Zala vármegye (németül: Komitat Zala, latinul: Comitatus Zaladiensis) közigazgatási egység volt a Magyar Királyság dunántúli részében. A mai Zala vármegye az egykori vármegye területének alig kétharmadát foglalja magába, a többi Veszprém vármegyéhez, Horvátországhoz és Szlovéniához tartozik. Székhelye Zalavár, majd Zalaegerszeg volt.
A terület neve a népi szájhagyományban Zalaország-ként is felbukkan.N. Szabó Gyula: Zalaország (1926)
Földrajz A vármegye dombokkal, hegyhátakkal és a közéjük ékelődő síkvidékekkel tarkított területe keleten magába foglalta a Balaton-felvidék tanúhegyeit, egészen a Bakony déli lábáig. Legfontosabb folyója a Zala és a Mura. A Balaton északi partja a kapcsolódó vízfelülettel túlnyomórészt Zala vármegyéhez tartozott.
Északról Vas vármegye, északkeletről Veszprém vármegye, délkeletről Somogy vármegye, délnyugatról pedig Varasd vármegye, nyugatról pedig Ausztria határolta.
Történelem A vármegye létrehozása, középkori fejlődése A vármegyét Szent István király hozta létre az államalapítás és a királyi vármegyerendszer megszervezése idején a Balatonmagyaród és Kiskomárom között elterülő, ma már csak dűlőnévben megőrzött Kolon központtal, azaz Kolon vármegye néven, valószínűleg a Vérbulcsú nemzetség birtokaira alapozva.http://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/historia/99-056/ch09.html Innen a várispán a 11. század végén, valószínűleg Szent László korában áthelyezte székhelyét Zalavárra, ahol I. István már korábban bencés apátságot alapított, és királyi udvarház is lehetett. Ekkor a megye Zalavárról kapta az új nevét, Zala vármegye lett.
Zala vármegye akkor a mai vármegyénél jóval nagyobb volt. Hozzá tartozott a Balaton-felvidék legnagyobb része, egészen Felsőörsig, nyugaton Lendva és környéke, délen a Muraköz, sőt a megyének a Dráván túl is voltak területei. Zalavár a megyének az északkeleti és délnyugati sarkától csaknem egyenlő távolságra volt.
A megyei szervezet eltartását úgynevezett fél-szabad helyzetű várnépek szolgálták, akik között, a parasztok mellett más szolgálatokat nyújtó faluközösségek is voltak. Nevüket, foglalkozásukat ma is őrzi a helynevek egy része: Lövő, Szántó, Tárnok, Zalaudvarnok, Esztergály, Igrice, (a csak dűlőnévként fennmaradt) Csöszi (kikiáltó), Kürtös (puszta), Csatár (pajzsgyártó), Vörrű (vasverő, kovács).
A megye nyugati része századokon át határvidék volt. A szomszédos államoktól széles, túlnyomórészt lakatlan, nehezen járható sáv, a gyepűelve választotta el az ország területét. Ezen belül húzódott maga a gyepű, melyet őrtelepek őriztek, s a különösen veszélyes pontok, átjárók mellett erődítések, kapuk is voltak. A határ védelmét megkönnyítette a korabeli terepviszonyok, az erdőségek, mocsarak. A gyepű azonban fokozatosan nyugatra tolódott, így a megye határvédelmi szerepe fokozatosan megszűnt. I. László hódításai nyomán az országhatár a Muraköz nyugati részéhez került. Az őrök közösségei, falvai, azonban megmaradtak ezen a területen is. Kiváltságaik egy részét is megtartották. Egy 1334-ben kelt oklevél is említi a Kerka vidéki, hétkutasi, csesztregi őröket.
Egyházi szempontból a megye az 1002-ben alapított veszprémi püspökséghez tartozott, majd déli részét az 1092-ben létrehozott zágrábihoz csatolták. Az első zalai templomok fából készülhettek, de a 12. században már téglából is épült körtemplom. 1019-ben Zalaváron, 1055-ben Tihanyban alapított a király templomot, monostort. 1138 körül a Gutkeled nemzetség Csatáron, 1150–1160 körül a Kadar nemzetség Nagykapornakon alapított bencés apátságot. IV. Béla magyar király gyermekkori játszótársa, a Türje nembeli Dénes Türjén premontrei prépostságot létesített.
A 13. századra az egyházi és a világi nagybirtokok egyre inkább a királyi nagybirtokok rovására fejlődtek, és ez általában a szolgálók helyzetének romlásával járt. Ebben a korban indult meg a köznemesség harca is jogaiért, ami az Aranybulla elfogadását eredményezte. A zalai nemesek nagy szerepet játszottak ebben a küzdelemben. 1232-ben a Zala folyó vidékén élő nemesek kérték a királytól, hogy maguk bíráskodhassanak. A király engedélye után össze is gyűltek Kehidán egy peres ügy eldöntésére. Kehida és a közeli Mándhida a század későbbi éveiben is többször volt a zalai nemesség gyűléshelye.
