I. Károly, eredeti nevén Karl Eitel Friedrich Zephyrinus Ludwig von Hohenzollern-Sigmaringen (Sigmaringen, 1839. április 20. – Sinaia, 1914. október 10.) Románia uralkodója 1866–1914 között. 1866 április 20-án választották fejedelemmé, miután Alexandru Ioan Cuzát lemondatták. 1881. március 26-án királlyá kiáltották ki. Ő volt az országban 1947-ig uralkodó Hohenzollern-Sigmaringen dinasztia első tagja, és ő uralkodott az országban a leghosszabb ideig; egy évvel lépte túl III. (Nagy) István moldvai fejedelem uralkodásának időtartamát.
Uralkodása során I. Károly személyesen vezette a román hadsereget az orosz–török háborúban, és ő irányította az orosz és román seregeket Plevna ostrománál. Az ország 1877-ben kikiáltotta függetlenségét, amelyet az 1878-as berlini kongresszus is elismert, 1913-ban pedig megszerezte Dél-Dobrudzsát. A király titkos katonai szövetséget kötött az Osztrák–Magyar Monarchiával, de az első világháború kitörésekor nem volt képes érvényt szerezni a szövetségnek. Románia kezdetben semleges maradt, és 1916-ban csatlakozott az antanthatalmakhoz.
Károly uralkodása alatt Románia ipara és infrastruktúrája sokat fejlődött, mindazonáltal a folyamatot botrányok kísérték, köztük a Strousberg-ügy, amelyben az uralkodó személyesen is érintett volt. Az ország gazdaságát továbbra is a mezőgazdaság határozta meg, és a parasztság helyzete nem javult, ami 1907-ben felkeléshez vezetett; ezt a hatóságok vérbe fojtották.
1869. november 15-én házasodott össze Wiedi Erzsébet hercegnővel. Egy lányuk született, aki négy éves korában elhunyt. A fiúörökös nélküli Károly bátyját, Lipót hohenzollern-sigmaringeni herceget jelölte ki utódjának. 1880. októberben Lipót lemondott a trónöröklési jogról fia, Wilhelm javára, aki hat évvel később öccsének, a későbbi I. Ferdinánd királynak a javára mondott le.
Élete Fiatalkora Karl Eitel Friedrich Zephyrinus Ludwig von Hohenzollern-Sigmaringen 1839. április 20-án született Sigmaringenben, a család katolikus ágában, Károly Antal hohenzollern–sigmaringeni herceg és felesége, Jozefina Friderika badeni hercegnő második fiaként. Károly Antal Poroszország miniszterelnöke volt 1858 és 1862 között. Családja közeli rokonságban állt a Bonaparte-családdal (egyik nagyanyja Stéphanie de Beauharnais volt, a másik pedig Marie Antoinette Murat).
1850 körül nevelőjével és öccsével Drezdába költözött, és 1856-ig ott folytatta tanulmányait, ezután apja kívánságára vizsgát tett a münsteri kadétiskolában. A jól teljesített vizsgát követően jutalomként Svájcba és Itáliába tehetett utazást. 1857. január 1-jétől egy tüzérezrednél teljesített szolgálatot alhadnagyi rangban. 1857-től a berlini tüzérségi-mérnöki iskolába járt, ahol matematikát, hadtudományt, erődítéstudományt, kémiát, fizikát, francia nyelvet és műszaki tervezést tanult. Tanulmányait 1859-ben a szárd–francia–osztrák háború kitörésekor meg kellett szakítania. 1863 őszétől egy berlini dragonyosezredben főhadnagyként szolgált. 1864-ben saját kérésére részt vett a porosz–osztrák–dán háborúban, beleértve Fredericia és Düppel ostromát, ami hasznosnak bizonyult számára a későbbi orosz–török háborúban.
Román fejedelemmé választása
Románia előző fejedelmét Alexandru Ioan Cuzát az úgynevezett „szörnyűséges koalíció” lemondatta a trónról, és ezzel politikai káoszba taszították az országot. Hét évvel korábban Cuza fejedelemmé választása mindkét dunai fejedelemségben volt az alapja a fejedelemségek egyesülésének, amelyet a nagyhatalmak Cuza uralkodásának időtartamára ismertek el. Távozásával az egyesülés is megkérdőjeleződött.
Károly nem az első jelölt volt a román trónra. A Cuza-ellenes államcsíny szervezői először Fülöp belga királyi herceget, II. Lipót király testvérét kérték fel először, azt remélve, hogy meghonosítja országának intézményeit a fejedelemségekben is. Fülöp azonban elutasította a felkérést.
