Jorge Luis Borges (), teljes nevén Jorge Francisco Isidoro Luis Borges Acevedo (Buenos Aires, 1899. augusztus 24. – Genf, 1986. június 14.) argentin költő, elbeszélő, esszéíró, irodalomtörténész, filozófus, a 20. századi világirodalom nemzetközileg elismert alakja.
Élete Család Buenos Airesben született, 1899. augusztus 24-én. Röviddel születése után családja a város északi, külterületi részére költözött, Palermóba, ahol Che Guevara is élt. A városrész olasz emigránsoktól kapta nevét, San Benito de Palermo szicíliai szent neve után. Bár ma már egy fejlett kerület, a századforduló idején még a létminimum alatt élők és késelő gengszterek otthona volt. A környéket bordélyházak, kabarék, tangóra táncoló férfiak és prostituáltak, valamint a csikósokról (gauchos) és ellenséges elemekről szóló, szájról szájra terjedő történetek színesítették. Eme kavalkád esszenciáját itta magába Borges, ezek hatása alatt születtek korai írásai.
Apja, Jorge Guillermo Borges ügyvéd és pszichológiatanár volt. Anyja, Leonor Acevedo de Borges katonák és szabadságharcosok büszke leszármazottja, a családi házat kardokkal, egyenruhákkal, portréfestményekkel és egyéb családi ereklyékkel bútorozta be. Borges rajongott szüleiért. Apja, aki alaposan ismerte a metafizika, az idealizmus, és a pszichológia nagyjait, filozófiára tanította, és sakktáblán magyarázta el Zénón paradoxonát. Anyja angolt tanult férjétől és fordítóként dolgozott.
A családban angolul és spanyolul beszéltek, így Borges kétnyelvűként nőtt fel. Apai nagyapja, Francisco Borges ezredes angol nőt vett feleségül, Francis Haslam-ot. Borges ezredest 1874-ben agyonlőtték. Fanny nagymama számtalan, hadi ütközetekről szóló történettel halmozta el a kis „Georgie”-t. A háztartásban a spanyol és az angol nyelv használata annyira mindennapos és egyidejű volt, hogy Borges csak késő gyermekkorában jött rá, hogy ez két külön nyelv.
Húga, Norah volt egyetlen gyerekkori barátja. Képzeletbeli játszótársakkal töltötték napjaikat, bóklásztak házuk hatalmas könyvtárában és kertjében. Ez később ezerféleképpen visszaköszönt írásaiban. A nyári szünidők alatt az adrogué-i nyaralójukban szívták magukba a kertlabirintusuk örökös eukaliptuszillatát. A fiatal Georgie rajongott az állatkertért és órákat töltött az állatok megfigyelésével. A tigriseket különösen kedvelte: „Gyakran hosszan időztem a tigrisketrec előtt és figyeltem, ahogy fel-alá járkál. Tetszett természetes szépsége, a fekete és arany csíkok váltakozása. Most, hogy vak vagyok, már csak egy szín él emlékezetemben, méghozzá a tigris színe, a sárga.”
Gyermekkor A közös játékok és a pihentető nyaralások ellenére is egy kívülálló, rövidlátó és tudálékos gyereknek érezte magát. Arra vágyott, hogy aktív tagja legyen a helyi életnek. Sikerült összebarátkoznia egy helyi költővel, Evaristo Carriego-val, aki a szomszédja volt. Carriego sokat mesélt neki az argentin hagyományokról, a férfias magatartásról (macho/mácsó), és így hamarosan a kis álmodozó bálványává lett. „Évekig abban a hitben éltem, hogy egy veszélyes külvárosban élek… Az igazság pedig az volt, hogy egy kertben és egy könyvtárban nőttem fel, angol nyelvű könyvek végtelen sora között.”
A családi tradíció szerint mindig is írónak készült, míg később kiderült, hogy nemcsak az írói vénát, hanem apja vakságát is örökölte. Hatévesen kezdett írni, és akkoriban Cervantes inspirálta leginkább. Kilencévesen lefordította spanyolra Oscar Wilde A boldog herceg című tündérmeséjét, ami meg is jelent az El Paísban. Mivel Jorge Borges névvel küldte be, mindenki azt hitte, apja írta.
A pampákon, anyja unokatestvéreinek birtokán (az Uruguay folyó mentén) töltött látogatásai után megpróbálkozott a gaucho költészettel, de hamarosan rájött, hogy versei nem sikerültek valami fényesen.
