonia teljes és végleges meghódítását Marcus Aurelius római császárnak tulajdonítják.
Traianus császár uralkodása alatt, a 105–107. években, a tartományt kétfelé osztották. A mai Somogy vármegye területe Felső-Pannónia (Pannonia Superior) területéhez tartozott. A rómaiak főfészke, a kelták példáját követve szintén a mai Nagyberki határában emelkedő Szalacska hegy volt. Ezen kívül jelentékenyebb római táborhely vagy helység a mai Somogy vármegye területén nem létezett. A rómaiak kiterjedt útépítései ellenére is csak egy utat építettek Somogy vármegyében, amely Marsától (Eszék) kiindulva, Sopianaen (Pécs) át, Somogy megyén keresztül vezetett Mogentianaeba (Keszthely) és onnan tovább Scrabantia (Sopron) felé. A Kr. u. 4. században, a germán népvándorlás idején, jazigok és vandálok telepedtek le a térségben.
A Balaton-kultusz is a rómaiak koráig terjed vissza. Vannak feljegyzések és nyomok, hogy a rómaiaknak Pannoniában tartózkodó vezérei és római patriciusok is szívesen tartózkodtak a Balaton mellett, sőt hogy állítólag Augusztus császár is, egész udvarával, nyári üdülésre a Balaton vidékére költözött.
A hunok időszaka Az 5. század elején azután a hun törzsek szállták meg Pannóniát és ezzel együtt Somogy vármegye területét, Attila vezetésével, több lépcsőben. Attila halála után 452-ben a hatalmas hun birodalom összeomlott és a Balaton és Dráva közötti térségben egymást váltották a Nyugat felé nyomuló germán törzsek, míg végül a longobárdok kivonulásával az avarok szállták meg Pannóniát, azaz a Dunántúlt, akik akkor már egész Magyarországot birtokolták.
Avarok