A 13. század második felében egy sor késő román kori stílusú kegyúri alapítású falusi plébániatemplom épült a megyében a nemesi réteg erősödését jelezve. Ilyenek voltak a zalaszentmihályfai (bödei) pakodi, becsehely-polai, andráshidai, bagodi, boncodföldi, szompács-pusztai, zalaháshágyi, zalaszentgyörgyi, dobronhegyi, zalamindszenti, kehidai templomok és kápolnák. A kallósdi, búcsúszentlászlói és egregyi templomok őrizték meg legjobban korabeli küllemüket.
A zalai főnemesség is jelentős szerepet játszott az ország életében. Nagybirtokközpontok, várak épültek, nemzetségi monostorokat alapítottak. A 15. század volt a megye virágkora, ekkor épült a keszthelyi templom is. Az önellátó falvak köréből felemelkedtek a mezővárosok, ahol jómódú telkes és bérlőparasztok, kézművesek, is éltek. A 14–15. századokban 34 mezőváros volt a megye területén, köztük Muraszemenye (első említése 1367-ben), Lenti (1381), Zalaszentgrót (1396), Bak (1400), Páka (1405), Kanizsa (1409), Keszthely, Zalaegerszeg (1421), Szepetnek (1435), Salomvár (1445), Nova (1446), Csapi (1459), Csesztreg (1469).
A Hunyadi Mátyás uralkodása alatt tapasztalható általános fellendülés lehetővé tette a művészetpártolást, a nagyobb építkezéseket is. Csácsbozsokon, Egerváron valószínűleg Sziléziában tanult mesterek csúcsíves téglatemplomokat építettek. A korszak fontos művészeti központja volt Egervár, melynek ura Egervári László horvát bán, Mátyás király testőrkapitánya, Szilézia kormányzója volt. A Bonfini által „derék és páratlan eszű férfiúnak” nevezett főúr rövid időn belül hatalmas földbirtokokat szerzett és nagyszabású építkezéseket rendelt meg.
Török háborúk thumb|right|200px|Gróf Zrínyi Miklós (1620–1664) horvát bán, Zala és Somogy vármegyék örökös főispánja, nagybirtokos főnemes, költő, hadvezér és politikus, hadtudós. A törökök egy csapata már 1480-ban elérte a megye területét, de a vidék pusztulása csak a mohácsi csata után hat évvel kezdődött meg, a törökök Kőszeg elleni támadásával. Ettől kezdve a hódoltság határa a megye területén hullámzott. A török kegyetlen pusztításával senkit nem kímélt; 1577. szeptember 14-én a török Söjtörre tört és háshágyi Háshágyi Imre (fl. 1536–1577) zalai alispánnak a kis erődítményét megtámadták. Ezt követően őt lefejezték és a várandós feleségét, osztopáni Perneszy Klárát és gyermekeit elhurcolták. 1596 és 1715 között mivel Somogy megyét a török elfoglalta, Zalával egyesítették; így a főispánok, alispánok és más hivatalnokok ezalatt az idő alatt „Zala és Somogy megye alispánja” stb volt.
A végvárak láncolatába tartozott Zalában Kapornak, Türje, Keszthely és Zalavár is. Kanizsa a Dél-Dunántúl védelmének fontos vára lett. A Nádasdy Tamástól cserével szerzett, mocsár által is védett várat, a haditanács fontos erőddé építette ki. Az itt folyó harcok kiemelkedő hőse volt Thury György. A bevehetetlennek szánt várat azonban 1600-ban mégis elfoglalta a török. Így a 17. század elejére a Dráva és a Balaton között már nem maradt komoly vár, csak kis végvárak, amiknek Lövőn, Salomváron, Zalaváron nyomuk sem maradt. Egerszegen a megyeház, Türjén szerzetesház épült a helyükre, Szentgróton a copf stílusú kastély. Zalabéren a volt nemesi temető sáncai, Kemenden a várdomb egyenetlen felszíne, Pölöskén, Szentgyörgyváron, Zalacsányban rét kis dombjai, árkai jelzik a végvárak helyét.
A katonai központ Zalaegerszeg lett, ezzel kezdett erősödni a város közigazgatási szerepe, bár a megyei közgyűléseket a biztonságosabb Körmenden és Sümegen tartották. Az akkor Zalához tartozó Csáktornyán élt és alkotott gróf Zrínyi Miklós (1620–1664), aki majd húsz évig Zala vármegye főispáni tisztét is betöltötte.
