Tutnjevac () település Bosznia-Hercegovinában, a Bijeljinai régióban, a Szerb Köztársaság területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Bijeljinától légvonalban 22, közúton 26 km-re nyugat-délnyugatra, községközpontjától légvonalban 4, közúton 6 km-re északnyugatra, a Semberija területén, a Majevica-hegység lejtőin, a Tutnjevačka-folyó völgyében, 120-312 méteres magasságban fekszik.Topografska karta Tuzla 426-4-2 Tutnjevac Majevica északi lejtőin fekszik, határának zöme dombos terület. A falu keleten Zabrđével és Korenitával, délen az Ugljevik községhez tartozó Maleševcivel, nyugaton Puškovaccal és Korajjal, északon pedig Lopare községhez tartozó Bobetin Brdóval határos. A Szerb Köztársaság Statisztikai Intézetének lakott helyek listája Tutnjevac lakott helyének következő részeit ismeri: Đokići, Ješići, Krstići, Lakići, Lukići, Mitrovići, Tutnjevac, Čitluk és Šešlići. Keresztül halad rajta az R2-4504 (korábban R459) Puškovac és Zabrđe közötti, másodrendű regionális út, a Bobetino Brdo, Koreniti és Maleševci felé vezető helyi utak, valamint további 30 km besorolatlan út. A Kriva folyó (más néven Puskovačka/Tutnjevačka) dél-észak irányban folyik át a falu területének középső részén, amelybe a Bojića-dombtól nyugatra, Čitluk faluban ömlik a Trnački-patak, majd északabbra a Bijela folyó, létrehozva a Gnjica folyót. A falutól keletre találhatók a Crvena, a Bijela és a Crna Bukovica kisebb vízfolyások forrásai. Tutnjevac összes folyója és patakja a Száva vízgyűjtőjéhez tartozik. Keleten, Tutnjevac és Zabrđe között húzódik a Dubrava erdő, amelyet bükk és tölgyfák alkotnak. A falu legmagasabb csúcsa a Lazića brdo (Mramorje, 312 méterrel a tengerszint felett), Mitrovići falucskában található.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb14661064Bosnyák11Horvát34Jugoszláv160Egyéb33Összesen14891072 Története A szomszédos Koraj falu területén, Tutnjevac határvidékén található Varoš őskori település maradványa. A szondázós ásatási munkálatok 1956-ban kezdődtek és 1957-ben folytatódtak egy több mint 4 méter vastagságú kulturális rétegben. Összesen egy 65 m²-es területet tártak fel, amelynek során meghatározták a település rétegtani képét öt kulturális és öt építési fázissal. A legrégebbi építési fázis nagyrészt a Vinča V2- vel, a legfiatalabb pedig a Vinča-Pločnica fázissal (Vinča D) párhuzamos.
A Bosznia-Hercegovina Régészeti Lexikona három ókori római kori lelőhelyet azonosít Tutnjevac környékén: Kaldrma, Veliko Brdo és Krčevina. A római és középkori települést Irma Čremošnik kutatta 1956- ban. A Kriva-folyó körüli alacsony dombokon, „Dimitrij Sekulić földjén” egy kis római villát fedeztek fel, amely négy szobából és egy tornácból állt. A villát később szláv lakóhelyként használták, két kandallóval és egy hulladékgödörrel. A legtöbb szláv kerámia sávos peremű. A közvetlen közelben, „ Stojan Šešljić földjén” Tomo Dragičević amatőr régész 1888-ban „részben egy 11,5 m hosszú és 10 m széles épületet fedezett fel, amely magában foglalt egy nagyobb, 0,60 m hosszú és ugyanilyen széles, 0,06 m magas téglalapokkal burkolt kamrát, valamint három kisebb, betonnal fedett kamrát. Az első helyiségben egy kétgyermekes nőt ábrázoló domborművet talált; emellett a kutatás során számos agyag- és üvegtöredéket, emberi és állati csontokat, valamint két vasszöget talált ”. A Veliko Brdo lelőhelyen római település és erődítmény maradványai kerültek elő. Tutnjevac település felett további erődítménynyomok is találhatók, amit a kerámiatöredékek leletei is megerősítenek. A lelőhelyet részletesebben még nem vizsgálták. Krčevinán került elő egy római bronzérme, mely Licinius császár uralkodásának ( 308-324 ) idejéből származik. 200px|bélyegkép|balra|Mićin grob - középkori sírkő Tutnjevac határában
