Makfalvi Dózsa György (, , , , ;Filozofski fakultet Zagreb Katedra za hungarologiju Magyar motívumok Ödön von Horváth drámáiban Dálnok, 1470 körül – Temesvár, 1514. július 20.) régi székely nemesi család, a háromszéki dálnoki lófőcsalád sarja, végvári vitéz, az 1514. évi magyar parasztfelkelés vezetője.
X. Leó pápa 1513-ban Észak-, Közép- és Kelet-Európa teljes hatáskörű apostoli legátusává nevezte ki Bakócz Tamás esztergomi érseket és bíborost, aki 1514. április 9-én pápai legátusi minőségében Budán kihirdette a török elleni keresztes háborúra szólító pápai bullát és a keresztes katonák összegyűjtésével az obszerváns szerzeteseket bízta meg. Az európai keresztes sereg gerincét a magyarok adták volna, amelynek vezetésével a székely katonát, Dózsát bízta meg az érsek. Május 24-én visszavonta a keresztes had szervezését. A keresztes seregbe akkorra már belépett obszerváns ferences szerzetesek és plébánosok prédikációikban feltüzelték a parasztsereget azzal, hogy a nemesek így az önző érdekeik miatt megvonták tőlük a pápai bullában megígért bűnbocsánat lehetőségét. Ennek következtében a székely Dózsa vezérletével az összegyűlt seregek „az úgynevezett kurucz lázadásban váratlanul felkeltek”, amely később az „urak” és a „parasztok” háborújává szélesedett Magyarországon. Dózsa felszólította a seregét a „hűtlennek nevezett nemesség kiirtására”. A történészek szerint a magyar történelem meghatározó személyisége.
Származása, neve Sokáig vita folyt származásáról, mivel tévesen több korabeli forrás „Székely György” vagy „Georgius Zekel” néven tünteti fel.
Ezt a „ceglédi kiáltvány”-t Dózsa nevében a lázadók egyik, Mihály nevű alvezére bocsátotta ki. Bár korábban feltételezték, hogy a kiáltvány egy Cegléden megtartott beszéden alapul, Szűcs Jenő „A parasztháború ideológiája” című írásában (Valóság, 15. évf., 11. sz., 1972, 12–39. o.) bebizonyította, hogy ilyen beszédet Dózsa nem tartott. Azonban minden kétséget kizáróan bizonyítja Dózsa származását az az okirat, amelyet Barlabási Lénárt erdélyi alvajda és székely alispán írt 1507. július 17-én, és amelyben latinul Dózsa Györgyöt Georgius Dosa Siculus de Makfalva in Sede Maros existenteként jelöli meg. Eszerint Dózsa György a makfalvi Dósa család az Örlöcz-nem Szovát ágán levő székely lófő család tagja.Márki Sándor: Dósa György, 1470–1514 A székely Dósa családnév magyaros írásmódja szerint Dózsa György néven került be a köztudatba.
Életútja bélyegkép|Dózsa György dálnoki telke 1900-ból bélyegkép|A Dózsa-család nemesi címere, amely a Dósa-levéltárban őrzött 1677. évi homogialis (alattvalói) eskülevélen szerepel
Születésének helye Istvánffy Miklós történetíró krónikája alapján a háromszéki Dálnok, de történészek szerint lehetséges a makfalvi eredet is. Egykorú oklevelek, levelek, krónikák, a költői és történetírói alkotások többsége, az 1514. évi megtorló törvények és Werbőczy István Tripartituma Székely György néven említik. Márki Sándor szerint Székelynek keresztelték el a népről, amelyből eredt. Születése pontos dátuma nem maradt fent, de a korabeli források alapján negyvenéves lehetett halálának idején, ebből visszaszámolva az 1470-es években született. Gyerekkorát Dálnokon töltötte testvéreivel, apja halála után Makfalvára került. Mindig a vitézi pálya vonzotta, apja nyomdokaiba akart lépni, így később katonának állt.
Több végvárban is szolgálhatott, mivel – bár adatok nem maradtak fenn róla – mint lovaskapitány részt vett a Szapolyai János erdélyi vajda által vezetett, török támadásokat megtorló 1513-as hadjáratában. A hadjárat után a nándorfehérvári őrségben maradt. A hagyomány szerint Nándorfehérvár és Szendrő közti mezőn vívott győztes párviadalt 1514. február 28-án a szendrői lovas szpáhik vezérével, az epeirosi Alival, aki már sok vitéz halálát okozta. Ezért a tettéért a király, II. Ulászló kétszeres zsold és aranylánc adományozása mellett lovagrendbe emelte, falut ajándékozott neki, valamint engedélyezte, hogy a családi címerébe a hőstett emlékére egy karddal levágott vérző kart illesszen. Erről így emlékezett meg Taurinus a korabeli latin nyelvű hőskölteményében.