Iskolák, Svájc Apja anarchista nézetei ellenére 1908-ban beiratkozott az iskolába, ahol megtanulta, milyen is az argentin nacionalizmus. Itt sok támadás érte, de nem hátrált meg, ha verekedésre került sor. Ez később megváltozott. Egyre inkább belefáradt a harcba, majd megutálta az egész iskolát, pedig nagyon jó eredményeket ért el.
1914-ben drasztikus fordulatot vett élete. Romló látása miatt apja korán nyugdíjba vonult, és úgy döntött, útnak indulnak Európába. Néhány hetet Párizsban töltöttek, majd Genf felé vették az irányt. Itt a Borges-gyerekek iskolába jártak, apjuk pedig egy svájci szemspecialistát kezdett el látogatni. Amikor kitört az I. világháború, Genfben ragadtak. Később Fanny Haslam, a nagymama is csatlakozott hozzájuk. A gyerekek a College Calvin középiskolában latinul, németül és franciául tanultak. Meglepő módon Norah-nak jobban ment a francia nyelv, mint Jorge-nak. Itt jobb képességű diáktársaik voltak, mint Buenos Airesben, és még barátokra is szert tettek.
Írói indulása, Spanyolország Borges itt találkozott először a szimbolizmussal, néhány lengyel társa jóvoltából. Verlaine, Rimbaud és Mallarmé francia költők absztrakt műveinek köszönhetően új szemmel kezdte látni a világot. Ekkor kedvelte meg a filozófus Schopenhauert és Walt Whitmant, az amerikai költőt is.
1919-ben anyai nagyanyja meghalt és a család a svájci Luganóba költözött, majd később Spanyolországba: Barcelona, Mallorca és Sevilla után Madridba. Ekkoriban apjának segített megírni egy novellát az 1870-es polgárháborúról.
Miután végre Sevillában kinyomtatták egyik versét, néhány sikertelen próbálkozást tett, hogy bekerüljön különböző írói körökbe. 1920-ban mentorára talált az andalúz költő, Rafael Cansinos-Assens személyében, akinek hatására csatlakozott az “ultraistákhoz”. Ez az irodalmi kör egy idealista, szabad szellemű közösséget alkotott; tagjai imádták az amerikai jazzt, és inkább érezték magukat bármilyen más európainak, mint spanyolnak. Borges ekkor határozta el, hogy nem fog leragadni a hagyományoknál. Két kötetre való esszét és verseket írt, melyek a pacifizmust, az anarchiát, az Orosz Forradalmat és a szabadgondolkodást dicsőítették. Később csalódott alkotásában, és megsemmisítette mindkét kötetet, mielőtt 1921-ben elhagyta Spanyolországot.
Buenos Airesban, 1920-as évek A család 1921 márciusában tért vissza az időközben rengeteget változott és lehetőségekkel teli Buenos Airesbe. Hamarosan felfigyelt apja egyik barátja, Macedonio Fernández költészetére, melyre főleg három filozófus: a német Schopenhauer, az ír George Berkeley és a skót David Hume volt hatással. Fernández komplex és excentrikus filozófiája leginkább arra tanította meg, hogy mindent maximális szkepticizmussal olvasson. Cansinos-Assenshez hasonlóan Fernándeznek is volt egy szombat esti irodalmi köre. Borges sokat kezdett írni a helyi dolgokról, barátaival meg is alapították a Prisma című ultraista folyóiratot. 1923-ban megjelent egy verseskötete, melynek a Buenos Aires-i láz (Fervor de Buenos Aires) címet adta és Norah egyik fametszete került a borítójára.
1923-ban visszatértek Svájcba és apja ismét eljárt a kezelésekre. Ekkor Borges sajnálattal fedezte fel, hogy az ultraista mozgalomnak már nyoma sincs. Egy év múlva – ismét Buenos Airesban – már befutott költőként fogadták. Az 1924 utáni kilenc év termékeny és izgalmas volt számára. Több sikeres irodalmi folyóiratot alapított, bár váratlan fordulat állt be, amikor az egyik folyóirat szerkesztője viszályt kezdett szítani az arisztokrata és intellektuális jellegű “Florida” kör, és a közönségesebb, futballistákról elnevezett “Boedo” csoport között (Los Gauchos de Boedo).
Bár Borges elvileg a "Florida" csoporthoz tartozott, ezekben az években mégis inkább a veszélyt kutatta; járta a város kevésbé ismert negyedeit, beszélgetett a gengszterekkel, tanulta a tangót, és próbálta elsajátítani az olasz és portugál dialektust. A végeredmény számos vers és esszé. A Szemközt a Hold (Luna de Enfrente) 1925-ben, a San Martín füzet (Cuaderno San Martín) 1929-ben jelent meg. Ez utóbbi az írógépe márkája után kapta címét, és 3000 pesós második helyezéshez juttatta egy városi pályázaton. Ebből a pénzből többek között megvette a teljes Encyclopaedia Britannicát, mely sok-sok éven át hasznos segítséget jelentett munkájában.