A fent említett Kaldrma lelőhely mellett egy szláv település maradványait is megtalálták, a Bosznia-Hercegovina Régészeti Lexikona a középkori leletek között sorolja fel a Mišljenac-forrás (más néven Mišljenovac) helyét is, ahol egy késő középkori sírkő található. Ez egy másodlagosan odakerült láda alakú stećak, amelyen egy felirat maradványai láthatók. A leletet először Tomo Dragičević jegyezte fel 1889-ben, és az akkori helyiek beszámolója szerint „ egészen 20 évvel ezelőttig ez a kő stećakként feküdt több sírkő között a régi temetőben, a Vidina Voda feletti dombon, Tutnjevac és Maleševac falvak között. Tomo Dragičević egy helyi legendát is feljegyzett „Magyar Fülöp” (aki nálunk Ozorai Pipo néven ismert) tornyának létezéséről. A legenda szerint a tornyot Marko Kraljević foglalta el és gyújtotta fel. A Velika groblja (nagy temető) feletti Lazića-dombon (Mramorje) található piknikezőhely földmunkái során 2017 márciusában egy emberi koponyát és egy csontváz részeit találták meg. Bár további régészeti kutatásokat nem végeztek, Mirko Babić, a bijeljinai Semberija Múzeum régészeti mesterének szabadúszó értékelése egy középkori nekropolisz létezését feltételezi.
A Zvorniki szandzsák 1533-as összeírása nem említi a Koraj nahijében (járás) található Tutnjevac falut, de Korenitát (Koranita) és Bili Potok falut megemlíti. Később, amikor 1889-ben létrehozták a földnyilvántartást és elkészítették a kataszteri térképet, feljegyeztek egy Bijeli Potok nevű vízfolyást, amely ma Bijela Rijeka nevet viseli (a falu északi határán ömlik a Kriva Rijekába, és alkotja a Gnjicát). Ennek alapján lehetséges, hogy Tutnjevacot a múltban Bili Potok néven ismerték. Ezt látszik megerősíteni, hogy a délről és délkeletről Tutnjevac, északról Bobetin Brdo, nyugatról pedig Koraj által határolt terület, amelyen a Bijela rijeka délnyugat-északkeleti irányban folyik keresztül, mind az osztrák-magyar, mind a jugoszlávВојногеографски институт: топографска карта, размјер 1:50000; Лист "Тузла 4", садржај према стању из 1981, Друго издање, штампано 1982. године topográfiai térképeken Bijelo Polje helynévvel van jelölve. Tutnjevac első ismert írásos feljegyzése a Brckói Egyházi Önkormányzat krónikájában található, amely szerint Brčko első papja 1839 óta a tutnjevaci Krsto Stefanović volt.
A kutatások szerint e terület keresztény lakossága dinári eredetű, és közel két évszázadon át vándorolt be ezekre a régiókra. A bevándorlók többnyire hercegovinai pásztorok voltak, akik önkéntesen telepedtek le a Majevica, Podrinje, Posavina és Semberija elhagyatott területein, szinte mindig ugyanabba az irányba haladva új és lakatlan legelőket és termékeny szántóföldeket keresve. A telepesek szerb etnikai származásúak voltak, így Majevica és Podrinje más részeinek lakosságának etnikai jellegében nem történt jelentős változás. A tágabb területen, különösen Semberija területén, a hercegovinai bégeknek, mint a Sijerčićeknek, Ljubovićeknek és Čengićeknek is számos birtokuk volt. A bégek Hercegovinából hoztak nemeseket is ezekre a területekre, akik valószínűleg ismerőseik voltak, így Semberija lakossága többnyire hercegovinai származású. 300px|bélyegkép|jobbra|Menekültek Hercegovinából, Uroš Predić alkotása 1889-ből
Az ortodox szerb lakosság nagy része a 17. század második felében telepedett le Majevicán és Semberiján. Milenko Filipović szerint ebben az időszakban a legnagyobb népesség Kelet-Hercegovinából, Montenegróból és Délnyugat-Szerbiából érkezett, és ez a letelepedés a 19. század közepéig folyt. Nincsenek megbízható adatok a Majevicába és Semberijába bevándorolt ortodoxok számáról, mivel abban az időben nem végeztek népszámlálást, de Somet de Fosse, a boszniai francia katonai megbízott kijelenti, hogy a 19. század elején 500 000 „görög”, azaz ortodox élt Boszniában, jóval több, mint katolikus, és majdnem annyi, mint muszlim. Az egész Semberija és Podmajevica régióra vonatkozóan az általános információ az, hogy ezek a területek nagyrészt elnéptelenedtek az 1809-es kudarcba fulladt felkelés és a katasztrofális háborús események (az első szerb felkelés összeomlása) után, és hogy az újonnan gyarmatosított lakosság túlnyomó többsége Kelet- és Ó-Hercegovinából származott.