„Látván Székely a sokszor ohajtott és valahára Föltetszett napot : elvetemült lelkét a kegyesség Mázával födi és Budavárba siet veszedelmes Szárnyain, a mikkel betakarjon mindeneket majd”
Az 1514. március 23-án összeült királyi tanács nagy vita után hozzájárult a pápa által kívánt keresztes hadjárat elindításához. Bakócz Tamás esztergomi érsek és szentszéki követ 1514. április 9-én hirdette ki a X. Leó pápa 1513. július 15-én kiállított törökök elleni kereszteshadjáratot elrendelő pápai bulláját. Bakócz 1514. április 24-én Dózsát nevezte ki a keresztes had élére. Április 30-án a bíboros ünnepélyes istentisztelet után átadta Dózsának a pápa által megáldott, vörös kereszttel ékesített fehér zászlót. Nem volt a Magyar Királyságnak olyan része, ahonnan ne indultak volna el a keresztes zászlók alá. A hadba gyülekező parasztok és a rendi fegyelmet áthágó, elöljáróiknak nem engedelmeskedő, „kóbor" szerzetesek tömegét nem nézték jó szemmel a birtokos nemesek és a főrendek tagjai, mivel a sok paraszt a tavaszi munkáktól távol maradva, fegyverrel a kézben fenyegetést jelentett számukra. A papság jobbágyszármazású tagjai pedig a felkelők közé állva, a zendülés ideológusaivá váltak. Segítségükkel Dózsa kiközösítéssel fenyegette a serege hívő katonáit, ha elárulják a szent mozgalmukat.
Szerepe az 1514-es parasztháborúban
A keresztesek vezetője A korabeli történelmi források elfogult túlzásai és ellentmondásai miatt a történészek számára nehéz pontosan rekonstruálni az 1514-es magyarországi parasztfelkelés eseményeit és mozgatórugóit. 1514 elején Európában hadjáratra készültek a török szultán ellen, ez vezetett a keresztes hadjárat meghirdetéséhez. Máig sem tisztázott körülmények között választotta Bakócz Tamás esztergomi érsek Dózsát a keresztes hadsereg vezérévé. Május közepére az országban mintegy fős, kaszával, cséphadaróval felfegyverkezett paraszti had gyűlt össze a keresztes zászlók alá, a gyülekezésre kijelölt pesti táborba. Szervezési hiányosságok, Bakócz visszakozása, a keresztesháború lefújására tett kísérletek, a nemesek ellenkezése és az akkor uralkodó viszonyok együttesen felkelés kirobbanásához vezettek. „Tudjátok, hogy a jó nemesek hitvány pereputtya annak örül most is, hogy az ősei címet oroztak. Csakhogy az ős címer nem tesz senkit se nemessé: virtus kell hozzá, nem gőg a valódi nemesség.” írta a költő Taurinus István, Erdély humanista püspöki helynöke az 1519-ben megjelent és fennmaradt latin nyelvű Stauromachia id est Cruciatorum Servile Bellum (Paraszti háború) című hőskölteményében. Márki Sándor szerint Dózsa és lázadó társai az egyházat és a világot is meg akarták változtatni. Az egész országban egyetlen püspököt hagytak volna meg és minden papot rangjában egymáshoz hasonlónak kívántak, a nemességet meg akarták szüntetni és a földjeiket egyenlően szerették volna felosztani. Elhatározták, hogy csak két rend legyen: a polgároké és a parasztoké, valamint céljuk volt a királyság eltörlése is. Dózsa maga a népnek csak vezére és képviselője akart lenni: mindenben alárendelvén magát a nép határozatainak. A jobbágy származású és gazdagságáért irigyelt Bakóczot a főurak azzal vádolták a törökellenes keresztes hadjárat meghirdetésével, hogy ő tudva-akarva okozta a felkelés kirobbantását. Az érsek ezért május 24-én rendeletet adott ki a sereg feloszlatásáról, de már késő volt. A toborzás betiltásának híre teljesen felingerelte a még otthon maradt, de a bűnbocsánatért a kereszteshadhoz csatlakozni kívánó parasztokat is.