1930-ban könyvet írt gyerekkori hőséről, a költő Evaristo Carriegóról, aki 1912-ben halt meg tuberkulózisban. A könyv sokkal inkább visszaemlékezés volt a régi városra, mint életrajz, és a siker elmaradt. Később, 1955-ben átdolgozta a könyvet.
Az 1920-as és 30-as években számos női barátra tett szert. Hárman közülük: Norah Lange, Victoria Ocampo és Elsa Asteta Millán.
Norah Lange a helyi avantgárd jeles személyisége volt, akinél a hétvégi összejöveteleket tartották. Borges rajongott érte.
Victoria Ocampo, szerkesztő, fordító, és a Dél (Sur) című befolyásos folyóirat alapítója, kiadta Borges munkáit; támogatása sokat segített az író népszerűsítésében.
A tizenhét éves Elsa Asteta Millánt 1928-ban ismerte meg. Egy rövid románc után Elsa váratlanul máshoz ment feleségül, de 40 év múlva újra egymásra találtak, miután férje 1964-ben meghalt.
Ezekben az időkben a költő riválisa, a jómódú és extrovertált argentin író Oliverio Girondo is lekötötte Borges figyelmét, aminek néhány szomorú év lett a következménye. Számtalan vers, levél és ajánlás jelezte az egyre pesszimistább Borgest.
Egy érdekes és vitás cselekedettel, a családi hagyományokkal szakító Borges támogatta a korábbi elnök, Hipólito Yrigoyen kampányát, akit a család régi ellenségéhez, Rosas diktátorhoz hasonlított. Ám miután Yrigoyen megnyerte a választásokat, gyengekezűnek bizonyult, és egy katonai junta megdöntötte a hatalmát.
Ekkor Borges, mint generációjának számos társa, teljesen megundorodott a politikától. Ez a politikai rövidlátás szinte tükrözte Borges akkori fizikai állapotát: megjelentek az első tünetek, amik addigra apjánál teljes vaksághoz vezettek. 1927-ben volt az első hályogműtétje, amit később még hét műtét követett. A műtétek nem jártak sikerrel, látása fokozatosan romlott.
1930-as évek Az 1930-as évek új irányba vitték írásainak témáját és kifejezésmódját. 1932-ben jelent meg esszégyűjteménye a Megáfono folyóiratban Discusión címmel, mely a mozi világát elemzi. Első novelláját, a Streetcorner Man-t Francisco Bustos írói álnéven jelenteti meg a Crítica nevű helyi lapban.
1933 és 1934 között jelent meg ugyanott (A becstelenség egyetemes története) (Historia universal de la infamia) című novellasorozata, melyekben a valóság misztikával és szürreális fikcióval keveredett. Jóval később a latin-amerikai mágikus realizmus követői közül többen vallották, hogy a legerősebb inspiráló hatást Borges írásaiból kapták.
Karrierje 1935-ben vett teljes lendületet, amikor megírta a Közelítés Almotászimhoz-t (The Approach to al-Mu’tasim), amit a borgesi történetek prototípusának tartanak. 1936-ban ismét esszéket publikált Az örökkévalóság története címmel. Bár ezek után Borges már komoly sikereket könyvelhetett el, a család anyagilag elég rosszul állt, a gazdasági krízisnek, valamint annak köszönhetően, hogy beteg apja gondozásra szorult.
1937-ben a Városi Könyvtár Miguel Cané részlegében segédként kezdett el dolgozni, havi 70 dollárnak megfelelő fizetésért. Az elkövetkező kilenc évben egy szomorú, alantas szolgának tekintette magát. Kollégáit sokkal jobban érdekelte a lóverseny vagy a nők, mint az irodalom; még arra sem értek rá, hogy a saját munkatársuk könyveit katalogizálják. Borges általában hamar befejezte napi munkáját, azután elvonult az alagsorba klasszikusokat olvasni vagy modern fikciós műveket fordítani. Első volt azok között, akik megkezdték Woolf és Faulkner írásainak spanyolra való átültetését.
1938-ban két tragédia történt. Először szeretett apja távozott el, ő pedig karácsony éjjelén beverte fejét egy frissen festett ablakszárnyba. A seb elfertőződött, Borges komolyan megbetegedett: vérmérgezést kapott, hallucinációk gyötörték, egy hónapig élet és halál közt lebegett. Ezen élményét később felhasználta A Dél című írásában.