A törököket csak Buda felszabadulása után négy évvel, 1690-ben sikerült kiűzni Kanizsáról Batthyányi Ádám vezetésével. A várat a kuruc mozgalmaktól tartó I. Lipót lebontatta. Az 1715. évi LXXXVI. törvényczikk elrendelte Somogy és Zala vármegyék szétválasztását és ezzel mintegy szentesítette azt az állapotot, amely a kurucvilág óta tényleg fennállott. A törvények szentesítése után (1715. június 10.) gróf Nádasdy Tamás főispán tisztújító közgyűlésre hívta össze a rendeket.Somogy vármegye (Magyarország vármegyéi és városai, 1914)SOMOGY VÁRMEGYE TÖRTÉNETEII. A MOHÁCSI VÉSZTŐL A KIEGYEZÉSIG
A nemes sidi Sidy család sarja, sidi Sidy Mihály (†1711), Zala megyei külön kiküldött követ, képviselte a vármegyét a 1705. szeptember 20-án a szécsényi országgyűlésen, ahol kiállították azt a szövetséglevelet, amely véget vetett a Rákóczi-szabadságharcnak.Budapesti Hírlap, 1911. április (31. évfolyam, 77-101. szám)1911-04-22 / 95. szám. 4. o.
Újkori fellendülés thumb|right|200px|Gróf tolnai Festetics György (1755–1819) a keszthelyi Georgikon alapítója thumb|right|200px|Jáprai Spissich János (1745–1804) Zala vármegye alispánja, a magyar jakobinus mozgalom tagja, szabadkőműves páholy főmester. thumb|right|200px|Kisfaludi Kisfaludy Sándor (1772–1844) magyar költő, császári katonatiszt. A 18. század nagyrészt a török pusztítások helyreállításnak jegyében telt el. A parasztság újjáépítette falvait, a köznemesek visszaköltöztek birtokaikra. A főurak német telepeseket hívtak be birtokaikra, délről horvátok települtek be az üres területekre. A mezőgazdaság újra növekedésnek indult, egyúttal új növények is megjelentek, mint a kukorica, burgonya, dohány, és az akác. A változásokat erősítette, hogy erre az időszakra esett a vármegyében addig befolyással bíró nagybirtokos családok kihalása, azaz az alsólendvai Bánffy- valamint a Zrínyi családok, vagy más megyékbe, sok esetben országos méltóságokba emelkedése (Inkey, Sigray, Somssich) is. Mindennek következtében a megyében egy új nagy- és középbirtokos réteg jött létre, melynek élén az új arisztokrata családok álltak, a Batthyány, az Esterházy, a Széchenyi és a Festetics családok, amelyek a megye nagybirtokainak túlnyomó részét a második világháború utánig uralták. Közülük a helyi politikai életbe kizárólag a Batthyány család itt élő tagjai kapcsolódtak be, de főleg a 19. század második felétől; a később hercegi rangra emelkedő Festetics családbeliek nem foglalkoztak politikával és vármegyei tisztségeket sem töltöttek be, az Esterházyak és Széchenyiek pedig nem éltek a megyében.
A középnemesek közé alacsonyabb sorból több család is felkerült, főleg akik anyai ágon ősrégi birtokok örököltek kihalt köznemesi felmenőitől. Ezt a tehetős és tekintélyes birtokos nemesi szűk réteget, amely több századig kormányozta Zalát, képviselte az iszkászi Árvay-, az ősrégi Hahót-Buzád nemzetségből származó csányi Csány-, a nemes Csertán-, a csáfordi Csillagh-, a zokoli és illyefalvi Csutor-, a kehidai Deák-, a boldogfai Farkas-, a forintosházi Forintos-, a gyömörei és teölvári Gyömörey-, a hertelendi és vindornyalaki Hertelendy-, a pósfai Horváth-, a zalabéri Horváth-, a szentgyörgyi Horváth-, a szalapatakai Nagy-, a mezőszegedi Szegedy-, besenyői és velikei Skublics-, a lovászi és szentmargitai Sümeghy- a bocsári Svastits-, a nyírlaki Tarányi-, és a miskei és monostori Thassy- família. Ezen családoknak a tagjai az alispáni, főjegyzői, főügyészi, számvevői, főszolgabírói tisztségeket töltötték be, és egyben a vármegye földbirtokai legnagyobb részét birtokolták; a 19. század második felétől a Hertelendy és a Gyömrörey családoknak a tagjai pedig még a főispáni széket is foglalták.Memoria Rerum – Tanulmányok Bán Péter tiszteletére (Eger, 2008). Paksy Zoltán: A vármegyei elit politikai orientációja és a konzervativizmus gyökerei Zalában a 19. században