A parasztfelkelés vezére Amikor Nagytúr mezőváros közelében letáboroztak, Dózsa György megölt egy adószedőt, akitől elvette a nála talált 5 márkányi készpénzt. A felkelés akkor vált parasztháborúvá, amikor május 23-án Apátfalva mellett megtörtént az első komoly összecsapás Dózsa hadai és az úri sereg között. Báthori István temesi ispán és Csáky Miklós csanádi püspök katonái szétverték a parasztsereg előhadát. Mialatt a győztesek ünnepelték győzelmüket, Dózsa elfogatta a csanádi püspököt és számos úri fogollyal együtt karóba húzatott. Végzetes napokat hozott a felkelés Csanád várára, amelyről Borovszky Samu Csongrád megye története című művében így írt: „A vérengző keresztesek nem elégedtek meg azzal, hogy a püspököt és a papokat, kiket elfoghattak, válogatott kínzásokkal kivégezték, hanem rablók módjára törtek be a templomokba s véres kezöket rátették az egyházak kincseire, feldúlták az oltárokat és sírhelyeket. Szétszórták a sz. Gellért ereklyéit is.” A legnagyobb felháborodást Telegdy Istvánnak, a tekintélyes kincstartónak a kivégzése okozta. Ezzel a vérengzéssel a lázadók véglegesen szembefordultak az egész keresztény egyházzal és a feudális magyar államszervezettel is.
bélyegkép|Madarász Viktor: Dózsa népe (1868)
Dózsa György katonai hírnevét igazolva sok győzelmet aratott. Bár a felkelők több helyen vereséget szenvedtek, seregével elfoglalta a Maros folyó menti sókamarákat, pénzverő központokat és a várak többségét. Egészen a temesvári csatáig (1514. július 15.) nem szenvedett vereséget. Szerémi György, Szapolyai János udvari káplánja történetíró kortárs emlékirataiban így írt: „Székely György mondja a kereszteseknek: íme, a vajda úr jön a mi védelmünkre; íme, az ő levele hite alatt írva; semmit se féljünk! – A keresztesek azonban mondták: Nagyságos urunk, semmiképpen se higgyünk neki, mert Katalin ő. – Azaz elasszonyosodott ember.” Azonban Szapolyai János erdélyi vajda seregével beavatkozott és nagy csatában legyőzte a felkelőket. Dózsa György és testvére, Dózsa Gergely és a többi alvezére is fogságba estek.
Dózsa vezértársai közül a nevezetesebbek: Dózsa Gergely, Dózsa György testvére, Mészáros Lőrinc ferences szerzetes, ceglédi plébános, aki kiáltványában a pápa, II. Ulászló király és a legátus nevében minden bűn és túlvilági büntetés bocsánatát ígérte azoknak, akik a keresztes hadba mennek, azt segélyezik és betegeit ápolják, de egyházi átokkal fenyegette azokat, akik ezt nem teszik. Barabás pap, Ványai (Túrkevy) Ambrus parókus, teológus pap, ő szerkesztette Dózsának a néphez intézett tüzes kiáltványait, Aszalói Kecskés Tamás seregnagy, Bagos Ferenc, Sárközi Nagy Antal, a kalocsai keresztesek vezére, sárközi nemes, Pogány Benedek, Száleresi Ambrus, egy jómódú pesti polgár.
bélyegkép|Dózsa György kivégzése, Robert Townson 1796-ban kiadott Voyage en Hongrie című művének illusztrációja bélyegkép|Dózsa György kivégzése, Matthäus Merian metszete bélyegkép|Kőkereszt a parasztfelkelés során kivégzett Csáky Miklós püspök és több nemes karóbahúzásának feltevés szerinti helyén, az egykori Belez község dombján
Dózsa Györgyöt a csata után testvérével együtt végezték ki, a legtöbb lázadó jobbágyot viszont életben hagyták a nemesek, akiknek nem volt érdekük, hogy tömegesen lemészárolják a nekik hasznot hajtó földműveseiket.
Történészek szerint a megtorlás következtében az Oszmán Birodalom hódító törekvései elleni védekezés hatékonysága meggyengült, hiszen a keresztes hadba hívott jobbágyoknak ettől kezdve kevésbé volt érdekükben a honvédelem.
Egy 16. század elején a Magyar Királyságban járt osztrák utazó így írta le a magyar jobbágy helyzetét: „mert ha bővelkednek terményben, az a nemesek zsákmányává válik. A nemesek elrabolják azt, amiből a parasztnak sok van, ez teszi a parasztot hanyaggá és lustává. Egyébként ez a föld, ha művelik, annyi termést ad, hogy két királyságnak is elég lenne, de a szegények minden tápláléka martalék és préda a nemesek számára, akik halálra kínozzák alattvalóikat, ha látják, hogy élelemben és más szükségesekben bővelkednek.”
A kivégzése és a tüzes trón legendája