Majevica és Semberija elhagyatott területeit a 18. és 19. században kétféleképpen népesítették be: spontán és szervezetten. Az első a törökök és hercegovinaiak, valamint a montenegróiak közötti háborúk következménye volt (Kelet-Hercegovinában és Montenegróban). Ezek a háborúk a lakosságot, különösen a férfiakat érintő nagy pogromokhoz vezetett, és Amerikába, valamint Bosznia és Szerbia más részeire irányuló kivándorláshoz vezetett. A kivándorlást az aszály és az éhínség, a fertőző betegségek, valamint a lakosság magas születési aránya (Kelet-Hercegovina és Montenegró területén) is befolyásolta. Ezt a spontán és kényszerű kivándorlást a nép „bježanijának” nevezi, és ehhez személyes, egyéni konfliktusok, valamint a családi hagyományok szerint a török vezető emberek meggyilkolása is hozzájárult, amely után a gyilkosság elkövetője további vidékekre menekült.
A település 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a Bjeljinai járáshoz és Tutnjevac községhez tartozó településnek 105 háztartása, 662 ortodox szerb és 1 muszlim lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 85. o. A település Bosznia-Hercegovina annektálása után az azonos nevű község központja lett. 1910-ben a Bijeljinai járáshoz és Zabrđe községhez tartozó településen 184 háztartást és 1185 ortodox lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 74. o. Az új osztrák-magyar kormány fejlesztette az úthálózatot, és 1879- ben megépítette a Brčko-Tutnjevac utat, valamint a Priboj-Ugljevik és az Ugljevik-Glavićice utakat. Ebben az időszakban a régió ipari fejlődése is felgyorsult: 1899- ben bánya nyílt Ugljevikben, és az állam megkezdte Brčkó fejlesztését egyik központjává. Brčkóban létesítményeket építettek a hadsereg, a lovak és a felszerelés elhelyezésére, hidat építettek a Száván és vasútvonalat át, a Száván kikötőt rendeztek be és alakítottak át nagyobb hajók és uszályok fogadására, valamint kibővítették és földdel töltötték fel a Brčkóból Bijeljinába, Šepkába és Zvornikhoz vezető utakat a Drina mentén, Tuzlát és Gradačacot pedig kiegészítő logisztikai központokká tették. Gazdasági szempontból, különösen a nyers és aszalt szilva Brcko kikötőjén és vasúton történő exportja tekintetében, Tutnjevac lakossága ebben az időszakban erősen Brcko, mint regionális központ felé orientálódott.
1912- ben iskola nyílt a mai templom környékén, valószínűleg a toronyépületben. Ugyanebben az évben épült az első templomépület (amelyet az 1970-es évek végén bontottak le ), mely egyhajós épület volt egyetlen harangtoronnyal és egy központi kupolával, amelyet egy kör alakú, nyolcszögletű tambura tartott, ablakokkal a hajó középső része felett . A templom homlokzatát meszelték. A templom bejáratának architektúrája a szomszédos Gornji Zabrđe -ben található Szent Illés próféta templom bejáratára emlékeztetett, amelynek építése ugyanebben az évben kezdődött. A helyi beszámolók szerint a templomépületek statikai állapota rossz volt a bontás előtt, és megpróbálták a szerkezetet fémkerettel megerősíteni. Az épület stabilitásának károsodását a második világháború alatti összeomlással magyarázzák, amikor tüzérséget helyeztek el a templom körül. A két szomszédos faluban található templomépületek bejáratainak hasonlósága és azonos építési éve azonban arra utal, hogy ugyanaz az építész tervezte mindkét templomot, és hogy ugyanazzal a szerkezeti problémával küzdöttek, mivel a zabrđei templomban is fémgyűrűs megerősítést használtak a szerkezet megerősítésére.