Szatmár vármegye közigazgatási egység volt az egykori Magyar Királyság északkeleti részén.
Földrajz A vármegye területe nyugaton síkság, keleten találhatóak dombságok. A síkságok között találhatóak voltak mocsárvidékek is, illetve dombságok vízben igen gazdagok. Legfontosabb folyói a Szamos, a Lápos illetve a Túr. Északról Bereg, Ugocsa és Máramaros, keletről Szolnok-Doboka, délről Szolnok-Doboka, Szilágy és Bihar, nyugatról pedig Szabolcs vármegye határolta.
Története
A vármegyét Szent István király hozta létre az államalapítás és a királyi vármegyerendszer megszervezése idején Szatmárvár központtal valószínűleg a Kaplon nemzetség birtokaira alapozva.
A vármegye a török időkben, az ország három részre szakadásakor többnyire a Partiumhoz tartozott. Az 1876-os megyerendezéskor a megszűnő Kővárvidék egy részével bővült. Székhelye 1771-tól 1920-ig Nagykároly, 1920-1940 között Mátészalka, 1940-45 között Szatmárnémeti, 1945-50 között ismét Mátészalka volt.
Területét 1920-ban a trianoni békeszerződéssel Magyarország, Románia és Csehszlovákia között osztották fel. Területe 1910-ben 6287 km², ebből Romániához 4505 km² (71,7%) került, Csehszlovákiához pedig Nagypalád község (0,4%).
1920-ban a magyarországi részhez csatolták Ugocsa vármegye Magyarországon maradt néhány négyzetméternyi lakatlan területét, majd 1923-ban egyesítették Bereg vármegye Magyarországon maradt területével Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye néven.
1940-45 között teljes korábbi területét ismét Magyarország birtokolta, és ezekben az években ismét önállóan működött. 1945-ben a trianoni határok helyreállítása miatt lényegében az 1923-ban kialakult állapot állt helyre azzal a különbséggel, hogy az egyesített megyét most Szatmár-Bereg megyének hívták.
Az 1950-es megyerendezés során Szatmár-Bereg megye egyesült Szabolcs megyével Szabolcs-Szatmár megye néven, amit 1990-ben Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére változtattak.
Romániai részének története Szatmár megye néven folytatódik, valamint néhány település Ukrajnához került, a Nagyszőlősi járáshoz.
Lakosság 1910-ben a vármegye összlakossága 361 740 személy volt, ebből: 235 291 (65,1%) magyar 118 774 (32,8%) román 6041 német 398 szlovák 1236 egyéb Ez nem tartalmazza Szatmárnémeti törvényhatósági jogú város népességét, amelynek 34.892 fős jelenlévő népességéből 33 094 magyar, 986 román és 629 német volt. Ezzel együtt a vármegye összlakossága 1910-ben 396.632 fő, amelynek több, mint kétharmada (67,66%) magyar és 30%-a román volt.
A magyarság a csengeri, fehérgyarmati, mátészalkai, szatmári és nagykárolyi járásokban, valamint a három városban túlnyomó többségben élt; az románok az avasi, a nagybányai, nagysomkúti és szinérváraljai járásban voltak többségben, a németek csak az erdődi járásban képeztek nagyobb szigeteket.Révai lexikon
Közigazgatás A vármegye kilenc járásra volt felosztva: Csengeri járás, székhelye Csenger Erdődi járás, székhelye Erdőd Fehérgyarmati járás, székhelye Fehérgyarmat Mátészalkai járás, székhelye Mátészalka Nagybányai járás, székhelye Nagybánya Nagykárolyi járás, székhelye Nagykároly Nagysomkúti járás, székhelye Nagysomkút Szatmárnémeti járás, székhelye Szatmárnémeti Szinérváraljai járás, székhelye Szinérváralja
Jegyzetek
További információk Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Szatmár vármegye és Szatmárnémeti, 1908 Gorzó Bertalan: Szatmár vármegye nemes családjai, 1910
Kapcsolódó szócikkek Szabolcs-Szatmár-Bereg megye története
Kategória:Szatmár vármegye