Röviddel ezt követően III. Napóleon Károlyt javasolta, és ez az ajánlás sokat nyomott a latban, mivel akkoriban Románia francia kulturális befolyás alatt állt. Napóleon erősen támogatta a román függetlenséget abban a reményben, hogy megerősíti Franciaország befolyását a Fekete-tengeren. Fontos tényező volt az is, hogy Károly a porosz királyi családdal is rokonságban állt. Ion Constantin Brătianu felkereste Károlyt és családját, hogy tárgyaljon velük a felkérésről. Maga Napóleon utóbb tagadta, hogy szerepe lett volna az ügyben, de ennek számos kortárs visszaemlékezése ellentmond.
1866. április 13-án, még mielőtt a jelölt elfogadta volna a felkérést, a román régenstanács tagjai és a miniszterek aláírtak egy kiáltványt, ami azt javasolta, hogy Karl von Hohenzollern-Sigmaringen herceg legyen Románia fejedelme I. Károly néven. A következő napra népszavazást írtak ki, amelynek az eredményét április 20-án tették közzé: mellette, 224 ellene.
A Porosz Királyság és Osztrák Birodalom közötti konfliktus miatt a herceg inkognitóban, Karl Hettingen névre szóló svájci útlevéllel előbb vasúton, majd hajón utazott Romániába. Megérkezésekor az osztrák hajó kapitánya felismerte Károlyt, és megpróbálta visszatartani, de az őt fogadó Brătianunak sikerült lerángatnia a hajóról. 1866. május 22-én (Julián naptár szerint május 10-én) Károly bevonult Bukarestbe, ahol a parlament Románia fejedelmévé nyilvánította. Mivel még nem beszélt románul, francia nyelven tette le esküjét. Úgy tartják, hogy uralkodóvá jelölése előtt még csak nem is halott az országról, mindazonáltal elnyerte választott hazájának szeretetét azzal, hogy a nevét román helyesírással (Carol) használta, és rövid időn belül megtanult románul. (Első román nyelvű nyilvános beszédét 1867. május 22-én tartotta; lányával kizárólag románul beszélt.)
Uralkodása Uralkodásának kezdete bélyegkép|Karikatúra a Ghimpele [Tüske] című lapban, 1872. Bal oldalon Alexandru Ioan Cuza, akit Ion Brătianu elárul; jobb oldalon: I. Károly, akit Bismarck és Brătianu támogatnak 1866. július 13-án (Julián naptár szerint július 1-jén) kihirdették az új alkotmányt, amely Belgium alkotmányán alapult, és amely biztosította a szólás- és sajtószabadságot, megszüntette békeidőben a halálbüntetést, és bevezette a hatalmi ágak szétválasztását. Az egyébként liberális szellemű alkotmány szerint csak a keresztények lehettek állampolgárok, azaz kizárta a zsidókat.
Az alkotmány szövegéből kihagyták az Oszmán Birodalom fennhatóságát. A 82. cikkely előírta Károly férfiági utódainak az uralkodását az elsőszülöttségi elv szerint. Azt is megkövetelte, hogy az utódokat a keleti ortodox vallásban kell felnevelni. Noha az alkotmány a végrehajtó hatalmat az uralkodóra ruházta, a politikai felelősséget nem neki kellett viselnie. A rendeletei csak akkor váltak érvényessé, ha azokat egy miniszter ellenjegyezte. Ugyanakkor nagy erkölcsi tekintéllyel rendelkezett.
A viharos belpolitikai helyzet közepette (1866 és 1871 között tíz kormány váltotta egymást) I. Károly ütőképes hadsereget szervezett, és arra törekedett, hogy biztosítsa magának azokat a jogokat, amelyek egy független uralkodót megilletnek: pénzverés, katonai kitüntetések adományozása, közvetlen (a Porta beavatkozása nélküli) szerződéskötés más államokkal. Ebben az időszakban az ország postai, sürgönyügyi és konzuli egyezményeket kötött.
1868-ban az országgyűlés több vasútvonal építését hagyta jóvá; ennek során az egyik koncessziót a berlini Barthel Heinrich Strousberg által vezetett konzorcium kapta, amelyben I. Károly apja is érdekelt volt. Ráadásul a szerződés indokolatlanul magas építési költséget irányzott elé, és egyéb kedvező feltételeket is biztosított a konzorcium számára. 1870 telén a konzorcium csődbe jutott, majd 1871-ben a kormány visszavonta a megbízást. Otto von Bismarck a porosz részvényesek érdekeit védve azt követelte a Portától, hogy Romániával fizettessék meg a veszteséget, ami meg is történt. Az eset következtében Károly népszerűsége nagyot csökkent.
Noha Románia nem vett részt az 1870–1871-es porosz–francia háborúban, a konfliktus kihatással volt I. Károly uralkodásának kezdetére. A hagyományosan franciabarát országban ebben az időben bizalmatlanságot éreztek a német herceg ellen, akit még nem tekintettek románnak. Több kísérlet is történt a fejedelem lemondatására a Ion Constantin Brătianu és Constantin Alexandru Rosetti által vezetett republikánusok és radikális liberálisok részéről. Károly szövetsége a konzervatívokkal, ami kizárta a liberálisokat a kormányzásból nem csökkentette az liberálisok ellenérzését iránta.
A legismertebb megmozdulás 1870. augusztus 8-án történt, amikor a radikális liberálisok Ploiești városában fellázadtak, és kikiáltották az úgynevezett ploiești-i köztársaságot. A felkelést hamar elfojtották, a résztvevőket utóbb felmentették. 1871. március 23-én egy republikánus tüntetést követően Károly le akart mondani a trónról, de Lascăr Catargiu, Nicolae Golescu és Dimitrie Sturdza meggyőzték, hogy maradjon.
A továbbiakban a republikánus tervek ritkábbá váltak, főleg azután, hogy Brătianu 1876-ben miniszterelnök lett, és 1889-ig kormányon tartotta a liberálisokat, akik Károly király hűséges támogatóivá váltak.
Függetlenségi háború (1877–1878)
bélyegkép|I. Károly Plevnánál bélyegkép|A román csapatok Grivicát, a Plevnát keletről védő erődöt erődjét ostromolják 1875 és 1877 között több balkáni országban fellázadtak az oszmán uralom ellen, a legjelentősebb felkelés Bulgáriában tört ki 1876. május 2-án (Julián naptár szerint április 20-án). Ezt az oszmán irreguláris hadak brutális módon vérbe fojtották, ami nemzetközi felháborodást váltott ki, különösen Oroszország részéről, amely az ortodox keresztények védelmezőjének tekintette magát. A következő évben több diplomáciai lépésre került sor, majd miután ezek sikertelenek maradtak, Oroszország 1877. április 24-én hadat üzent az Oszmán Birodalomnak. Ezzel kezdetét vette az orosz–török háború, amelynek egyik szakaszát a román történetírás román függetlenségi háborúnak nevezi.{ I. Károly, Ion Constantin Brătianu miniszterelnökkel és Mihail Kogălniceanu külügyminiszterrel tanácskozva elhatározta, hogy engedélyezi az orosz csapatok áthaladását az ország területén.
1877. május 21-én (Julián naptár szerint május 9-én) a román képviselőház függetlennek nyilvánította az országot, és két nap múlva a kormány megszüntette az adófizetést az Oszmán Birodalomnak; az összeget (, az éves költségvetés mintegy 1%-át) a hadseregnek utalták át. A hadjárat kezdetén Oroszország nem vette igénybe a balkáni országok, köztük Románia fegyveres segítségét. Miután azonban az orosz előrenyomulást a törökök Plevna városánál megállították, 1877. július 31-én Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg táviratban kérte a román hadsereg csatlakozását. Augusztus 31-én a Plevnát ostromló orosz és román seregek parancsnokságát I. Károly vette át. Nehéz harcok után után december 11-én (Julián naptár szerint november 28-án) a várost védő Oszmán pasa megadta magát. A román hadsereg folytatta a harcot, többek között 1878. januárban részt vett Smârdan (ma Inovo) és Vidin ostromában.
1878. elejére a törökök vesztésre álltak a háborúban, és március 3-án aláírták a San Stefanó-i békeszerződést, amely függetlenséget biztosított Romániának, Szerbiának, Montenegrónak, és autonómiát Bulgáriának. Romániának le kellett mondania Dél-Besszarábiáról Oroszország javára, cserébe viszont megkapta Dobrudzsa nagyobbik, északi részét. A háborút követően a berlini kongresszus 1878. július 13-án elismerte Románia függetlenségét, de feltételül szabták az alkotmány zsidókat kirekesztő cikkelyének megváltoztatását. Szeptemberben a román minisztertanács a „királyi fenség” címet ítélte I. Károlynak (noha akkor még csak fejedelem volt); ezt év végére több ország elismerte.
A háború lehetővé tette a Bolgár Fejedelemség megalakulását is. Az új állam fejedelemének kiválasztása során I. Károly is szóba került, de végül nem őt választották.